Színházról fiataloknak Ruszt József a János király várszínházi előadásáról
Ruszt József neve már debreceni éveiben ismerősen csengett sokak fülében: akkoriban még a budapesti Egyetemi Színpad amatőr együttesét is ő vezette. Néhány évvel később a színházi események iránt kevésbé érdeklődők is megtanulták az országos hírű előadásokkal jelentkező Kecskeméti Katona József Színház igazgató-főrendezőjének a nevét.
Budapesti szerződése nem hozott számára igazán sikert. Zalaegerszegi vállalását azonban – a Hevesi Sándor Színház megalapítását, szervezését, a fiatalok közönséggé nevelését, az izgalmas, érdekes művek színpadi megvalósítását – a legfényesebb kecskeméti éveinek színvonalán végzi. Több színházban bizonyított azóta – vendégként – Budapesten is. A Nemzeti Színház az ő irányításával mutatta be nemrégiben Gorkij Jegor Bulicsov és a többiek című drámáját.
Friedrich Dürrenmatt János királyát Kerényi Imre (másfél évvel ezelőtt) a Színház- és Filmművészeti Főiskolán mint végzős növendékei vizsgaelőadását állította színpadra. Mennyire van időd, módod figyelemmel kísérni a főiskolán történő eseményeket?
Úgy alakult a pályám, hogy mindig közelében maradtam az ifjúságnak, vagy ők maradtak a közelemben. Ez tart – ha igaz – fiatalon. Évenként – vidéki karriert futottam – újra meg újra módom volt találkozni a színházaimban nem eggyel a végzősök közül. Kötelességemnek tartom tehát, hogy megnézzek egy-egy fontosabb vizsgaelőadást.
A várszínházbeli előadás három, azóta a Nemzeti Színházhoz szerződtetett színész alakítását „mentette át” a főiskolai előadásból. Örülnél-e hasonló lehetőségnek? Nem okoz-e plusz fejtörést ez a rendező számára?
Biztosan örülnék. Lényegében ebben a helyzetben kezdtem el zalaegerszegi működésemet, úgyhogy a tapasztalataimat mondhatom el. Előnye-hátránya a társulatnak, hogy pályakezdésüktől velem dolgoznak. Vezető színészeim nagy része három-négy éve van színészként a pályán. Szegeden csináltam vizsgaelőadást is a Békés-osztállyal. Az azonban, hogy három alakítást kioperálok egy volt szerkezetből és belehelyezem egy másikba – ahogyan a jelen eset is mutatja – nem járhat igazi sikerrel.
Tennessee Williams Orpheus alászáll című drámáját megrendezted Debrecenben és a Pesti Színházban is. Megváltozott-e, megváltozhat-e egyáltalán a rendező koncepciója?
Nem sok darabot csináltam újra. Nem tudom megmondani, mi változott meg bennem. Az biztos, hogy nem kergettem egy régi koncepciónak az ideáit soha. A János királyok esetében túl közeli a bemutatók időpontja. Nem hiszem, hogy Kerényinek át kellett volna bármit is értékelnie a darabban. Ám maga az új színházi helyzet, amelybe ez a koncepció került – lényegében ugyanaz az előadás, főszerepeiben jórészt ugyanazok a színészek – hogy, hogyan nem, mégis sok mindent átértékelt. Nem hinném, hogy új kompozíciós technikával vagy új játékelemmel van dolgunk az előadásban.
Mi okozhatta ezt az átértékelődést az új színházi helyzeten kívül?
