Papp János: Túlteng bennem a közlésvágy

Tíz estén át készít „leltárt” életéről a kiváló színművész

A Centrál Színház öltözőjében, ahol beszélgettünk, Papp János együtt készült a 88. utca foglyai esti előadására Kern Andrással, aki az egykori osztálytárs jogán bele-belekotyogott a négy évtizeddel ezelőtti emlékek, sőt János niklai gyerekkorának – nyilván általa jó párszor hallott – felidézésébe. Interjúnk főhősét egyáltalán nem zavarta ez a kis közjáték, sőt, mint később kiderült, így érezte igazán kereknek a beszélgetést, mert nagyon fontos dolgok is szóba kerültek, amelyekre nem került volna sor másképp.

–Most olvasom Eric Berne Sorskönyvét, és most tudom megmagyarázni teljesen egyértelműen, hogy mi miért is történt az életemben! – mondta Papp János, amikor Kern András kilépett az öltözőből. – A Színház- és Filmművészeti Főiskolán hosszú ideig csak bámultam ki az osztályunk ablakából, és nem akartam részt venni a közös munkában, sem a viccelődésben, annyira távol éreztem magamtól az én falusi múltammal az Andris-féle lipótvárosi létezési módot. Nem volt senki, aki elmondta volna nekem, hogy ne tartsak semmitől, nekem nem ugyanolyannak kell lennem, mint egy pesti srác, hiszen azok a dolgok, amiket én hozok magammal, nem kevésbé értékesek, mint ami a többiekben van. Ezért a felismerésért saját magamnak kellett megszenvednem, és érvényességét csak évek hosszú sora alatt sikerült bizonyítanom!

–Az idén éppen száz éve született Berne, akit az Emberi játszmák című könyvének köszönhetően ismernek sokan, azt írja: „A sorskönyv a kora gyermekkorban, szülői nyomásra kialakított hosszú távú életterv. Ez az a pszichológiai erő, amely végzete felé hajtja az egyént, tekintet nélkül arra, hogy harcol-e ellene avagy saját szabad akarataként éli meg. A szerencsésebbek a való életben is saját mozijukat játsszák, s megtalálják az ehhez szükséges időt, teret és társakat, ám vannak, akiknek ez sohasem adatik meg. Miféle tranzakcióktól függ, hogy belső kertünkben elszáradnak vagy teljes pompájukban nyílnak a virágok? ” Mit tehet az ember, ha Berne szerint nagyjából hat éves koráig megíródik az élete? Át tudja-e írni negatív sorskönyvét?

–Szívós munkával ki lehet törni a sorskönyvünkből! Először is tisztán kell látnunk a felmenőink értékeit. Fontos üzeneteiket be kell építenünk az életünkbe, ám azokkal az „előre gyártott elemekkel” szemben, amelyeken változtatni kell, minden erőnket összeadva dolgoznunk kell. Én tudom, hogy ez a feladat mennyire nehéz és milyen hosszadalmas! Könnyen meglehet, hogy az életünk végén sem érünk a végére…

–Niklán, a Berzsenyi kúria közelében élte gyerekkorát. Ez a látszólag irigylésre méltó tény is csak jóval később kapott pozitív előjelet az életében?

–Nem is lehet másképp! Egy niklai ember tudja, hogy a falujában élt, alkotott Berzsenyi Dániel, ahogy a fekete márvány obeliszk is hirdeti a sírján. A nagy költő barátaival, az árvízi hajós Wesselényivel és kiadójával, Döbrentei Gáborral szelídgesztenyefát ültetett a kertjében, amelyekből a legenda szerint csak Berzsenyi fája él és termést is hoz mind a mai napig. A niklaiak azonban nem úgy élik meg mindezt, hogy „tulajdonosai” egy nemzet nagyszerű örökségének. Én sokáig nem is értettem, mit jelent ez a felirat: Hazánk legnagyobb ódaköltője. Számomra az volt a lényeg, hogy a Berzsenyi kúria kertjében remek ágakat lehetett vágni a sombokrokról, s hogy a méhes helyén, ahol a költő versei születtek, focizni tudtunk. Utólag tudatosulnak a dolgok az emberben. Nagyon öreg nénikék és bácsikák mondták, hogy Berzsenyi baktatott úgy, háta mögött összekulcsolt kézzel, ahogy kisgyerek koromban én.

–Berzsenyi tehát akarva-akaratlan ott volt minden niklai lélek legmélyén!

–Mária néni, a könyvtáros, ugye mondanom sem kell, hogy a könyvtár a Berzsenyi kúriában volt, színdarabokat rendezett, és Jókait, Vernét adott olvasgatni nekem, hogy ne unatkozzak disznópásztorkodás közben. A hely szelleme működött Somogytarnócán is, ahol születtem, és néhány évig élt a családunk, Széchenyi birtok volt. Ez azért fontos, mert a felvilágosult Széchenyi família tagjai másképp bántak jobbágyaikkal és cselédjeikkel, mint az általában megszokott volt. Egyszer egy úr keresett a Madách Színházban, amikor még ott játszottam, és üzenetet hagyott. Széchenyi Frigyes volt, apai nagyszüleim utolsó grófja. Tárogató úti otthonában egy hatalmas vendégkönyvet mutatott, tele újságcikkekkel, aláírásokkal, báli meghívókkal, felbecsülhetetlen értékű dokumentumokkal. Egyik bejegyzésében azt olvastam, hogy díszvacsorát adtak Papp György cselédnek, aki 52. éve szolgált az uradalomban. Országos és megyei főkorifeusok, táblabírák aláírásai mellett ott volt az ünnepelt, nagyapám krikszkraksza is. Végre megtudtam, hogy mit láttam gyerekkoromban a szemközti falon, amikor felkeltem reggel az ágyból: nagyapám bekeretezett díszoklevelét.

