mi tetszik nekem így halálom küszöbén
a napfény reggel ahogy szobámba les be
nem engem keresett sietve odébb állt
a zene a rádióból mintha soha
nem azt a dalt játszanák amit szeretek
a tipródó vadgalamb az ablakomban
nyugtalanít a hangos szárnyverdesése
üzenetek az okostelefonomban
hogy rápillantsak a legtöbb annyit sem ér
a lementett fényképeim ősrégiek
mintha már semmi sem történhetne velem
a holnapról kéne képet kattintani
el tudod mondani azt ami a tiéd
ami a szívedbe elmédbe vésetett
mire senki más csak te vagy kiválasztott
ha már nincs hozzá erőd ne kísérletezz
nincs tovább nincs értelme tudnod kellene
mi fontos mi nem utóbbi felesleges
a táskáját odavágja hozzám viszem
a krétaporos szivacsra ránéz mosom
futni akar valakivel vele futok
kilép a cipőjéből kezébe adom
kiejti könyvét a kezéből fölkapom
ócska napszemüvegét becsavarozom
a táskacipelést még nem köszönte meg
nem a tiszta szivaccsal törli a táblát
csak én futok vele más nem akar soha
rám se néz amikor a cipőjét könyvét
kikapja a kezemből napszemüvege
hetek óta a padban mit csípek rajta
tizenkilenc plüssfigura ült az ágyon
szorosan egymás mellett várták a kislányt
első unokát a család szemefényét
volt ott minden mókus tehén zsiráf süni
szarvas oroszlán szép kerek paradicsom
kisfiúnak felöltöztetett medvebocs
és mint aki tudja mi a története
egy bumfordi kisoroszlánt csippentett föl
a díszes társaságból húsz éve halott
gazdájának a férje tette társai
közé most a kislány arra kérte legyen
őkelme a karácsonyfa legtetején
ahogy gyerekkoromban mindig az üres
papírlap fecni most is írásra sarkall
csak a tollamat kell ügyesen mozgatni
és betűk jelennek meg a szemem előtt
az én betűkatonáim parancsomra
elindulnak világhódító útjukra
mert hajlandóak úgy sorban állni nekem
fényes gombokkal ragyogó surranókkal
hogy értelmes mondatok keverednek ki
elképesztő serteperteléseikből
ez a szerény de ütőképes hadsereg
szép győzelmeket arat virtuálisan
nézem az utcán a kifejezéstelen
arcokat lépem az egyenlépéseket
a sokasággal hogy össze ne akadjunk
szorítom a táskámat erősen ki ne
tépjék a kezemből azt a pár forintot
ami a pénztárcámban lapul szerényen
ami most az én vacsorámat fedezi
nem a hajléktalanokét a kis téren
ahol nem szólnak hozzám csak elém tolják
a keménypapírra maszatolt lényeget
éhes vagyok oldják meg a problémámat
képtelen vagyok a megszólalásra is
gyilkos érzéseket fürkésztem magamban
képes lennék-e egyáltalán úgy élni
hogy eltakarítanék mindenkit aki
az utamba áll hideg kegyetlenséggel
nem válogatva a gyilkos eszközökben
taposni könyökölni feljelenteni
ha kell késsel pisztollyal szamuráj karddal
ha kell vállról indítható rakétával
nekiesni a disznófejű nagyúrnak
egérfejű tomportakarítóinak
annak is aki nem fúj egy követ velem
annak is aki fél mert az be is csinál