A főiskolás előadás a darab szempontjából szerencsés közegben játszódott. Erősebbek voltak az előadás technikai összetevői, már ami a színészi játékot illeti: veszélyesebben játszottak a fiatalok. Kegyetlen, veszélyes előadás volt. Törekedett az igazság útjának maradéktalan végigjárására. A huszonéves emberek teste és lelke a maga természetes tisztaságával produkálta a darabbéli mocskosságot, tehát egyben föl is oldotta. A fiatalság és a szenvedélyesség jó helyre rakta a nézőben a súlyos problémákat. A várszínházi előadás ezzel szemben cinikus volt. Fantasztikus politikai-történelmi masinéria mozog ebben az előadásban, ijesztő, hogy ilyen világban élünk, ennyire kiszolgáltatottan. Ezután az előadás után rosszkedvűen jöttem haza, a főiskolás előadás után pedig igazi jó hangulatom volt. „Főiskolás” stílusa, lendülete, külső-belső tempója, az együttműködés, együttgondolkodás eleve adott valami érzelmi feszültséget. Kegyetlen dolgai nem elbeszéltek, hanem valóban kegyetlenek és katartikusak voltak. A várszínházi előadásban a színészi játék brechti elemei erősebb hangsúllyal, és nem eléggé szervesen vannak jelen. Ezek az elemek, ezek a pillanatok, ez a szövete az előadásnak akkor sem tetszene, ha nem láthattam volna a korábbi munkát. Ha riasztó, kegyetlen történetet játszik el a színház, akkor ezt egyértelmű igazságokon keresztül kell kifejeznie.
Próbáljuk „tettenérni” az általad kegyetlennek mondott főiskolás előadás kegyetlenségét és a várszínházi cinizmusát a színészek munkájában!
Ehhez a fajta előadástípushoz, amelyet Kerényi Imre csinált, homogén közeg kell. Olyan ensemble-játék, amelyet nagyon nehéz megteremteni. Az Ódry pici színpadán, azon a kis nézőtéren jó esetben minden összesűrűsödik egy jó előadásban. Olyan profi módon játszottak a növendékek a vizsgaelőadáson, hogy szinte mutatványszámba ment, félelmetes volt. Ez a hármasfogat (Hirtling, Funtek, Mácsai) káprázatosan tehetséges, ezt a nagyotmondás szégyene-zavara nélkül ki lehet mondani. Ott is tehetségesek voltak, itt is tehetségesek. A színpadi térről pedig: egy színház mindig abba a lyukba fér bele, ahová teszik. Ugyanazon a léptékű színpadon a színészek csatateret játszanak, meg szobát. Az, hogy hogyan lesz egy színházi térből csatatér és a következő előadáson egy szoba, nem léptékek kérdése. Egyébként nem sokkal nagyobb a várbéli színpad, mint az Ódryé. Mélyebb. Kompozíciós értelemben ennek különösebb szerepe nincsen. A Macbeth-et is el lehet játszani egy szobában! Úgy kell kitalálni. Furcsa: néha épp az a baj, hogy nagy egy színpad…
Térjünk vissza a színészek munkájára!
Szeretem azt a fajta színházat, amit Kerényi Imre csinál. Ahogyan a néma figurákkal egy tematikus játékkal hátteret teremt a szónak, az éppen adott gesztusnak, ahogyan kitágítja a darab értelmét, a pillanatok tartalmát. Nagyon izgalmas, nagyon erős és nagyon kemény. Ezekhez az elemekhez viszonyítva éreztem némely pillanatban a színészektől a lazább szituáció-fogalmazást.
