Felgyorsultak a reflexei, amióta gyerekei vannak

Kicsi gyerekei tartják karban – mondják rosszmájúan Hirtling István kollégái, de azt nem vitatják, hogy nem néz ki ötven évesnek. Az Új Színház színművészének eszébe sincs megsértődni, hiszen maga is észrevette, hogy reflexei például milyen rendkívüli módon felgyorsultak, amióta megszületett Marci és Rozina. Csak egy ugrás, és máris ott terem a gyerekeinél, ha szükség van rá. És ez a gyorsulás még milyen sok területen hasznosítható az életben! Három évtizede van a pályán, s a színházi bemutatói azóta olyan sűrűn követik egymást, hogy még arról sem szerzett tudomást: már a celebek között tartják számon például az egyik internetes portálon. Igaz, ez izgatja a legkevésbé.

– Milyen volt nagycsaládban felnőni?

– Születésem pillanatától kezdve csak a jó oldalát élveztem: én voltam a legkisebb, az ötödik gyerek a családunkban. Nevelés, terelgetés kérdése, hogy milyen karakterjegyei izmosodnak meg valakinek. A legnagyobb nővérem már tizenöt éves volt, amikor megszülettem. Később a nagyobbik húgával felváltva vittek oviba. Büszkék voltak rá, hogy a szüleink rájuk mertek bízni engem. Szigorúak voltak, nehogy el legyek kényeztetve. Főleg a bátyámat irigyeltem, amikor elbiciklizett a barátaival, természetesen mindenhova vele akartam menni.

–Apai ágon vendéglős család sarja, nagyszüleinek a háború előtt Soroksár főterén elegáns étterme volt, dédszülei pedig az udvari szállítók közé verekedték magukat a székesfehérvári hintógyártó műhelyükkel.

– Anyai nagyapám pedig díszmű-kovácsmester volt!

–A régi szép világból már nem tapasztalt meg semmit, hiszen a háború után a család minden vagyonát elvették.

–Apám mégis leszedte a kitelepítettek vonatáról a családot. Azt mondta, svábok vagyunk, de itt születtünk, itt akarunk maradni. Életfilozófiája fantasztikus volt. Elveszett mindene, de abban rendíthetetlenül hitt, hogy az itteni életnek így is értelme van. A családot, mint a boldogság kis szigetét építgette anyámmal.

–Csepelen…

– …egy két lépcsőházas, három emeletes házban. Rengeteg gyerek élt ebben a több mint húsz lakásból álló épületben. Igyekeznem kellett, hogy valami módon kitűnjek a sokadalomból. Otthon is, a játszótéren is. A hatvanas évek derekán természetesen a Táncdalfesztiválok jelentették számunkra a legnagyobb szórakozási lehetőséget. Megállás nélkül majmoltuk a televízióban látott figurákat, igen intenzív élet zajlott a ház körül. Szerettem a középpontban lenni, szerettem szerepelni. A sokgyerekes közegnek nagyon nagy előnye, hogy feloldja a gátlásokat a rengeteg játék, a közös élmények.

– Kitől örökölte ezt a féktelen szereplési vágyát?

–Anyám unokahúga, Böröndy Katalin egy osztályba járt Margittay Ágival, Törőcsik Marival, Bodrogi Gyulával a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, de már évtizedek óta elhagyta a pályát. Élő kapcsolatom tehát nem volt a színházzal. Verset, mesét anyám mondott nekünk annak idején, szerette az irodalmat, de akkortájt eszembe sem jutott a színészet, mint lehetséges foglalkozás. Az óvodában, a zenei általánosban játszottunk, szerepelgettünk, az iskola kórusával sikeres fellépéseink is voltak, de csak a szakiskolában – ahová azért jelentkeztem, mert nem akartam oroszul tanulni – Pataki Kálmánné tanárnő irodalmi színpadán csapott meg először a színészet szele. Aztán újsághirdetésre jelentkeztem a Budapesti Gyermekszínház stúdiójába. Anyagraktárosként dolgoztam és estin készültem az érettségire.

–Kinek köszönheti, hogy a színi pályára keveredett?

