Szarvas József az Őrség őre

Feladat: visszahozni Viszákra mindazt, ami szép és jó!

Könnyű volt azt mondanom Pesten, amikor zuhogó esőben elindultunk, hogy Viszák tűző napsütéssel vár bennünket, olyan messze van ez a kis őrségi falu a fővárostól. A remény halvány sugaraival együtt szerencsére a nap is ránk pillantott a cél előtti településen, Őrimogyorósdon, Viszákon pedig a jóslatom szerint hétágra sütni kezdett, amint megláttuk Szarvas Józsefet egy tündéri kutyussal sétálni a falu központjában. Akkor még nem sejtettük, hogy kalandozásaik az egész környéket behálózzák. Törzshelyeiket végigjárva bizony olyan fáradtan ültünk le vacsorázni, hogy vigyáznunk kellett arra, nehogy a házigazda, a Nemzeti Színház babérkoszorús művésze megsértődjön a visszafogott fogyasztásunk miatt…

Ahogy kikecmeregtünk az autóból, máris elindult a túra: Szarvas úr „birtoka” ugyanis egy hagyományos őrségi porta, ahol ma is minden megtalálható, amire az itt élőknek szüksége volt: patak, tehénszekér, pajta, konyhakert, és amire a legbüszkébbek, a sok-sok gyümölcsfa, minden családban más illatú, ízű gyümölcsökkel.

–Tíz évvel ezelőtt, amikor Viszákra jöttem, szomorúan tapasztaltam, hogy rengeteg minden leépült, elpusztult, ami régen érték volt. Ennek a szekérnek is, amin ülök, csak múltja van, jelene, jövője nincs. Nincs tehén, nincs ló, nincs legelő, nincs kukorica, mert nem kell már, ha nincsenek állatok, van viszont lucfenyő, amit én is ültettem a kertembe, de sorban el fogom ajándékozgatni őket, mert a luc nem honos az Őrségben, az embernek nem szabad ilyen durván beleavatkoznia a tájba. Elindult a mentés, hogy legalább a honos gyümölcsfahagyatékot sikerüljön megőrizni. Az Őrségben a gyümölcs volt a közösség középpontjában. Ha gyümölcs volt, egész évben volt leves, sütemény, befőtt, aszalvány, pálinka. Almából volt koraérő, nyári, őszi, körtéből ezerféle, ezért volt minden portának más zamatú a pálinkája.

Szarvas József az őrségiekkel együtt abban reménykedik, hogy a törvények változása a specializálódási folyamatoknak kedvez. Nem lesz gond abból, hogy nem nemesített, hanem oltott fák ontják a gyümölcsöket.

–Fantasztikus szomszédaim vannak! Az egyik, elunva az ügyetlenkedéseimet, nyírja a füvet, a fóliavásárláson kívül ő csinálta meg egyedül a kis kerti tavat, ami a pajtaprogramok vendégeinek komfortérzetét fokozza. A kamaraszínházzá épített pajta négy éve várja ünnepi műsorral az érdeklődőket március 15-én, aztán nyáron, a több napos pajtafesztiválon, és augusztus 20-án, a falu búcsúján zenével, darabrészletekkel, kiállításokkal. Talán ezek a programok győzték meg elsősorban a helyieket, hogy én, az ország másik végében, Debrecenben született halandó nem elveszek tőlük, hanem hozzá tudok adni valamit a közösség életéhez. Egy kalocsai fazekas barátom például tavaly kemencét épített a kertemben, míg én forgatni voltam. Mire megérkeztem, már sütni lehetett a langallót, a szalonnás, juhtúrós kelt tésztát, amire emlékeztek még a viszákiak, de nem készítette már senki, nem is használnak ilyen kemencét a faluban. Akkor jöttek rá, hogy milyen kár lenne, ha a feledés homályába veszne a langalló, amelynek autentikus elkészítési módját Bözsike még őrzi a faluban.

Igaz is, miért ne lehetne visszahozni mindazt, ami a falu növénytermesztési, állattenyésztési, gasztronómiai kultúrájához tartozott? És miért ne lehetne gazdagítani színházi, zenei és képzőművészeti csemegékkel mindezt?

–Nem felforgatni jöttem a világot, leváltani a közösséget, hanem hozzáadni azt a falu kultúrájához, amit én tudok. Nem hangzatos szavakkal, mert azzal itt semmire sem mennék, hanem a tetteimmel. Itt egyedül az számít, hogy mit csinálsz. Itt mindig is a munka volt az érték, hogy meg tudd termelni azt a jövedelmet, amiből fenntarthatod a családodat. Most a falu boltjában csak máshonnan érkező árut látsz. De vannak megtartó emberek! Jóska, a másik szomszédom, például. Abból él, amit megtermel.

