Vissza a zöldbe!

Szentpéteri Csilla: nem beszélni kell róla, élni kell a természetben

A klasszikus és a modern zenét különlegesen ötvöző zongoraművészünk, Szentpéteri Csilla Maros parti lány, aki számára a természet közelsége olyan ajándék volt az életében, amelynek értéke csak később tudatosodott benne igazán. Gyerekkora óta számtalan helyen megfordult a világban, így bőven van összehasonlítási alapja, hogy milyen környezetben érzi magát a legjobban.

–Messze van, mint Makó Jeruzsálemtől, tartja a mondás, de ez az ön esetében egyáltalán nem érvényes, hiszen Makóról indulva csaknem mindenhová eljutott, ahol repülőtér található. Mit tapasztalt a nagyvilágban?

–Maros parti gyerekeknek nem kellett beszélni róla, hogy mekkora öröm, és milyen csodálatosan szép természetközelben élni. Makón természetes volt, hogy a hétvégét a folyó partján töltjük. Sütöttünk szalonnát, meg buliztunk is, de ez nem azt jelentette, hogy leromboltuk volna a környéket. Eszünkbe sem jutott, hogy elpusztítsunk egy gőtét, békát vagy bármilyen állatot, ha találkoztunk velük. Számunkra egyértelmű volt, hogy nem tesszük tönkre azt a helyet, ahol szeretünk lenni. Amerikában, Ausztráliában és Ázsiában is szívmelengető dolgokat láttam. A legmeghatározóbb és legemlékezetesebb élményeim Kubában voltak. Ahogy ők viszonyulnak a természethez, az példa lehet mindenki számára. A tanórák kint vannak a szabadban. Ahogy néztem a gyerekeket, akkor jutott először eszembe, hogy nem is kellene csodálkoznom ezen a harmónián, hiszen az ember a természet része! Ezek a gyerekek ott vannak, ahová valók, egészséges körülmények között, tiszta levegőn, virágok, fák, madarak közelében.

–Csaba, a férje rokonai Ausztráliában élnek. Valahol azt olvastam, még az is felmerült, hogy ott fognak élni!

–Az ottani emberek természethez és egymáshoz való viszonya fogott meg! Valóban felmerült bennünk, hogy ott kellene élnünk. Amilyen nyitott lélekkel várja a karácsonyt az egész utca, amilyen bizalommal vannak egymás iránt, ez addig csak az álmaimban szerepelt. Különböző nációk és generációk idillikus egyetértésben élnek együtt, megadva a tiszteletet egymásnak. Egy idős úr, aki a trópusokra kísért bennünket a 200 millió éves esőerdők közepébe, a turistacsoport mind a tizenkét tagját a keresztnevükön szólította! Az erdőben húsz-harminc méterenként olvasgathat az érdeklődő érdekes részleteket a környék őstörténetéről. Nem felejtik el azt sem kiírni, hogy vigyázz mindarra, amit látsz, mert ezt még az ük-ük-üköregapád látta, és tőled is függ, hogy az ük-ük-ükunokáid is látni fogják-e még. A banánligetekben táblák figyelmeztetnek a kígyóveszélyre.

–De a kígyókat sem akarják elpusztítani!

–Pontosan! Az érett banán egyébként kis fára szerelt szütyőkbe hullik, onnan gyűjtik aztán össze. Elmondhatatlan élmény volt biciklizni Kristóffal, a fiammal és a párommal az óceán és az esőerdők között húzódó homokfövenyen. Lélegzetelállító, ahogy megy le a nap, és egyik oldalról az erdő neszei, a másikról pedig a hullámok hangjai hallatszanak. Mintha a világ végén volnál. Sydneyben 72 strand van, de tulajdonképpen mindenhol zöldövezetben érzed magad, mert az iskolák, a színházak, a koncerttermek, hivatalos épületek mind-mind parkokban vannak! A strandok fáira novembertől márciusig egészségügyi dobozokat szerelnek, hogy a medúzák esetleges csípései után el tudd látni magad. A piknikhelyeken asztalok, padok, és minden hússütéshez szükséges eszköz megtalálható, sőt kis fiókokban még só és bors is.

–És senki sem viszi el?

–Senki! A zuhanyrózsákat sem szerelik le azonnal, mint nálunk. Elképedve tapasztaltam, hogy a tájat nem rondítják el sehol óriásplakáttal, nincs teleragasztva reklámmal egyetlen település sem. Ausztráliában találkoztam a világ legszimpatikusabb foglalkozásával is, ezt úgy hívják, hogy zátonyőr. Nem tudom, hány négyzetméterről van szó, de egy zátonydarab állagmegőrzéséért te felelsz, ha zátonyőrségre adod a fejed.

