„Nem vagyunk egyedül a nagyvilágban” Almási Tamás megmutatja a leírhatatlant

Tizennégy éves lehetett, amikor rájött, hogy a filmkészítés az igazán neki való szakma. Almási Tamás és a film azóta nem engedik el egymást. Néha átmenetileg szünetelteti a munkát, de azt is csak azért, hogy még nagyobb erőbedobással tudja elkészíteni legújabb alkotását. A játékfilm emlőin nevelkedett Kossuth-díjas dokumentumfilm rendezőnk olyan aktuális és húsbavágó témákkal találkozott, amelyekből, mint mondja, vétek lett volna játékfilmet csinálni.

Sok kamasz érzi úgy, hogy megkapja mindazt a filmtől, amire éppen szüksége van, mégsem gondol arra, hogy maga is filmet készítsen. Mi volt az, ami ilyen erőteljesen a filmkészítéshez vonzotta?

Inkább úgy mondanám, hogy ki volt az, illetve kik voltak azok, akik ilyen erős hatást gyakoroltak rám. Talán még nem is beszéltem róla soha, de a 14-15 éves korom táján indult Filmkultúra című folyóiratban láttam először olyan színészeket, olyan képeket egy-egy amerikai, nyugat-európai filmből, amelyek egy serdülő srácnak roppant fontosak voltak. Laza sztárok cigivel a szájukban, kólával a kezükben, csodálatos színésznők lenge öltözetben. Úgy éreztem, hogy ez való nekem a zárt, szürke, egynemű, kocka világunk helyett. A szabadság. A friss levegő. Rajongtam a nyugati filmek ízéért, zamatáért, képi megjelenéséért. A kamaszok számára alapvető érték volt a nemiség kendőzetlenebb megnyilvánulása: a férfiúvá válásunkhoz segített hozzá. Szerettem a filmeket, amit csak lehetett, megnéztem. Jean-Paul Belmondo, Claudia Cardenale, Sophia Loren – imádtam őket. De átrágtam magam a Filmkultúra szakcikkein is. Minden érdekelt, ami film. Egész fiatalon viszonylag komoly filmtörténeti és filmelméleti jártasságra tettem szert. Társvezetője lettem egy filmklubnak Fehérváron, ahol laktunk. Ismert szakembereket hívtunk meg egy kis film utáni csevegésre. Járt nálunk többek között Herskó János és Szinetár Miklós is. Már nem is tudom, melyikük mondta, hogy a mozivásznon az jelenik meg, amit nem lehet leírni, csak megmutatni. Akkor döntöttem el, hogy a film nemcsak a rajongásom tárgya, hanem a szakmám is lesz.

Honnan tudta, hogy hová kell menni, mit kell ehhez csinálni? Volt egy jóakarója legalább a családban?

Édesanyám. Kis szerencsével jó színész lett volna belőle. Nagyon szépen énekelt és táncolt. A filmklub vendégein keresztül beleszerettem a magyar filmbe is. Herskó egyik filmjében szerepelt például egy gyönyörű pszichológusnő, Semjén Anita. Annyira tetszett, hogy személyesen meg akartam ismerni. El is mentem a lakására, de csak álltam az ajtaja előtt, nem mertem becsöngetni hozzá.

Becsöngetett viszont a filmgyárba!

Gondoltam, ha filmet akarok csinálni, el kell mennem oda, ahol a filmek készülnek. Boldogan jártam végig a szamárlétrát. Minden, ami lehetséges, filmtechnikus, kellékes, felvételvezető, asszisztens voltam a MAFILM-ben. Éppen akkor hirdették meg a két éves filmszakmai utánképzőt. Több száz jelentkező közül bekerültem abba a tizenkét fős csapatba, akiket felvettek. Innen már egyik izgalmas munka jött a másik után. Mészáros Márta Szép lányok, ne sírjatok című filmjére emlékszem nagyon jó szívvel. Az Illés közvetlenül a forgatás előtt lett nem kívánatos zenekar a kultúrpolitika számára a londoni szereplésük során elhangzott nyilatkozataik miatt. Helyettük a Baksa Sós-vezette Kex lett a főszereplő, de a forgatás alatt találkozhattam vagy hat-nyolc akkori sztárzenekar tagjaival. Meglepődve tapasztaltam, hogy milyen okos, mély érzésű és szimpatikusan gondolkodó emberek ezek a sztárzenészek. A legnagyobb hatást Baksa Sós mérhetetlen erejű előadása tette rám. Dolgoztam Jancsó Miklós, Fábri Zoltán filmjeiben is, rengetegszer utaztam együtt állandó operatőrével, Illés Györggyel, Papival, akinél kedvesebb, segítőkészebb embert nem ismertem a szakmában. Forgatási helyszíneket kerestünk. Radványi Géza társrendezője lehettem, aki szegény már alig látott, amikor újra forgathatott Magyarországon. Dolgoztam Szabó István Tűzoltó utca 25. című filmjében, Gábor Pál Angi Verájában. Ma is elmennék asszisztálni a nagyok mellé, hihetetlen, hogy mennyi mindent meg lehet tanulni tőlük. Elmentem nemrég mikrofonozni a tanársegédem filmjébe. Az örökké tanulni képes figurák közé tartozom.

