Operettrajongók könnyen abba a hibába esnek, hogy a máig igen népszerű műfaj zeneszerzőit az élet császárainak gondolják, akik minden reggel az ég madaraival együtt füttyentettek egy őrületes slágert, amit csak le kellett kottázniuk, s máris mehettek valamelyik mozi vagy színház tulajához a dalért járó tiszteletdíjat besöpörni.
A számtalan nagy sikert aratott film- és színházi zene alkotója, Ábrahám Pál sem úgy képzelte el az életét, ahogy azt a két világháború alakította. Az első „megajándékozta” egy kis frontszolgálattal, a második pedig a nemzetközi hírnévre szert tett karmestert és zeneszerzőt, Pest, Berlin, Bécs ünnepelt művészét elűzte az öreg kontinensről. Utolsó európai „munkahelye” Párizs (egy rendező barátja filmjéhez írt zenét), de innen is menekülnie kellett. Aztán Casablanca, Havanna, New York. Ha kellett, bárzongoristának állt. Ám az Újvilág, a lehetőségek országa, az Amerikai Egyesült Államok nagy csalódást okozott számára. Az operett ismeretlen műfaj volt ezen a földrészen, az amerikai közönség és Ábrahám nem tudtak mit kezdeni egymással. Betegsége (szifilisz) egyre jobban elhatalmasodott rajta, a háború után nem sokkal már pszichiátriai kezelésre szorult. Tíz év telt el aktív semmittevéssel, amikor egy hamburgi újságíró visszahívta az NSZK-ba. Bár anyagilag a jóvátételnek és a jogdíjaknak köszönhetően egyenesbe került, a színházak újra játszani kezdték sikerdarabjait, egészségi állapota azonban már az 1960-ban bekövetkezett haláláig nem tette lehetővé, hogy az egykori berlini éveihez hasonlóan pezsgő társasági életet éljen és új műveket alkosson.
Tovább...