Hányfelé kell osztani a csokit egy nagycsaládban?

Hirtling István mindig gyerekekkel képzelte el az életét

– Egyre kevesebb embernek lehet feltenni ezt a kérdést, hiszen manapság már két gyerek vállalása is szokatlannak mondható: jó-e nagycsaládban felnőni?

– Születésem pillanatától kezdve csak a jó oldalát élveztem: én voltam a legkisebb, az ötödik gyerek a családunkban. Nevelés, terelgetés kérdése, hogy milyen karakterjegyei izmosodnak meg valakinek, hogy az ajándékba kapott csokiját például egyedül falja fel, vagy megosztja a testvéreivel. Egyértelmű, hogy egy ötgyerekes családban ötfelé kell osztani egy tábla csokoládét, fel sem merül az emberben, hogy ez ne így legyen. Az én esetemben egyébként a csokikérdésen már nagyjából túl voltak a nővéreim, amikor megszülettem, a legnagyobb már tizenöt éves volt. Később a nagyobbik húgával felváltva vittek oviba. Büszkék voltak rá, hogy a szüleink rájuk mertek bízni engem. Szigorúak voltak, nehogy el legyek kényeztetve, de azért a szüleinknek soha sem kellett közbeavatkoznia. Viták, konfliktusok persze előfordultak, főleg a bátyámat irigyeltem, amikor elbiciklizett a barátaival, természetesen mindenhova vele akartam menni. Emlékszem, egyszer olyan hisztit kivágtam, hogy fél óráig zengett a lépcsőház. Elvitt. Kérdezték is a cimborái tőle rögtön, hogy: „Na, ezt a nyamvadtat mégis rádsózták?!” A nagy sikerre való tekintettel egy alkalommal próbálkoztam anyámékkal is, hogy velük megyek, amikor készülődtek valahová. Nevelési célzattal nem vittek magukkal, nem is igen próbálkoztam többet.

– Csepelen, ahol a család lakott, gyerekszemmel milyenek voltak a körülmények?

– Nagy élet zajlott abban a két lépcsőházas, három emeletes épületben, ahol laktunk. Rengeteg gyerek élt a több mint húsz lakásban. Mindenkinek megvolt az elfogadott helye, szerepe a közösségben. Kis verekedés néha előfordult, de igazán nagy balhék sohasem történtek. A házmester ég és föld ura volt, s abban az időben még parkőr felügyelt a tisztaságra és a rendre a játszótéren. Nem voltam különösebben ügyes a sportban, én voltam, akit utolsónak választottak a focicsapatba kapusnak, már akkor is a magasabbak közé tartoztam. De volt néhány jópofa játék, amiben fel tudtam hívni magamra a figyelmet. Őrülten szerettük az „Amerikából jöttem”-et, sőt újrajátszottuk a Táncdalfesztiválok összes selejtezőjét, amit a tévében bámultunk, rendesen színpaddal, nézőtérrel a ház melletti dombocskás kertben. Valószínűleg az utánzásban kompenzáltam a nem túl sikeres szereplésemet a focipályán. Szüleim nem szóltak bele a házkörüli mulatságokba, egy dolgot tartottak fontosnak, hogy hármasnál rosszabb jegyet ne hozzak haza az iskolából. Ezt teljesítettem is – nagyjából alapfokon. A szülői értekezleteken mindössze azért panaszkodtak rám a tanárok, hogy állandóan szórakoztatom az osztálytársaimat. Néha becsúszott egy-egy viccmesélés órán is. Jó társaság volt ez a zenei általános iskola, időnként még mindig összetrombitálják a lányok a bandát, és a hangulat azóta sem változott. Szerencsére anyámék nem tartották kötelezőnek a diploma megszerzését, szakmát tanulni pedig közepes bizonyítvánnyal is lehetett. Komoly énekkaros felsősök jártunk az Ifjú Zenebarátok Klubjába, koncertekre a Zeneakadémiára. Az iskolai ünnepségek kihagyhatatlan figurája voltam. Mivel trombitálni tanultam, a fanfár megszólaltatása az én feladatom lett. Időnként vállaltam a dobolást is. Táborokban mindig én fújtam a takarodót. Mekkora dolog volt ez akkor, fent maradni az idősebbekkel, amikor a többieknek már aludniuk kellett!

– Szülei ösztönösen a lehető legjobb nevelési módszert választották: hagyták, hogy arrafelé menjen, amihez kedve van.

– Erőszakmentes övezet voltunk, nem akart senki rákényszeríteni semmit senkire. Annyira kellemes volt ebben a családban élni, hogy fel sem merült bennem, hogy másképp csinálnám a dolgaimat. Hogy például ne legyen gyerekem. Nem volt bennem félelem, aggodalom, bizonytalanság. Nálam tizenöt-húsz évvel fiatalabbakon látom, hogy a jövőjük, a karrierjük miatt milyen nagy szorongással gondolnak a házasságra és főleg a gyerekvállalásra.

– Mégis, elmúlt negyvenöt éves, amikor az első gyereke megszületett.