Miért volt szükség a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmrendező diplomájára, hiszen ennyi év gyakorlat után könnyedén levezényelhetett volna jó pár produkciót?

Ahhoz, hogy valaki filmet rendezhessen, rendező diploma kellett! Akkoriban a 35-ös filmkamera egy lakás árával vetekedett, negatívra forgattunk, nehézkes és bonyolult volt előhívni a filmet. Ezt a szakmát a kiválasztottak művelhették egy nagyon zárt struktúrában. Ma befuthat egy mobiltelefonjára felvett jelenettel bárki a You Tube-on. A főiskola egyébként az életem legszebb négy éve volt. Huszonöt évesen ültem vissza az iskolapadba, de annyi értéket kaptam az osztályfőnökeimtől, Fábritól, Papitól, Gábor Páltól meg a tanáraimtól, Poszler Györgytől, Petrovics Emiltől, Szöllősi Évától, Radnóti Fifi nénitől, hogy minden egyes napot csodaként éltem meg.

Alig kezdte meg tanulmányait a főiskolán, amikor már diákoszkárt kapott a Meddig él egy fa? című, Örkény egyperceséből született kisfilmjéért. Első nagyjátékfilmje, a Ballagás is elég nagy port kavart fel annak idején. Miért kezdett el dokumentumfilmeket rendezni, ami mind a mai napig a köztudatban egy kicsit a tányér szélére tolt műfajnak számít?

Két forgatókönyvvel is bajlódtam a Ballagás után, de úgy éreztem, nem szabad belevágnom, amíg egész pontosan nem tudom, hogy mit és hogyan akarok csinálni, azaz a forgatókönyvem tökéletesen kész nem lesz. A Dialóg Stúdió vezetője, Bogács Antal sürgetett, de nem hallgattam rá, mert nem akartam elkövetni újra a Ballagás esztétikai hibáit. A Ballagás forgatását tudniillik a kelleténél egy kicsit korábban kezdtük el. Bogácsot leváltották, az őt követő Bacsó Péter pedig nem akarta, hogy rendezzek. A 80-as évek közepétől aztán, a Sok húron pendülnek és a nemzetközi sikert hozó Kölyköd voltam című dokumentumfilmjeim után észre kellett vennem, hogy a dokumentarizmus valami nagyon fontos látásmód, amely szemben a fikciós filmekkel, áttételek nélkül, azonnal képes reagálni a valóságra, az ország, a világ eseményeire. Valami erjedni kezdett a politikában, szabadabban lehetett elmondani a véleményét bárkinek, mint korábban. Eszembe sem jutott, hogy a nyilatkozataimmal, filmjeimmel ne mondjam én is a magamét. Bármihez nyúltam, ott feszült benne a lényeg. 1985-86 táján már bárhol jártam az országban, mindenhol szidták a rendszert, és elég pontosan felfedték a gyenge pontjait. 1986-ban a Miskolci TV-film Fesztiválon a megye fő pártkorifeusa, Fejti György ezt kérdezte: „Ti művészek mindig marginalitással foglalkoztok, de érdekel valakit, hogy jövőre harmincezer munkás kerül utcára a kohászat, a nehézipar átszervezése következtében?” Bevallom őszintén, nem hittem el neki, amit mond. De 1987-től forgatni kezdtem az ózdi sorozatomat, amiből először nagyjátékfilmet terveztem. Kertész Ákossal jártuk a terepet, de nem jutottunk semmire. Szerencsére időben rájöttem, hogy vétek lenne ebből játékfilmet csinálni. Kohászatunk egykori fellegváraiban, Ózdon és Diósgyőrben olyan világgal ismerkedtem meg, olyan arcokat láttam, száz évvel korábbi „díszletekbe” botlottam, a 60-as évek elejének Szovjetuniójába csöppentem, hogy azonnal látni lehetett, itt egy színész sem illik ebbe a képbe, ezt csak dokumentumfilmben lehet megmutatni.