–Hogyan lehetne honosítani az ausztrál gyakorlatot? Itt persze elsősorban nem a zátonyőrségre gondolok.

–Le kellene tenni egy évre az egész országot Ausztráliában! Mivel ez nem lehetséges, az alapoktól kell elkezdeni, akár a házépítést. Minden ember a saját portáján tegyen rendet! Elkeserítő, hogy a kirándulásaink alkalmával milyen kerteket és udvarokat látunk. Festékes vödrök, takarmány, befőttes üvegek, rendetlenség, szeméthalmok sok helyen. Még a kertünk orgonabokrait is szemetesnek használják egyesek: szilvapálinkás üvegecskéket, papír zsebkendőt, nylonzacskót dobálnak hozzánk. A balatoni nádasokban kiállítást lehetne nyitni a műanyag flakonokból. Már az általános iskolában a környezetismeret órán beszélni kellene arról, hogy mit tehetünk a környezetünkért. Például ne öntsünk vegyszert a fák gyökeréhez. Ezt fontosabb lenne tudatosítani a diákokban, mint ezer felesleges lexikális adatot.

–Feltételek híján persze elég nehéz rávenni az embereket, hogy környezetvédők legyenek…

–Mégis őrült pazarlás megy nálunk minden területen! Vegyük a vízhasználatot. Olyan őrült locsolás megy esténként, hogy tusolni alig lehet a kertvárosi részeken. Ausztráliában még a WC-tartályt sem ürítik teljesen, ha nem szükséges, fél, sőt negyed állása is van. Régen hetenként egyszer volt minden családban nagymosás. Most már akkor beindítjuk a mosógépet, ha csak néhány mosnivaló van benne. Ugyanígy állunk a mosogatógéppel. Kíváncsi lennék, hány család számolja ki a víz- és energiafogyasztását. Nyolctól éjfélig be van kapcsolva a számítógép, sok családban több is. Hajmosás, főzés közben nálam is szól a tévé. A minap a ruhásszekrényemhez kerestünk energiatakarékos izzót. Sajnos olyat nem találtunk, amelyik szép is és energiatakarékos is. Gondol-e arra valaki, amikor szedni kezd a tányérjára az ételből, hogy mértéktartó legyen? Vagy amikor cipőt vásárol a negyvenedik pár mellé? Vagy amikor vendégségbe megy, és borral kínálják? A haszontalan dolgok tömkelegét hordjuk haza a lakásunkba. Pedig az örök vadászmezőkre nem vihetjük magunkkal egyiket sem. A környezettudatosság feltételeivel kapcsolatban az a véleményem, hogy igaz, nincs annyi pénzünk, mint Amerikában, de sajnos hiányzik a tervszerűség, következetesség is. Jó lenne megérni, hogy a pártok nem egymás ellen, hanem fontos ügyekért harcolnak. Akkor talán nem lenne olyan faramuci a helyzet, hogy egyik faluból a másikba saját autóval kell elszállítani a gondosan különválogatott szemetet ilyen benzinárak mellett.

–Ha egyáltalán tudnak arról a hulladékgyűjtőről az emberek! És akkor még nem beszéltünk a lepusztult közterületekről.

–A közterületek rendezését, és ami nagyon a bögyömben van, és ami most megint holtpontra jutott, a parlagfűirtást rábíznám a munkanélküliekre. Én biztos, hogy csinálnám, ha nem volna miből élnem. Balatonfüreden járva örül az ember szíve, annyi a friss palánta, az újonnan ültetett fa. Biciklivel is kellemes kirándulásokat lehet tenni az egész tó körül. Előrelépés történt a játszótérprogramnak köszönhetően több városban is. Kár, hogy Budapesten és az agglomerációs körzetében még nem lehet biciklivel elmenni mindenhová. Én például kénytelen vagyok autózni éjjel-nappal, pedig sokkal szimpatikusabb lenne számomra a kis hátizsákommal, ásványvízzel, bukósisakkal bekarikázni Budapestre.

–Nem tartana tőle, hogy elkötnék a drótszamarát?

–Majd ha lehetőségem lesz biciklizgetni a fővárosban bármerre, ahova menni akarok, elég lesz akkor elgondolkodnom róla.