Magyar filmek nyomában

Nyugdíjából éldegélő újságíró megengedheti magának, hogy régi szép időkre emlékezzen akkor is, ha már semmi sem olyan, mint régen, vagy talán pontosan ezért. Az elmúlt pár évtized alatt megszokta, hogy a magyar filmek nagy közös bemutatóit mindig más helyszínen, más névre keresztelt rendezvényen nézheti, s a sajtóval kapcsolatot tartó személyek neve is folyamatosan változik. E sorok írója bizony nosztalgiával gondol azokra a fesztiválokra, amikor az Esti Hírlap kiváló szerkesztőjével, Bernáth Lászlóval és az egyetlen egy új magyar film megtekintésétől sem visszariadó Strasszer Tiborral egymás mellett ülve élvezték a mozi ünnepét a fővárosban.

Lehet polemizálni azon, hogy miért kellett „levinni” a fővárosból Veszprémbe, Balatonfüredre és Balatonalmádiba a magyar filmek legnagyobb seregszemléjét, de nem érdemes. A gyakorlat azt mutatja, hogy vidéken ugyanaz a helyzet, mint Budapesten. Ami telt házat vonz a fővárosban, azok az alkotások megtöltik a széksorokat vidéken is, legyen az zárt helyen vagy szabadtéren. Ami pedig…

A MOZ.GO Magyar Mozgókép Fesztiválon a legjobb játékfilmnek, a legjobb producernek (Kirády Attila), a legjobb hangmérnöknek (Tőzsér Attila) és a legjobb vágónak (Kovács Zoltán) járó díjakat besöprő Hogyan tudnék élni nélküled? nézettsége a határon túli adatokkal együtt már átlépte az egymilliós álomhatárt. A forgalmazó, az InterCom közleményében Demjén Ferencet idézi: „Megtiszteltetés, hogy a dalaimból film készült. Amikor először láttam a díszbemutatón, éreztem, hogy ez nagyot szólhat. Nagyon tehetséges fiatal színészeket ismertem meg. Az, hogy bő egy hónappal később félmilliós nézettséget ünnepelhettünk, hát ezt nem gondoltam volna, de nagyon örülök, és hála Istennek, még messze van a vége!”

Mire e sorok napvilágot látnak, a televízióban és streaming felületeken már szintén egymillió nézője lesz a Hunyadi-sorozatnak, amelyet a szomszédos országok mellett Németországban és Olaszországban is bemutattak, sőt előrehaladott tárgyalások zajlanak törökországi vetítéséről.

A dokumentumfilmek közül nézőcsúcsot hozott A nemzet aranyai, a legjobb rendezőnek járó díjat (Lakos Nóra) és a diákzsűri díját elhódító Véletlenül írtam egy könyvet pedig a korábban rendkívül népszerű családi- és ifjúsági filmjeink rangjára emelkedett.

Jó volt látni a sok-sok kellemesen szórakozó embert a veszprémi Óváros téren a Futni mentem vetítésén. Igaz, a profi „bemelegítés” már megtörtént a tett színhelye felé tartva a Sárik Péter Trió feat. Berki Tamás részéről a Filmio Fröccsteraszán a Szabadság téren. (Én sört ittam, de ez semmit sem vont le a jóféle dzsessz és a filmvígjáték élvezeti értékéből.)

A veszprémi Hangvillában főként fiatalokból álló, szép számú közönség az első percétől kezdve a százegyedikig kifejezetten jól érezte magát a Véletlenül írtam egy könyvet című filmen. Az írónak készülő főszereplőt, Ninát játszó Demeter Villőt és a rendezőt, Lakos Nórát rengetegen elkísérték még a filmet követő beszélgetésre is az Expresszóba.

Az elmúlt évtizedek többszörösen kitüntetett színészeinek, Kern Andrásnak, Bodrogi Gyulának, Koltai Róbertnek, Bálint Andrásnak, Jordán Tamásnak vagy a hasonló módon elismert művésznőknek, Pogány Juditnak, Bánsági Ildikónak, Hámori Ildikónak, Takács Katinak megérdemelt jutalomjáték a Ma este gyilkolunk. Az új generációt képviselve Hermányi Mariann bizonyítja, hogy van bőven merítése a filmrendezőknek, ha fiatal és tehetséges szereplőkre van szükségük. A közönségtalálkozón Fazakas Péter, a film rendezője „sztorizott”: élvezte, ahogy a Kossuth- és sok egyéb díjasok igyekeztek segíteni egymást a jelenetekben, ahogy megállás nélkül anekdotáztak. Még az összepakolás is gyakran félbe maradt, mert az egész stáb a történetek végére várt.

A telt házas Hogyan tudnék élni nélküled? című filmtörténeti szenzáció után a nagyterem szinte teljesen üresen tátongott a Széchenyi és az utolsó éjszakai látogató című tévéfilmen a Hangvillában. Nyár, éjszakai előadás, valamivel több nézőre számítottam. A rendező, Szilágyi Andor, úgy is, mint történelemtanár, szomorú magyarázattal szolgált az érdeklődés hiányára. A „lánglelkű” Kossuth sokkal közelebb áll a szabadságot szerető magyarok szívéhez, mint a megfontoltan, tudományos megalapozottsággal, apró lépésekkel építkező Széchenyi István. Magyarország egyik leggazdagabb családjának is az volt az érdeke, hogy Széchenyi halála után ne pereskedjen, még csak fel se merülhessen senkiben, hogy nem öngyilkosság, hanem gyilkosság történt. Az ország mindenkori vezetői jobbnak látták, ha nem beszélünk róla. Kossuth népszerűsége mindmáig töretlen, de valóban ideje volna, ha Széchenyi is megkapná a kellő tiszteletet, s csökkenne az a fényévnyi távolság, ami a két, hazájának boldogulását teljesen más úton megvalósítani szándékozó államférfi között volt. Tény, hogy Széchenyi soha nem bocsátotta meg Kossuthnak a „vágóhídra” lelkesített honvédjeink halálát. A filmben Széchenyi István (Szalma Tamás) utolsó látogatója természetesen Kossuth Lajos (Rátóti Zoltán), akiknek az elképzelt beszélgetéséhez nem árt egy valódi, emelt szintű történelemérettségi…