–Aki a pályára segített: Nyilassy Judit. Nyilassy igazi, széles látókörű, kiváló pedagógus volt. Rajongtuk sugárzó, derűs, élvezetes előadásait. Ahogy odakerültem, rögtön a nevem miatt támadtak, hogy ilyen névvel nem lehet színész senki. Nyilassy védett meg. Azt mondta: „Ha magából lesz valami, ezzel a névvel lesz, ha nem, más névvel sem lesz semmi.” A gyerekjátékok, a sok jópofa utánzás, mint kiderült, a színészet alapja, de azt is tudomásul kellett vennem, hogy komoly fejlesztésre szorulok, mert egy nyurga, ügyetlen, nyakigláb srác vagyok. Halálosan komolyan vettem az oktatást. Éjjel 11-kor indultam el a Paulay Ede utcából, ahol a színház volt, haza, Csepelre. Csoportos szereplői szerződést kaptam a színháztól, majd 1977-ben a záróvizsgámon úgynevezett színész II. működési engedélyt szereztem. Természetesen madarat lehetett fogatni velem: színész szerződésem van egy budapesti színháznál! Bohák György rendező hozott vissza a földre, amikor megemlítette, hogy ennek a pályának más szegmensei is vannak. Felvételiznem kell a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, hogy minél többen megismerhessenek a szakma nagyágyúi közül is. Felvettek. Kerényi Imre osztályába kerültem a lehető legjobb pillanatban és körülmények között. Rengeteget dolgozott, múlhatatlan érdemei vannak abban, hogy kivételesen jó osztály lettünk. Segítőtársai Huszti Péter és Versényi Ida voltak, remek hármast alkotva a mi javunkra. Nagy szükségünk volt Kerényi szigorára és racionalizmusára, de Huszti líraibb, színészpártibb, engedékenyebb egyéniségére, Ida néni tyúkanyói gondoskodására, villámhárító, viharcsendesítő technikájára is. Szerettünk együtt dolgozni, ebbe az osztályba járni. Negyedévben a vizsgaelőadásaink eseményszámba mentek, elég, ha azt mondom, hogy a János király című előadásunkat a Nemzeti Színház a három főszereplővel együtt (Hirtling István, Funtek Frigyes, Mácsai Pál, a szerk.) repertoárjába vette. Vizsgaelőadásunk alapján született a Teaház az augusztusi holdhoz premierje is évekkel később a Madách Kamarában. Ötvenedik születésnapomra kaptam a kollégáimtól egy felcsavarható, hosszú-hosszú papirost, amire csak a színházi szerepeim voltak felírva. Iszonyú mennyiség! Két-három bemutatóm volt minden évadban. Mi még a tévéjáték-gyártás végét is elkaptuk: havonta egy-két produkcióban szerepeltem abban az időben a televízió 4-es stúdiójában.

–Egy évtizede már annak is, hogy az Új Színház társulatát erősíti!

–Remek szerepek egész sorát játszottam és játszom ma is a társulatban, persze nem minden kritika nélkül nézem a ténykedésem. Vannak nagy, piros betűs produkciók a színház életében, amelyek nem mindig találkoznak a közönség ízlésével, mégis társulatépítő, fontos munkák, mindnyájunknak a javára válnak. Az öt éve műsoron tartott Szentivánéji álom című előadásunkat hozzuk-visszük a világban, számtalan fesztiválon bemutattuk, óriási nemzetközi siker, és a közönség is szereti. Hasonló a helyzet a Tisztújítással is, már ami a nézők reakcióját illeti. A szörnyűséges mondanivalója ellenére különböző vonzalmú és életfilozófiájú emberek rettenetesen élvezik, sőt mindenki ugyanazon nevet és szomorodik el: Szinetár Miklós rendezőnek sikerült lenyelhető ostyába csomagolni a keserű pirulát. Búsulva vigad a magyar: Nagy Ignác darabja alapján Parti Nagy Lajos körmönfont fogalmazással, jó stílusban, szórakoztató formában lényeges dologról beszél, hogy milyenek vagyunk, ha megkaparintjuk a hatalmat, és mi mindenre vagyunk képesek, ha meg is akarjuk tartani. Szóval a színház kínálata gazdag, a vígjátékoktól a drámáig, a klasszikusoktól a mai szerzőkig játszunk mindent. Gyakran felmerülő kérdés, hogy miért nincs állandó rendezői gárda az Új Színházban. Válasz: így a legkülönfélébb stílusokban próbálhatjuk ki magunkat. Nagyon örvendetes az is, hogy évente egyszer-kétszer vendégként léphetek fel más színházakban. Idén például a Pinceszínház hívott meg egy remek szerep eljátszására Valló Péter rendezésében. Egy színész nem ülhet a vélt vagy valós babérjain: folyamatos fejlődésre, megújulásra van szüksége ahhoz, hogy lépést tudjon tartani az állandóan változó világgal.

– Szülei hagyták, hogy arrafelé menjen, amihez kedve van?

– Nem akart senki rákényszeríteni semmit senkire. Annyira kellemes volt ebben a családban élni, hogy fel sem merült bennem, hogy másképp csinálnám a dolgaimat. Hogy például ne legyen gyerekem. Nem volt bennem félelem, aggodalom, bizonytalanság. Nálam tizenöt-húsz évvel fiatalabbakon látom, hogy a jövőjük, a karrierjük miatt milyen nagy szorongással gondolnak a házasságra és főleg a gyerekvállalásra.

