vissza

nézem az utcán a kifejezéstelen
arcokat lépem az egyenlépéseket
a sokasággal hogy össze ne akadjunk
szorítom a táskámat erősen ki ne
tépjék a kezemből azt a pár forintot
ami a pénztárcámban lapul szerényen

ami most az én vacsorámat fedezi
nem a hajléktalanokét a kis téren
ahol nem szólnak hozzám csak elém tolják
a keménypapírra maszatolt lényeget
éhes vagyok oldják meg a problémámat
képtelen vagyok a megszólalásra is

jobb így nem igényelnek választ senkitől
nem is igen lehet okosat mondani
annak aki nem emberi körülmények
között kényszerül emberalakban élni
a kis tér tele szennyel mocsokkal bűzzel
sok pénz sem tudna itt rendet teremteni

hazaérni megfogalmazhatatlanul
nagyszerű valami kiszakadás a nap
túlnyomó részében utált valóságból
visszatérés abba az álomvilágba
amit nekem annakidején még anyám
álmodott anyám az álmok nem hazudnak