volt egy naptáram mindig lapozni kellett
ha eltelt egy nap hetet kellett lapozni
benne hogy nagymamám végre megérkezzen
jaj de lassan telt az a hét aztán olyan
naptáram volt ami egyszerre mutatott
egy egész hetet majd olyan ami kettőt
falinaptáram később havonta kellett
lapozni pörgött megállíthatatlanul
most az éves kártyanaptáraim vágom
szemétbe olyan ütemben mintha csak egy
szürkécske nap telt volna el nem kell naptár
nem vizslatom az időt ennyit érdemel
moziban ültem egész délután
mert nem volt semmi dolgom
jobb ötletem se volt
más ötlet se volt
mert más se volt
hacsak
hacsak bele nem számítjuk a jegyszedő nénit
aki elmondta nekem
hogy a hízói már kilencven kilósak igaz-e
pedig nem vet nékik mást
csak egy kis tápot a mindenféléhez
ami könnyen akad a ház körül igaz-e
és valami járványt kapott a szomszéd
mert maholnap két hete
minden éjjel kétszer vagy háromszor jár ki igaz-e
és kölcsönből fizette a villanyszámlát
mi tetszik nekem így halálom küszöbén
a napfény reggel ahogy szobámba les be
nem engem keresett sietve odébb állt
a zene a rádióból mintha soha
nem azt a dalt játszanák amit szeretek
a tipródó vadgalamb az ablakomban
nyugtalanít a hangos szárnyverdesése
üzenetek az okostelefonomban
hogy rápillantsak a legtöbb annyit sem ér
a lementett fényképeim ősrégiek
mintha már semmi sem történhetne velem
a holnapról kéne képet kattintani
el tudod mondani azt ami a tiéd
ami a szívedbe elmédbe vésetett
mire senki más csak te vagy kiválasztott
ha már nincs hozzá erőd ne kísérletezz
nincs tovább nincs értelme tudnod kellene
mi fontos mi nem utóbbi felesleges
a táskáját odavágja hozzám viszem
a krétaporos szivacsra ránéz mosom
futni akar valakivel vele futok
kilép a cipőjéből kezébe adom
kiejti könyvét a kezéből fölkapom
ócska napszemüvegét becsavarozom
a táskacipelést még nem köszönte meg
nem a tiszta szivaccsal törli a táblát
csak én futok vele más nem akar soha
rám se néz amikor a cipőjét könyvét
kikapja a kezemből napszemüvege
hetek óta a padban mit csípek rajta
tizenkilenc plüssfigura ült az ágyon
szorosan egymás mellett várták a kislányt
első unokát a család szemefényét
volt ott minden mókus tehén zsiráf süni
szarvas oroszlán szép kerek paradicsom
kisfiúnak felöltöztetett medvebocs
és mint aki tudja mi a története
egy bumfordi kisoroszlánt csippentett föl
a díszes társaságból húsz éve halott
gazdájának a férje tette társai
közé most a kislány arra kérte legyen
őkelme a karácsonyfa legtetején
ahogy gyerekkoromban mindig az üres
papírlap fecni most is írásra sarkall
csak a tollamat kell ügyesen mozgatni
és betűk jelennek meg a szemem előtt
az én betűkatonáim parancsomra
elindulnak világhódító útjukra
mert hajlandóak úgy sorban állni nekem
fényes gombokkal ragyogó surranókkal
hogy értelmes mondatok keverednek ki
elképesztő serteperteléseikből
ez a szerény de ütőképes hadsereg
szép győzelmeket arat virtuálisan
nézem az utcán a kifejezéstelen
arcokat lépem az egyenlépéseket
a sokasággal hogy össze ne akadjunk
szorítom a táskámat erősen ki ne
tépjék a kezemből azt a pár forintot
ami a pénztárcámban lapul szerényen
ami most az én vacsorámat fedezi
nem a hajléktalanokét a kis téren
ahol nem szólnak hozzám csak elém tolják
a keménypapírra maszatolt lényeget
éhes vagyok oldják meg a problémámat
képtelen vagyok a megszólalásra is
gyilkos érzéseket fürkésztem magamban
képes lennék-e egyáltalán úgy élni
hogy eltakarítanék mindenkit aki
az utamba áll hideg kegyetlenséggel
nem válogatva a gyilkos eszközökben
taposni könyökölni feljelenteni
ha kell késsel pisztollyal szamuráj karddal
ha kell vállról indítható rakétával
nekiesni a disznófejű nagyúrnak
egérfejű tomportakarítóinak
annak is aki nem fúj egy követ velem
annak is aki fél mert az be is csinál