A televízióban legtöbbször vetített dokumentumfilmje, az Ítéletlenül, amely az egykori félelmetes recski tábor ártatlanul meghurcolt rabjairól és kínzóikról szól, az egészségügy szívszorító történeteihez fordult. Miért?

Személyes okokból. A szörnyű múlt helyett a nem kevésbé szörnyű jelen lépett erőteljesen az életembe. Édesanyám aljas és alattomos betegséggel, az érszűkülettel küzdött, állandóan a városmajori ér- és szívsebészeten kóvályogtam. Itt ismerkedtem meg a szívátültetésre váró riadólistásokkal, akik kimondva vagy kimondatlanul arra vártak, azért nézték a híradót, olvasták az újságok fekete krónikáit, hogy történt-e olyan baleset, amely esélyt adna számukra az újjászületéshez. A szívátültetés technikája és pszichológiája érdekelt, a két szív, egyik, amelyik negyven évig szolgálta tulajdonosát, de végképp elfáradt, és a másik, egy teljesen idegen sejtkupac, amelyik újabb negyven év életesélyt jelenthet a beteg számára. A Szívügyem című filmemet azóta sem tudom megnézni, annyira megviselt. A dokumentumfilmes egy kicsit kohász, egy kicsit orvos, szívátültetésre váró beteg, recski rab, de recski fogvatartó is, meg Puskás Ferenc. Hosszában nem lehet tudni, hogy mennyi adatik meg neki az életből, de hogy intenzitásában az átlagnál sokkal több, az biztos.

Hogy lehet ennyi szörnyűséget túlélni?

Meg kell mutatni a szenvedés után a gyönyörűséget, a halál után az életet. Ezért készítettem filmet például a lombikbébikről. De vannak időszakok, amikor le kell állni, nincs más megoldás. Mással kell foglalkozni. Fel kell töltődni. Erőt kell gyűjteni. A dokumentumfilmesnek egyszerre kell nagyon közel és nagyon távol lennie a témájához. Át kell élnie a szereplők sorsát, de rideg távolságtartás is szükséges a kegyetlen pontossághoz. És mindezt egy érzékeny művész lelkén átszűrve.

Egyetemi tanár, egyre többet dolgozik a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Mit lehet az előbb elmondottakból megtanítani?

Attitűdöt lehet átadni, biztatni mindenkit arra, hogy az egyetlen megoldás, ha magadat adod. Tehetséget nem lehet tanítani, csak a szakma fogásait. Igyekezni kell mindenkinek a saját képességeiből kihozni a maximumot. Egy éles szemű tanár azt láthatja meg, hogy a növendéke miben jó, mi az, ami az arcára van szabva, és arra kell biztatni, abban kell támogatni, megerősíteni. Számomra a tanítás egyúttal azt is jelenti, hogy lépést tudok tartani a világgal, mert átélem a hallgatók gondolatait, fiatalon tart, korszerű tudáshoz vezet. Megtanultam angolul, hogy nemzetközi szinten rendszerezni tudjam mindazt, amit megtanultam, tapasztaltam, és ami elmondható. Kinyílt számomra a világ, mert megtudtam, hogy több ezer kilométerre tőlünk is hasonló gondokkal küzdenek a képzés és oktatás területén, mint én, de jó tudni, hogy nem vagyok egyedül a nagyvilágban. Vesztek néhány filmet, amit idő hiányában nem rendezhetek meg, de nyerek felcsillanó szemeket, amikor valaki rájön valamire abból, amit mondok neki, nyerek újabb és újabb elismeréseket, amelyeket a diákjaimnak adnak, de én jobban örülök neki, mintha én kapnám.