– Hogyan lehetséges, hogy már elmúlt negyvenöt éves, amikor az első gyereke megszületett?

– Negyvenegy évesen találtam meg azt a nőt, aki ugyanúgy gondolkodik, mint én, családmodellünk, eszményeink, vágyaink hasonlóak. Én egyébként soha nem éreztem azt, hogy jaj, most lemaradok valamiről! Meg voltam róla győződve, hogy a kellő időben kiteljesedik az életem. Apám negyven elmúlt már, amikor én megszülettem.

– Milyen érzés volt ennyi idős fejjel babázgatni?

– Nem gondolkoztam ezen, csináltam mindent, amit kellett. Apás szülés volt mindkettő, Marcit és Rozinát is én vettem a karomba először. Akkor tudatosodik az emberben igazán, akkor kezdi értékelni, megbecsülni az életet, amikor az újszülött gyerekét a kezében tartja. Marci a nászutunkon, a spanyol tengerparton fogant, ahol rengeteg halféleséget ettünk. Csilla, a feleségem a fiunk születésekor záróvizsgázott a szegedi egyetemen. Jól ment neki, szép állása is lett hamarosan, ám a gyerekekkel három éves korukig főállású anyaként tevékenykedik. Marci után húsz hónapra megszületett Rozina is.

– Hogy tervezik, bővülni fog még a Hirtling família?

– Amit szerettünk volna, hogy közeli időben szülessen egy kislányunk és egy kisfiunk, már megtörtént, és így nagyon boldogok vagyunk. A jövőt majd még meglátjuk.

–Azt mondják, az emberek vezetési stílusából vissza lehet következtetni az egyéniségükre. Egyetért vele?

–Ahogy így visszagondolok az elmúlt harminc évemre, amióta vezetek, igaz lehet. Engedlek téged, én is odaérek – ez a mottóm azóta, hogy életemben először egy Zsiguli volánja mögé ültem. Manapság a megyek, nyomulok, senkivel sem törődöm az általános hozzáállás. Igaz, ma már olyan autók vannak, amilyenek annak idején még a képzeletünkben sem születtek meg. Első autóm egy fehér Trabant volt, még a rendszámára is emlékszem: TG 62-89. Hat évig nyűttem. Húsz éve Forddal autózom. Márkahű vagyok, annyira elégedett voltam az első Fordommal, amit a nagybátyám sugallatára vettem meg. Feleségem is Fordista, egy Focus és egy Fiesta van a családban.

–Sokat autózik?

–Minden nap kocsival jövök be a városba Pilisborosjenőről, ahol lakunk. Tíz éve még lehetett haladni a városban, most már szinte sehol sem. A legeldugottabb egérutakon vagyok képes döcögni, mert a legkevésbé azt tudom elviselni, ha állnom kell a dugóban. Ami nagyon bosszant még, az a bénáskodás, amikor valaki nemcsak ügyetlen, hanem azt sem tudja eldönteni, hogy mit csináljon.

–Sok szó esik arról, hogy túl sokan kapnak jogosítványt, olyanok is, akik alkalmatlanok a közúti közlekedésre. Vagy inkább a tanfolyamokkal, az oktatókkal van a baj?

–Nem tudom, hogy ma mi lenne a megoldás, valószínűleg én elég jó oktatót fogtam ki. Fülembe cseng, ahogy mondta: „Megállni nagyon fontos, gázt nyomni minden hülye tud!” Talán azt kellene tudatosítani az emberekben, hogy rengeteg baleset elkerülhető lenne egy kicsit megfontoltabb vezetéssel. Az sem szentségtörés, ha a jogosítvány megszerzése után még alázatosan gyakorolgat az ember. Persze, hogy nem a barátnője előtt akar bénázni az ember a parkolással, rutinozzon este egy kihalt utcában, szigorúan egyedül. Nagybátyám megtanított például arra a trükkre, hogy a kirakat üvegében nézve a legkisebb helyre is be tudom tenni a kocsimat.

–Tavaly felborította egy cseh kamion az M3-as bevezető szakaszán. Kivédhető lett volna az ütközés, ha még deffenzívebben vezet?

–Sajnos nem! Az ilyen szituációkra nincs orvosság, teljesen váratlant húzott a sofőr, és nem volt menekülési útvonal. Erre mondják, hogy ez akkor kivédhető, ha aznap nem indult volna el otthonról a pasas. Az elmúlt harminc év tapasztalatai alapján elég jól érzékelem, hogy kik közlekednek az úton, hogy vezetnek, nagyjából tudom, hogy mi várható tőlük a következő pillanatban. Mindig igyekeztem a forgalmi helyzetnek megfelelően vezetni, ettől függetlenül érhetik meglepetések az embert. Szerencsére csak nagyon ritkán.