Csűrös Karola: a család a legfontosabb!

Önbizalomhiánnyal bajlódó lányok, figyelem! Menjetek színésznőnek! Ugye furcsán hangzik? Mielőtt bárki azzal vádolná e sorok íróját, hogy nem tudja, mit beszél, olvassa el az alábbi interjút. E furcsa, ellentmondásosnak látszó állítás igazát a nemrég nevezetes születésnapját ünneplő Csűrös Karola, a Madách Színház társulatának tagja bizonyítja pályafutásával.

–Kossuth-díjas vegyészprofesszor édesapával, festőművész édesanyával a háta mögött azt gondolná az ember, hogy egyenes út vezeti álmai birodalmáig…

–Attól függ, hogy ki miről álmodik! Három éves koromtól sokáig az akrobatika, a művészi torna érdekelt, az általános iskolában nagyon élveztem a néptáncot. A Szent Margit Gimnáziumba jártunk a nővéremmel, aki az iskolai ünnepélyekre mesedarabokat írt, de én nem tündér, kisangyal vagy királykisasszony akartam lenni, mint mindenki más, hanem Mérgesgomba, aki gonosz táncot jár, és csak úgy szórja szét a mérgét! A tücsök és a hangya című mese dramatizált változatában a Hangyát is úgy játszottam, hogy amikor csak lehetett, cigánykerekeket hánytam a színpadon. Ha produkáltam magam otthon vagy az iskolában, teljesen megfeledkeztem magamról, nekem nem kellett mondani, hogy „csinálj valamit a vendégeknek”, mert én úgysem álltam meg anélkül. A kamaszkor viszont zárkózottá tett. Más lettem. Olyan, ami nem tetszett nekem. Elkeserített, hogy úton-útfélen sokkal szebb lányokkal találkoztam, mint én, és ösztönösen valami olyan megoldást kerestem, ahol ez a hátrány nem érvényesül. Operarajongásom időközben addig fajult, hogy barátnőmmel szinte minden másnap a kakasülőről néztem az előadásokat. Amikor az operabarát körnek köszönhetően, amelynek én is oszlopos tagja voltam, bemehettem egy próbára és felmehettem a színpadra, úgy éreztem, hogy ez a kopott, poros deszka az ósdi díszletekkel, szakadt kellékekkel az én igazi életterem. Itt mindig másnak a bőrébe bújhatok, és nem kell foglalkoznom a magaméval.

–Mit szóltak a szülei ehhez az elhatározásához?

–Másodikos gimista voltam, amikor bejelentettem, hogy színész akarok lenni. Annyi kritikai érzékem volt, hogy tudtam, operaénekesi álmokat nem kergethetek. Apám csak ezt mondta: próbáld meg, ne engem szidjál életed végéig!

–Felvették, de a főiskola mégsem úgy alakult, ahogyan szerette volna. Miért?

–Iszonyatosan szenvedtem! Gátlásos, görcsös lettem, a maradék önbizalmam is elhagyott. Akkor, amikor repkednem kellett volna, boldogságban és gyönyörűségben élhettem volna a főiskolás éveimet, az első kettőben keserves kínok között vergődtem. Az volt a trendi, bár akkor még nem így hívták, hogy földbe kell döngölni a színinövendékeket, mert a pálya olyan nehéz, hogy fel kell készíteni őket a legrosszabbra. Csakhogy nálam ez nem működött, én képtelen voltam teljesíteni egy kis biztatás, ösztönzés, dicséret nélkül. Ezt ismerte fel zseniális pedagógiai érzékével Gosztonyi János, osztályfőnököm, Várkonyi Zoltán tanársegédje. Megmenekültem! A sors érdekes játéka, hogy unokahúgom, Naszlady Éva szintén Jánosnak köszönheti, hogy színésznő lett. Az Új Színház színészképző stúdiójából, amelynek a vezetője Gosztonyi, vette fel az osztályába Ascher Tamás.

–Nem lett volna könnyebb indulása édesapja segítségével a vegyész szakmában?

–Gyerekkoromban imádtam felnőttek között lenni, 1949-ig óriási társasági élet volt nálunk, neves professzorok és festőművészek fordultak meg a Szüret utcai lakásunkban. Apáméknak szenzációs könyvtára volt. Nővérem orvos lett, öcsém apámhoz hasonlóan nem akármilyen vegyész, de őt állandóan azzal piszkálták, hogy könnyű neki, mert az apja mindent elintéz. 1968-ban el is hagyta az országot, és Amerikában találta meg a szerencséjét. Én is megkaptam a pályám elején, hogy apám íratja a jó kritikákat rólam. Számomra az volt a természetes, hogy a Magyar Tudományos Akadémia üdülőjében nyaralok, és az aspiránsok, docensek, professzorok gyerekeivel találkozom, többek között Bálint Andrással vagy Marton Lászlóval. Bevitt a tanszékére is, beültem a szobájába. Meghatározó élmény volt. Míg élek, nem fogom elfelejteni a szerves kémia technológia szagát. De a színpad volt az én világom.

–Ilyen magas pozícióban édesapjának soha nem gyűlt meg a baja a politikával?