Meglepő volt számomra, hogy Mácsai-Pembroke Charles Aznavour Isabel című dalával ment ki a darab végén a színpadról…
Pontosan ezekkel az elemekkel van bajom. Leválnak az előadás szerkezetéről és teljesen privát hatást keltenek. Ez az előadás néhány eleme mindössze, egy-két pillanata. Ha beviszek egy jegyzetfüzetet, nem többet, körülbelül tíz olyan pillanatot kellett volna, hogy felírjak mint rendező, amelyre nekem előadás után instrukciót kellet volna adnom a színészeknek. Csakhogy ezek az apróságok nagyon meg tudják zavarni a nézőt. Ez olyan, mint egy terítéken rosszul elhelyezett tárgy, vagy egy rúzsfolt egy inggalléron. Keményebben kellett volna, hogy működjenek például a Lordok. Ha lefejezik őket a végén, és a fölmosós gyerekek lesznek a Lordok, ha ilyen ez a világ, akkor nem bohócokat kell kivégeztetni, hanem életveszélyes embereket. Nem szabad, hogy pontosabban játsszanak a fölmosós gyerekek, mint a Lordok. Akármennyire is kínálkozik egy ziccer, nem önműködően jelenti azt, hogy ki kell használni. Veszélyek helyén csak vicc volt! Például: zörög a páncél, nyilvánvaló karikatúra. De a célja az, hogy megtudjuk, életveszélyes világban élünk. Ha ezen csak jót derülök, akkor nincs értelme, igazsága. Akkor ugyanis azért végezték ki a Lordokat, mert ők olyan viccesek. A politikai masinéria a lényeg, és ez az előadás minden pillanatára vonatkozik! Az előadás félreérthetetlenül exponálja ezt az értékrendet, hiszen fölmossák a padlót, bejön Pembroke, és megnézi egy hófehér zsebkendővel, hogy piszkos-e. Ez eligazít engem, a nézőt arról, hogy itt milyen világban élünk. Ezután itt nem lehet viccelődni. Minden olyan színészi elem, amely egy picit fajsúlyt téveszt, értékrendi zavart okoz. A történelem azt produkálja, hogy Angers városát szétlövik. Nekem, mint nézőnek, nem színházra meg mókára kell itt gondolnom, hanem azokra a szétlőtt városokra – valószínűleg ez Dürrenmatt szándéka is –, amelyeket szétlőttek. Például Varsóra. Ha viccesen exponálódik egy figurája ennek a városnak, akkor úgy tűnik, hogy csak játszogatunk. Akkor senki nem hiszi el, hogy valóban szétlőtték a várost. Akkor nincs veszély. Ennek az előadásnak az alaphelyzete, a veszélyessége az az eszköz, amelyben a színészeknek tévedni vagy lötyögni nem szabad. Az érzelmeknek, az emócióknak a hitelét a néző számára az igazság adja. Ha a színész azt a tartalmat, amit egy szituációban meg kell teremtenie, elformázgatja, az olyan, mintha egy súlyemelő becsapna engem: úgy tesz, mintha 120 kilót emelne föl.
Már Shakespeare János királya is egy ismeretlen szerző darabjának átdolgozása. Többszörösen átírt darabok esetében mennyire kell figyelembe venni az egyik változat megrendezésekor a többieket?
Minden kor újraírta azokat a történeteket, amelyek számára fontosak voltak. Gondoljunk a három Elektrára. Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész művei alapvetően mások, csak a sztori ugyanaz nagyjából. Nincs kivetnivaló abban, hogy jön Dürrenmatt és átírja Shakespeare-t. Vagy hogy jött Brecht, és átírta a Coriolanust. Más kérdés, hogy én nem szeretem a dürrenmatti átiratot, elfogult vagyok a Shakespeare-darabbal. Lehetséges, hogy ez is befolyásolta a véleményemet. Persze nem arról van szó, hogy Dürrenmattot nem rendeznék. A nagy Romulust például megcsinálnám. János királyát – egyszerűen fogalmazva – azért nem szeretem, mert a Shakespeare-ét szeretem. Shakespeare benne marad a saját történelmi közegében. Dürrenmatt végig olyan felhangokkal van teli, amelyek teljesen maiak, a ma kérdéseire azonban mégsem kapok választ! Alapkonfliktusa két nagyhatalom villongása, és egy kaján harmadik (a pápa) sikere. Így tehát sem a ma nincsen benne istenigazában, sem a történelem. Sajnos, ma nem ilyen áttetsző és átlátszó a világpolitika, mint amilyennek ebből a darabból meg lehetne ítélni. Dürrenmatt svájci nagypolgár, Shakespeare pedig egy igazi angol. Én egyáltalán nem tartom a hazafiságot korszerűtlen gondolatnak. Shakespeare darabja arról szól, hogy egy fattyú védelmezi meg Angliát, ha kell, egyedül veti meg a lábát a toweri partokon. Ez a gondolat, ez a nedv Dürrenmattból hiányzik. Ő kozmopolita, Svájcból lődöz jobbra-balra. Ezért nem szeretem. Nem az anakronizmusokkal van itt a baj lényegében, hanem a hazafisággal. Ez Shakespeare-ben ott van. Dürrenmatt nem hozott létre akkora értéket a darabjában, mint amennyit kihagyott Shakespeare-ből.