Tanítóimra is büszke lehetek! Manapság biztos elmarasztalnák őket módszereikért, egyszerű rendszerben végzett pedagógiai munkájukért. Mégis: kiváló diákok jöttek ki a kezük alól! Az egyik tanteremben tanították az elsősöket és a harmadikosokat, a másikban pedig a másodikosokat és a negyedikeseket. Szerettem iskolába járni. Az úgynevezett „csendes órán” azt figyeltem, hogy mit tanulnak a nagyobbak, nagyobbként pedig élveztem, hogy átismételhetem mindazt, amit egyszer már megtanultam. Hihetetlen, hogy ennek köszönhetően mennyire megmaradt az ember agyában minden! És köszönhető persze Várhelyi Nándor tanító úr szigorának is. Ihász Tibor, aki egyszer helyettesíteni jött hozzánk, irodalomtanár lévén matek óra helyett Ady Fekete zongora című verséről beszélt a tizenegy-tizenkét éves klottgatyás kölyköknek. Karinthy Így írtok ti című művéből olvasott fel. Frenetikus hatása volt rám, túlzás nélkül ez az óra határozta meg az életemet. Tibor tanár úr ma is él, és könnybe lábadt szemmel hallgatta, amikor elmondtam neki ezt a történetet. Szintén él még Gál József történelemtanárom az egykori marcali gimnáziumból, aki feleltetés nélkül osztályozta a diákokat. Aki az adott témával kapcsolatban jó kérdést tett fel, jó jegyet kapott. Gál tanár úr sok szempontból megelőzte korát, a francia forradalmat például Madách Az ember tragédiája című művének párizsi színéből tanította. Hasonló színvonalon és szemlélettel tanított a tanári kar többi tagja is. A közel negyven fős osztályunkból a felét azonnal felvették egyetemre vagy főiskolára, de később a csapat minden tagja szerzett diplomát. Szerencsés voltam a Színház- és Filmművészeti Főiskolával is, mert a pályájuk csúcsán lévő Várkonyi Zoltán-Vámos László tanárpáros osztályába kerültem.

–Izgalmas élet a disznópásztorkodástól az önálló estekig, amelyekből márciustól minden eddig összeállított műsora szerepel az Óbudai Társaskör kamaratermében, kiegészítve az utazásairól készített előadásaival, és a fiával, Papp Dániellel tervezett közös fellépésükkel.

–Negyven éve kaptam diplomát a főiskolán. Nagy példaképeim, Mensáros László és Latinovits Zoltán akkoriban robbantak a köztudatba szenzációs önálló estjeikkel. Tehetségesnek mondott újdonászok, többek között Bálint András és Kézdy György, mi is meg akartuk váltani a világot. Első, Karinthy Frigyes, József Attila és Shakespeare műveiből szerkesztett önálló estem, az Ikercsillagok harmincnyolc évvel ezelőtt született Surányi Ibolya biztatására. Jancsó Adriennek köszönhetem a Berzsenyi estem. József Attila egyszerűen kikívánkozott belőlem. Radnóti Miklósról Zsolnay Gábor szerkesztő állított össze estet, amelyben több színész szerepelt, de megtanultam az egészet, annyira jó az összeállítás, és önálló estként viszem tovább. Zarándok- és útinaplóim nagy vándorlásaim történetei, s amellett, hogy szóba kerülnek a spanyolországi, lappföldi, japán és skóciai élményeim, természetesen a belső utakról, a lélek útjainak a felfedezéséről és végigjárásáról van elsősorban szó. Két vándorlásom alatt sikerült helyretenni az anyámmal kapcsolatos ellentétes érzelmeket, azóta tudok békében kimenni a sírjához.

–Nemrég még a Magyar Rádió Gyerekstúdiójától volt hangos szombatonként az intézmény pagodája. A rádiójátékok gyerekszereplői Szabó Évától, Padisák Mihálytól, Varsányi Anikótól és Papp Jánostól kapták az instrukciókat. Nem hiányzik a tanítás?

–Nem tudom visszaforgatni az idő kerekét! A stúdió azért jött létre annak idején, hogy a rendezők a rengeteg készülő rádiójátékhoz könnyen meg tudják találni a 8-14 éves korú szereplőket. Ma már a rádiónak nincs szüksége gyerekstúdióra, mert rádiójátékok sem készülnek. Az időközben színjátszó társulattá érett csapat öt év alatt hét sikeres bemutatót tartott, de ez a dolog is véget ért. Egykori tanítványaim már a családalapítással vannak elfoglalva. Pilisborosjenőn a kertemben néha összejövünk, és kellemes sütés-főzés mellett elbeszélgetünk a régi szép időkről. Színjátszó kört vezetni vagy színészképző iskolát nyitni nem akarok, mert a pénz gründolása és az adminisztráció elvenné az összes időmet és energiámat a pedagógiai munkától. De azért szoktam foglalkozni gyerekekkel, sokfelé zsűrizek szavalóversenyeken, a Vörösmarty Gimnáziumban például elég gyakran megfordulok. Ilyenkor aztán kitör belőlem a pedagógus! Másfél óránál kevesebb idő alatt soha nem ússzák meg az értékelést!