–Az ötvenes évek tragédiáiból semmit sem érzékeltünk, minden politikai témától távol tartottak bennünket a szüleim. Az volt furcsa, hogy a nővérem nem vehette fel az irhabundáját, amikor elindult az egyetemre, mert mindenkinek csak lódenkabátban szabadott járni. Aztán az egyik szombaton még az apácák köszöntek el tőlünk a Szent Margitban, és hétfőn már teljesen mások közölték velünk, hogy nem a reakció központja, hanem Kaffka Margit Gimnázium vagyunk, és úttörők. Az 56-os események idején másodéves főiskolás voltam, és mi örültünk, hogy folytathattuk a tanulmányainkat. Néhány növendéket kirúgtak, elvittek, néhányan disszidáltak. Én csak a Nemzeti Színházban kapott kis szerepeimmel törődtem. Csak a színház érdekelt! Amikor a győri színházból a Madáchba szerződtem, annyi munkám lett, hogy alig értem egyik helyről a másikra: televízió, rádió, szinkron szinte éjjel-nappal.

–Édesapja követte sikeres színésznővé változott kislánya karrierjét?

–Apu segített nekem albérletet találni Győrben. Egy állami Pobjedával levonult az első premieremre az egész család. Pesten természetesen minden bemutatómat megnézték. Apám meg volt elégedve velem, ami nem kis dolog, mert benne igazi színész vér csörgedezett, híres órái voltak az egyetemen, imádott szerepelni, „fellépni”, fejből mondta a beszédeit. Kellemes társasági ember volt.

–Édesanyja abbahagyta ígéretes festői pályáját, amikor férjhez ment, és három gyereket vállalt. Nem ezt várta volna a lányaitól is?

–Tőlünk jól megkapta szegény, mert nem értettünk vele egyet ebben. Szerintünk valami módon folytatnia kellett volna a festést, úgy gondoltuk, hogy feladta az álmait. De ez az ő vállalása volt, ő, ahogy mondta, ebben találta meg a boldogságot. Örült, hogy meleg vacsorát tett minden nap apu elé. Ami engem illet, színésznőként én nagyon boldog voltam abban, amiben és ahogyan éltem, és eszembe sem jutott, hogy változtassak rajta. Harminc évesen mentem férjhez. Akkoriban nemigen vállaltak gyereket a színésznők, mert az egyenlő lett volna azzal, hogy kijátsszák magukat a szakmából. Két-három visszautasítás után kikerültél a rendezők noteszából. A férjem, Horváth Ádám, aki rendezőként tisztában volt a szakma törvényeivel, nem erőltette a dolgot, mivel az előző házasságából már volt két gyereke, akikkel nagyon jó volt a kapcsolatunk.

–Árulja el, színésznő létére honnan ez a Karcsi becenév?

–Engem valahogy mindig becéztek. Ha valaki telefonál, azonnal tudom, hogy még az iskolás évekből keres, mert Csűrinek szólít. A főiskolán aztán Karcsi lettem a Karolából, mert azt mondták, hogy olyan név nincs is. Lehet, hogy igazuk volt, mert a rendőrségen én könyörögtem, hogy ne Karolinát írjanak a személyi igazolványomba, nehogy öregségemre Lina legyek, mint az összes nagynéni a Molnár- vagy Herczeg darabokban. Én szeretem a Karcsit, Kiss Manyi is olyan aranyosan tudta mondani. Egyedül Szerednyey Béla bolondozik, hogy Karcsi néni vagy Karesz, de neki ez meg van engedve. A közönség számára pedig az Etus is megengedett, hiszen mégis csak tizenhárom évig futott a televízióban a Szomszédok, amelyből az egész ország megismert. Még most is sokan nézik az ismétléseket. A legnagyobb meglepetésemre fiatal lányok és fiúk kiabálnak az utcán, hogy „Szia, Etus!”, mert ők retrómoziként nézik a sorozatot, mint szüleik, nagyszüleik kedvencét. Sok jót kaptam a pályától. Még a rólunk terjesztett pletykákból is éreztük a szeretetet. Nagy szerencsémre a hat évig forgatott Életképeket is szerették a nézők. Sajnálom, hogy még egy búcsúepizódot sem engedtek leforgatni belőle, mint a Szomszédok végén. Azóta már a Garas is elment…

–Nem titok, hogy a Szent István park egyik híres-nevezetes lakásában folyik a beszélgetés, Horváth Ádám rendező és Csűrös Karola színművésznő otthonában. Nincs egy falatnyi hely, ahol ne látszana az a gondoskodó szeretet, amely mindkettőjüket jellemzi!

–Nagyon örülök, hogy ezt mondja, mert valóban mindent együtt rendezünk be. Együtt rámoljuk át a polcokat, ha unalmasnak találjuk, vagy valami újdonság érkezik a házhoz, és különleges helyre akarjuk tenni. Ez a lakás a közös munkánk és a közös ízlésünk gyümölcse. Nagyon szeretem. Még mindig szeretek játszani, de jó hazajönni. Rend van, nyugalom. Szeretünk együtt lenni Ádámmal. Gyertyát gyújtunk, wiskyt kortyolgatunk, jókat beszélgetünk. Ez a legfontosabb az életben. Soha nem gondoltam volna, hogy én, aki annak idején éppen azon igyekeztem, hogy minél előbb meglógjak a családi fészekből, egyszer ennyire családcentrikus leszek.