– Negyvenegy évesen találtam meg azt a nőt, aki ugyanúgy gondolkodik, mint én, családmodellünk, eszményeink, vágyaink hasonlóak. Én egyébként soha nem éreztem azt, hogy jaj, most lemaradok valamiről, meg voltam róla győződve: a kellő időben kiteljesedik az életem. Nincs értelme erőszakosan befolyásolni a dolgokat! Korábbi kapcsolataim szintén magukban hordozták a kiteljesedés lehetőségét, mégis úgy alakult, mert a lelkünk legmélyén nyilván nem stimmelt valami, hogy ez csak lehetőség maradt. Mindez pontosan azért történt, hogy a kiteljesedés valóban a maga idejében, és ebben a formában valósuljon meg. Sorsszerűnek is lehet mondani. Tapasztalataink, érettségünk és a csillagok együttállása szükségeltetik hozzá. Hozzáteszem, apám negyven elmúlt már, amikor én megszülettem.

– Barátai, testvérei gyerekei már húszon fölül vannak. Milyen érzés volt így babázgatni?

– Nekem teljesen természetes volt, hogy mint apának tevőlegesen is részt kell vennem a gyerek körüli dolgokban. Nem gondolkoztam ezen, csináltam mindent, amit kellett. Apás szülés volt mindkettő, Marcit és Rozinát is én vettem a karomba először. Akkor tudatosodik az emberben igazán, akkor kezdi értékelni, megbecsülni az életet, amikor az újszülött gyerekét a kezében tartja. Sikerült minden akadályt vennem a szüléskor, igaz, tisztességesen készültünk is rá. Marci a nászutunkon, a spanyol tengerparton fogant, sok halféleséget, rengeteg fehérjét ettünk. Csilla, a feleségem a fiunk születésekor záróvizsgázott a szegedi egyetemen. Jól ment neki, szép állása is lenne, ha véglegesítéskor nem árulja el, hogy terhes. Marci után húsz hónapra megszületett Rozina is, így most főállású anyaként tevékenykedik. A gyereknevelésben finoman fogalmazva a jelentősebb tér a feleségemé.

– Sikerül-e átplántálni beléjük valamit abból, amit annak idején a szüleitől kapott?

– Marciéknak már külön szobájuk van, teljesen más körülmények között élnek, mint mi éltünk valamikor. De hasonló természetességgel alakulnak a dolgaik. Ha a fiam télen is focizni akar, akkor tudja, hogy bizony el kell a kertből takarítani a havat. És segít. Sár vagy jég nem érdekli, ő vetődik, cselez, támad, védekezik, gólt rúg, nagyon élvezi. Külön fociórákra jár, remek edző foglalkozik velük. Nincs más választásom, nekem is csúszni-mászni kell vele. Viszont kétszáz százalékkal javult a reflexem, amióta gyerkőceink vannak. Iszonyúan gyorsan tudok reagálni dolgokra, ha szükség van rá. Csillával néha elvitatkozgatunk a gyereknevelési módszereinkről, de mindketten tudjuk, hogy nem is volna normális, ha két ember elképzelései között nem lenne egy szikrányi különbség sem. Nem akarjuk a gyerekeinkbe pumpálni a régi vágyainkat, amiből esetleg kevesebbet kaptunk, mint amennyit szerettünk volna, nincs bennünk ilyenfajta görcs, hogy „na majd én az én gyerekemmel megmutatom”. A Vackor óvodában, ahová járnak, szenzációs pedagógusok és programok várják őket. A hét bizonyos napjain mindig más foglalkozások vannak. A gyerekek a jeleikkel szavaznak arról, hogy mit szeretnének, zenés, kézműves programot, vagy egy kis mozgást. Innen tudják meg, hogy kit mi érdekel igazán, nagyon ügyesen tudják terelgetni őket az óvónénik. Mindenki azt csinálhatja, amiben a legjobb, ami sikerélményt nyújt neki, és abban maximálisan megkap minden segítséget. Nagyon szimpatikus módszer.

– Marci éppen öt éves, Rozina másfél évvel fiatalabb. Kiderült-e már valami az egyéniségükből, folytatják-e például apjuk hivatását?

– Egy barátom után szabadon mindig azt mondom, hogy én csak szólistát nevelek, a tuttistákat másokra hagyom. Ennek ellenére Marcin azt látom, hogy az óvodai szereplések karácsonykor vagy farsangkor kifejezetten zavarják, Rozina viszont mindent alaposan megfigyel, mindent tökéletesen akar csinálni, ezért aztán a legjelentéktelenebbnek tűnő részleteket is képes ellesni és fölhasználni. Este persze lefekvésnél Marci beszámol a napi történésekről, ha otthon vagyok, órákig képes lenne szóval tartani, és elvárja, hogy valaki szórakoztassa. Kitaláltuk, hogy a mesedózisát napközben kapja meg, és vacsora után már csak fürdés, fogmosás, és irány az ágy. Ott még van egy kis akció az apró kedvencekkel, de aztán alvás. Pici korukban bekapcsolva hagytuk a szobájukban a Bartók rádiót, de ma már sem egy kislámpa fényére, sem zenére nincs szükségük ahhoz, hogy elaludjanak.

– Hogy tervezik, bővülni fog még a Hirtling família?

– Amit szerettünk volna, hogy közeli időben szülessen egy kislányunk és egy kisfiunk, már megtörtént. Ha az óvodát kijárják mindketten, el fogunk gondolkodni rajta, egyelőre azonban nem tervezünk családbővítést.