Könyörgöm, ne adjuk fel!

Szakcsi Lakatos Béla temetésére készülünk. Mintha tegnap beszélgettem volna vele az Esti Hírlapban: híréhez-rangjához méltó éleslátással és érzékenységgel rögzítette néhány mondatban, hogy mi történt a művészettel és a művészekkel rendszerváltozás után: „Óriási csalódást hozott a rendszerváltás a művészvilág számára. A kommunisták egyenlősdije után most a pénzemberek világa jött el, ők döntenek arról, hogy ki marad a priccsén, vagy ki lesz sztár. Soha nem szerettem politizálni, mert az Magyarországon azt jelenti, hogy valakit vakon pártolok, s mindenki másról rosszat mondok. Lassan utcára kerülnek olyan emberek is, akik végigdolgozták az életüket. Minek van értéke ebben az országban? Van-e értéke egyáltalán valaminek? Miért kap hozzánk zöld utat minden ócskaság és minden embertelenség?! Oké, hogy az áldzsesszből lehet jobban megélni Amerikában is, de azért a többi zenész sem hal éhen! Persze, hogy azt nyomják, ami eladható, s persze, hogy a sztárokba érdemes reklámpénzeket ölni. Nálunk viszont még ez sem működik. A sógorság-komaság, az irigység sokkal nagyobb úr mindennél. Nagy tudósok, kutatók, feltalálók, orvosok, komoly művészek fontolgatják, hogy itt hagyják ezt az országot, ahol csak percekre előre lehet tervezni, annyira kiszámíthatatlan a helyzet. Rendben, uralkodjanak farkastörvények, ha rosszul játszom, fütyüljenek ki, de ha jól, anyagilag, erkölcsileg ismerjenek el, becsüljenek meg, és kapjam meg az érte járó összeget.”

Nagyjából egy évtizeddel később az Új Katedra című oktatási folyóiratban írt cikkemben Dévai Nagy Kamilla iskolája tíz éves születésnapján folyamatos küzdelmükről esett szó az életben maradásukért. Az Európában egyedüli intézményként énekes-gitáros előadóművészek képzésével foglalkozó Krónikás Zenede nemes célokat tűzött ki maga elé, Dévai Nagy Kamillát idézem: „Ez a munka hitem szerint fontosabb, mint a politikusok tevékenysége, mert mi szelíd szóval, a kultúra erejével, a dal simogatásával a lelkekhez szólunk, és nem a pénztárcákhoz. Igyekszünk is elkerülni a különböző pártok torzsalkodásait. Mi tizenötmillió magyar énekiskolája akarunk lenni. Azt szeretnénk, ha a lelkekben nem lennének leszakadt országrészek. A Kárpát-medence minden zugából érkeznek tanítványaink. Intézményünknek elsősorban határon túli magyarok a növendékei. Ez az iskola kéznyújtás mindenki felé. A kárpátaljai diák találkozik a Brazíliából jött harmadgenerációs magyarral, a felvidéki fiatal kezet fog és megismerkedik erdélyi társával. Járnak egymáshoz, és megismerik a másik kultúráját, amely nagyon hasonló, hiszen egy gyökérből táplálkozik. Alapítványi alapon működünk, tehát mindig pályáznunk kell, ha egy kis pénzhez akarunk hozzájutni. Óriási energiát emészt fel ez a feladat, már-már az alaptevékenységünket is veszélybe sodorva. Előadásaink nagy részét a határon túl élő magyaroknak tartjuk, mert itthon sajnos nem akkora irántunk az érdeklődés. Akik ismernek, azok közül pedig egyesek ujjal mutogatnak ránk, pedig mi a kokárdát belül hordjuk. Semmiféle billogot nem is tudtak ránk sütni, mert nem vagyunk hajlandóak politikai rendezvényeken részt venni. Legfontosabb célunk a hagyományok megőrzése, amelyet a régi értékek megmentésével, új ruhába öltöztetésével teszünk. A diákok dalaikban saját érzéseiket, sokszor itt, az anyaországban kapott pofonjaikat fogalmazzák meg csodálatosan. Mi »énekeljük össze« a tanárok fizetését, a szemétszállítást, a tisztítószereket, a betevő falatot. Háromszáz növendék fordult meg a Zenedében tíz év alatt. Évi kétszáz előadásnál kevesebbet sohasem tartottunk. Másképp nem tudjuk magunkat eltartani. Az alapítványunknak sajnos hetven pályázatból csak két esetben sikerült pénzt hoznia a konyhára. Furcsa helyzet ez, mert itt valamiféle vállalkozásszerűségről van szó, ám olyan non-profit vállalkozásról, amelyből nem lehet megélni.”

Retró hálószatyorral a kezében, tini koromban csodálva tisztelt kritikusunkkal találkoztam a fővárosi Nagycsarnokban. Keserű mosollyal a szája szegletében, de határozottan mondta, hogy soha többé nem akar a szerkesztőségek közelébe menni. Elege volt. Igyekszik a nyugdíját úgy beosztani, hogy jusson is maradjon is. Ügyesen, körültekintően kell vásárolnia, de mozira, színházra még így sem nagyon marad belőle. Trolival közlekedik. Azoknál az újságoknál, ahol még fizetnek némi pénzt a cikkekért, kegyetlen harc folyik, ebből nem kér, egy élet munkája után pedig elvből nem hajlandó dolgozni ott, ahol egy árva fillér sem jár az újságírónak. Nyugdíjasként fektessen be a „karrierépítésébe”?! Látta elégszer a nevét a cikkei alatt. Nem hiányzik.

