nézem az utcán a kifejezéstelen
arcokat lépem az egyenlépéseket
a sokasággal hogy össze ne akadjunk
szorítom a táskámat erősen ki ne
tépjék a kezemből azt a pár forintot
ami a pénztárcámban lapul szerényen
ami most az én vacsorámat fedezi
nem a hajléktalanokét a kis téren
ahol nem szólnak hozzám csak elém tolják
a keménypapírra maszatolt lényeget
éhes vagyok oldják meg a problémámat
képtelen vagyok a megszólalásra is
Azt beszélik a józsefvárosiak, hogy egy csupa szív bácsival esett meg valahol a kerület elhagyott zugában ez a csodás történet.
Élt egyszer, nem is olyan régen egy kedves, nagyon idős nénike, aki úgy szerette a virágokat, ahogyan csak az szeretheti, akit már örökre elhagyott a férje és a lánya, a fiainak pedig kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy vele törődjenek. A „kicsi” felhívta telefonon néhanap, hogy elújságolja, miként és merre megy sora a nénike messze földön munkát talált unokáinak, a „nagy” azonban gorombán elutasította még azt is, ha az édesanyja egyszer-egyszer vérszegény célzást merészelt tenni arra, hogy megnézné a virágokat egyedül élő, imádott elsőszülöttje fóti kertjében. „Nincs ott semmi látnivaló, még egy vakondtúrásban elesel, az kell neked?” – morgott ellentmondást nem tűrően.