Dürrenmatt – meg is fogalmazza valahol – vállaltan modellt akar írni, egy minden államra és minden rendszerre érvényes példázatot.
Akkor írjon kabarét! Ezt az alapállást nem szeretem. Azokat a műveket szeretem, amelyek örömmel, fájdalommal, erővel, ha tetszik: intellektussal, mindazzal, amivel igazán élni lehet, tárják fel a bajokat. Ezért szeretem Solohovot, Babelt, akik a történelem szörnyű születését így tudták megírni. Úgy, ahogy Shakespeare írta a darabjait. Dürrenmattnál ellentmondásba került a darab témája a világpolgársággal. Mit humorizáljak én a nagyhatalmak villongásain, amikor benne élek az egyik oldalon?! Ennyi humorérzékem, sajnos, nincs. Félreértés ne essék: nem az előadás groteszk elemeivel, vagy egyáltalán a groteszkséggel van a baj. Dürrenmatt színháza – ahogy Brecht mondta a régi színházra, hogy főzőcske – kulináris színház. Az egyik darabját jobban, a másikat kevésbé jól írta meg. Nincs kizárva, hogy zseniális előadások szülessenek belőle.
Ha a Fattyút hazafias érzelmei mozgatják hitelesen, akkor vehetjük úgy, hogy Dürrenmatt darabja nem hiteles?
Az az érzésem, igen. Nincs is helye a Fattyúnak Dürrenmatt politikai masinériájában! Ütődik-verődik a darabjában. Ki kellett volna hagynia a Fattyút a darabból.
El lehet képzelni János és a Fattyú között egy igazán mély, baráti kapcsolatot, vagy egy életre szóló szövetségkötést is…
Lehet, de nem erről szól a színdarab. Dürrenmatt számára a történet csak apropó, hogy ezt a fantasztikus, ijesztő karikatúrát megrajzolja a világpolitikáról. Ez sok esetben így igaz, de túl kegyetlen. Ezért nem rendezném meg például ezt a darabot semmiképpen. A Shakespeare-ét viszont ismét megcsinálnám, gondolkozom is rajta: pontosan ez az előadás gyújtotta föl bennem újra a gondolatot. Shakespeare darabja valóságosabb. Igazabb.
Beszéltünk már a színészek munkájáról, de kikre gondolsz elsősorban, ha eszedbe jut ez az előadás?
Reveláns élmény volt számomra Szakács Eszter egy pici jelenetben. Nagyon szikár, nagyon pontos, de mégis életteli volt az a szituáció. Csodálatos volt a kapcsolat anya és fia között. Szép, komplex élmény volt. Érdekes Mácsai fantasztikus szomorú-bohóc lelkének egyik furcsasága, hogy úgy tud előtérben lenni, hogy akkor is a háttérben marad, és úgy tud a háttérben lenni, hogy akkor is az előtérben van. A leginkább ő őrizte meg egyébként a főiskolás előadás dimenzióit. Erősebbnek éreztem a főiskolás előadásban Hirtling egész habitusát, szerepének a mutatványrésze szenvedélyesebb volt. Több benne most a könnyedebb, a flegmább elem. Nagyon izgalmas volt Fülöp Zsigmond figurája. Pontosan, zamatosan játszotta a szerep egész vonalát. Alakítása az előadás egyik legfinomabb értéke.
Kérted, hogy a beszélgetésünk végén emlékeztesselek valamire!
Igen. Ugyanis ez a beszélgetés formabontó: nyilvánosságra tárni egy céhen belüli „termékről” alkotott véleményünket, nem tartozik a magyar közélet szokásrendjébe, bár nem tartom rossznak a gondolatot. Ma még mindenképpen bocsánatkéréssel lehet csak elképzelni, és ki kell emelni, hogy amikor véleményeztem, a dolog érdekében, és nem vele szemben tettem! Nagyobb probléma, hogy egy rendező nem tud igazán néző lenni. Lehetnek önfeledt pillanatai egy-egy előadásnak, amikor nézővé válhat a szakember is. Én sok-sok percen keresztül néző voltam ezen az előadáson!