Mikszáth, Ady, Karinthy, Kosztolányi, Márai cikkei jutnak eszembe: vajon még az ő írásaik sem lennének képesek kivívni ma az őket megillető helyet? Alázatosan, szó nélkül átadnák a helyüket azoknak, akiknek az íráskészsége minősíthetetlen, értékítéletüket, „véleményüket” mindenkor és kizárólag az aktuális hatalom és lelkiismeret-furdalásának diszkrét jelzését őrült pénzcsörgetéssel meg nem történtté tenni akaró, szervilis laptulajdonosa határozza meg? Megjelennének-e a szépirodalmi alkotásaik most, amikor a kortárs költészet Tőzsér Árpád kíméletlenül őszinte szavaival élve „a vers ma a röhögő, fingó, csont nemiszervét rázó Halál tánca”?

A félszáz éves Tokaji Írótábor kerekasztal-beszélgetésén egyre többet idézett, hátborzongató mondatok hangzottak el. Zalán Tibor: „Amit ma látok az irodalomban, az engem elrémiszt, elborzaszt, ijeszt. A 80-as évek sem volt jó, de ez legalább olyan rossz, ha nem rosszabb, amiben most élünk. Elborzaszt az, hogy különböző alapítványok meg figurák különböző pénzeket osztogatnak maguknak, a saját embereiknek. Hogy egy fiatalnak, ha jelen akar lenni, akkor le kell csatlakoznia valamelyik táborhoz. Két nagyon erős tábor diktál, a mögöttük lévő pénzek – vagy nem pénzek – diktálnak, nagy szervezetek irányítanak, és nem az irodalom, nem a minőség vagy a termék határozza meg, hogy ki vagy. A fiataloknak is azt mondtam, akik írónak készülnek, hogy nem a tehetségetek fog megcsinálni benneteket, hanem az, hogy megcsinálnak-e titeket vagy nem. Ma már erről szól a dolog. Az a lényeg, hogy megcsinálnak-e, odatartozol-e, nagy plakáton hirdetik-e a könyved a metrólejáróban – ha kis kiadónál vagy, akkor soha nem fogják nagy plakáton hirdetni. A rangodat az határozza meg, hogy valamelyik nagy monstrumnál vagy-e, oda hízelkedted vagy törted-e be magad, vagy megmaradsz kis kiadónál.”

Jogosan merül fel a kérdés: kell-e politizálnia, közéleti szerepet vállalnia egy művésznek?

L. Simon Lászlónak az a véleménye, hogy az íróknak írniuk kell mindarról, ami velünk és körülöttünk történik, a közös ügyeinkről. Az írók az utóbbi években „maguk körül forognak” közéleti szerepvállalás helyett.

Kukorelly Endrének hasonló a meggyőződése: „Ki kell menni az agorára, azért van az a kurva agora. Az a legnagyobb problémája a magyar társadalomnak, hogy nem megy ki az agorára, és várja, hogy a nadrágos emberek intézzék a dolgait. Ma lehet és kell is konfrontálódni a hatalommal. Nem kötelező elfogadni a fennálló rendszert, és ez nagyon nagy dolog.”

Zalán Tibor finoman szólva nem osztja az írók felelősségvállalásáról és a társadalom kevésbé ismert tagjairól elhangzottakat: „Az író erkölcsi felelőssége az, hogy írjon, nem a megmondás. Ne baszogassuk a lusta magyar népet, a nép az mindig olyan, amilyen. Nem kell mindenkinek feltétlenül a közéletben részt venni. Élni kell hagyni az embereket, és nem azt mondani, hogy helyettetek beszállok a buliba, hülye barmok. Nem erről van szó, de ezek jönnek elő, és engem ez idegesít.”

Petőcz András abban reménykedik, hogy a jövőben is komoly szerepe lesz például az írótábornak abban, hogy párbeszéd alakul ki a különböző irodalmi körök között. Kukorelly szintén az olyan típusú beszélgetésekben reménykedik, mint a mostani, ahol a barátságos egyet nem értés uralkodik. „Fiatalokat is meg kellene hívni, ez a 70 pluszos korosztály, amiben benne vagyunk, kicsit brutális. Olyan közeget kellene teremteni, ahol élénk egyet nem értő diskurzus folyik.”

Kérdés, melyik tábor melyik képviselője alkalmas erre? A beszélgetés során elhangzott, hogy a politizálás nem pártok acsarkodása. A pártfegyelem mégsem engedi meg senkinek, hogy nyíltan másképp gondolkodjon. Tapasztalataim szerint az érdekek mégis gyűlölködéshez vezetnek. Talán azt is gyűlölik egymásban a felek, hogy nem mondhatnak mást. Tudják magukról, tudják a másikról. A gyűlölet pedig rossz tanácsadó. Onnan már csak egy lépés az ellenfél megsemmisítése. Így vagy úgy. Az idők szava dönt. Mégis, könyörgöm, ne adjuk fel!

A minap három fiatal utazott mellettem a villamoson. Összesúgtak-búgtak a fejem fölött. Amikor leszálltam, az egyik azt mondta a többieknek: biztos benne, hogy én egy zenekarban hegedülök. Egy hangot sem próbáltam megszólaltatni soha életemben ezen a hangszeren. Büszkén lépegettem hazafelé az utcán. Mégiscsak jobb, hogy nem költőnek vagy újságírónak nézett.