Jóskához kutyagoltunk hát a határba, mivel most éppen ott volt található. Keményen megküzdött a kaszálással, mert a szél eldöntötte a lucernát. Valamikor itt csupa búza, kukorica, krumpliföld volt. Jelenleg egyre több az elvadult rész, amivel már senki sem foglalkozik, és egyre több lucfenyőt látni. A szarvasoknak és az őzeknek persze kellemes megbújni köztük. Gyakran legelésznek a környéken. Zabföldek, és az árpából, búzából, rozsból keresztezett takarmánynövények mellett haladtunk el a Tündérkertbe vezető utunk során.

–Egy kis erőfeszítés nélkül semmi sem megy! Elhatároztuk, hogy Viszák összes gyümölcsfáját elmentjük úgy, ahogy régen, vadalanyba oltva egy különleges gyümölcsösben. Ez a Tündérkert. Viszákon minden fa génállománya más. Itt mindenki nagyon büszke a saját fájára, és természetesen minden gazdának a saját pálinkája ízlik a legjobban. Kevesen tudják, hogy régen minden egyes gyümölcsfa köztulajdon volt, a körjegyző évente ellenőrizte is, hogy megvan-e mind. Ma a száz éves gyümölcsfákat tilos szaporítani! Jelenleg ötvenkét család őrzi a múltat a Tündérkertben, itteniek és az elszármazott viszákiak gyerekei. Minden gyereknek van egy fája, egy kis táblácskán ott van a neve is. A falu búcsúnapján, augusztus 20-án minden család kilátogat a fájához. Lesznek itt padok, asztalok, kemencék, ez lesz az első tündérkerti ünnepség, mert minden fa tavalyi ültetés. Óriási erő van ebben a közösségben! A természet és a hagyományok szeretete, a közös múlt összefűzi őket.

A hársfasoron, amely a Tündérkertet fűzi össze az ősfaluval, ami egy kicsit távolabb található a mostanitól, különleges irodalmi és építészeti „tanösvény” készül. A Halotti beszédtől Varró Dánielig korszakos költők művei lesznek olvashatóak a pihenőhelyeknél, és a tervek szerint bemutatják a környék építészeti kultúráját, felhasznált építőanyagait, alkalmazott technikáit is.

Visszatérve a faluba egy kilencven éves koruk körül is aktív házaspár fenyőóvodáját csodáltuk meg, a közös evangélikus és református templomot, mellette a falu védőszentjének, István királynak az emlékművével.

–A gazdátlanul hagyott, régi malom épületéből lesz reményeim szerint a Viszáki Galéria. A szombathelyi főiskoláról minden évben egy festőművész látogat el hozzánk tanítványával, s nekünk ajándékoznak egy-egy képet a pajtafesztivál után. Hol, ha nem itt tudnánk a legjobb helyen kiállítani ezeket a műveket?

A 280 lakosú Viszák ragaszkodik általános iskolájához, bár most csak összesen hét gyerek tanul az alsó tagozatban.

A Szent István emlékmű 2006-os avatása óta elkészült a falu főterén az 1953-ban kitelepített három család emlékműve, s idén a Trianoni emlékhely. A falu központja így igazán mozgalmas a Faluházzal, a Tűzoltószertárral, az orvosi rendelővel, a Polgármesteri Hivatallal és a többszáz éve híresen jól működő Szeszfőzdével. Itt található a Vegyesbolt és az Italbolt is.

Mire a Szarvas portára értünk, megérkezett Jóska, a szomszéd is. Nála egészen pontosan megtudhattuk, hogyan éltek egykor a viszákiak! Konyhakert, gyümölcsös, rét, lovak, tyúkok, disznók, galambok, méhek… Vagy hatvan kaptár, amely már majdnem önállóan elegendő lenne egy család megélhetéséhez. Lovat valamikor megérte tartani, de ma már csak nosztalgia, gyerekkori szerelem. Ló nélkül, úgy látszik, ma is elképzelhetetlen az élet egy vérbeli gazdálkodó ember számára.

–Hát ez az én zöld energiám, ilyen a természetem. Azt szeretem, ami természetes. A természetben pedig minden az – összegezte kalandozásaink tanulságait hazafelé menet Szarvas József. – Nagyon megfogott mindaz, amit Jóskánál látok, tapasztalok. Ha három napom van, már kocsiba szállok, és jövök Viszákra. Még most sem késő elkezdeni, és soha sem szabad abbahagyni az értékmentő munkát vidéken! A helyi hagyományok felélesztése, a kis falvak élhetővé tétele, kultúrájának ápolása, színesítése, gazdagítása a legmagasabb rendű környezet- és természetvédelem.