Színházról – fiataloknak

Valló Péter a Húsvét zalaegerszegi előadásáról

Az idei Országos Színházi Találkozón az 1984-85-ös évad legjobb együttesének járó fődíjat a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház kapta. A legjobb díszletért pedig Menczel Róbertet, a Húsvét díszlettervezőjét díjazták.

Nagy fába vágtuk a fejszénket Valló Péterrel, a Vígszínház rendezőjével, amikor a zalaegerszegiek „dramatikus fantáziájáról” beszélgettünk. Kiderült ugyanis, hogy egy vidéki színház produkciójának elemzésekor néhány, nem közvetlenül az előadáshoz tartozó, de azt jelentősen befolyásoló tényezőt is érintenünk kell.

–Június 1-én – több mint egy évvel a zalaegerszegi bemutató után – a budapesti közönség szerencsésebbje is megismerkedhetett a Húsvét című előadással. Előtte azonban még hallani sem igen volt alkalma róla!

–Én is csak nemrég, jóval a bemutató után láttam. Függetlenül mindentől, a nézők élénk érdeklődése kísérte az előadást. Otthonos volt a miliő, Menczel Róbert szenzációs díszletet csinált. A jegyszedőknek pótszékeket kellett behozniuk, így is sokan párnákon ültek az első sor előtt. Nagyon tetszett, megrendülve néztem végig. Sajnos, borzalmasan messze van Zalaegerszeg Budapesttől. A nagy távolság tompítja még a szakma érdeklődését is. (? A szerk.) Zalaegerszegen alakul egy színház. Nem kis dolog. Ám el kell telnie egy bizonyos időnek, amíg egy város megszokja, hogy színháza van, amíg az emberek rájönnek, hogy színházba mehetnek. Úgy látszik, Zalaegerszegen kezdenek „rákapni” a dologra. Az igazi színháznak van létjogosultsága.

–Mindent el lehet mondani Iszaak Babelről. csak azt nem, hogy szórakoztatni akarja az olvasóját…

–És Ruszt József sem a közönségét! Tréfa nélkül: bizonyos, hogy Babel (ismerem a munkáit, mindent elolvastam, ami oroszul vagy magyarul megjelent) a polgárháborútól, a vérontástól, a „cél szentesíti az eszközt” elvét hivatásszerűen gyakorlóktól hanyatt-homlok menekült. Nem tűrte, nem bírta a vérontást. Szovjet-Oroszországban kegyetlen polgárháború dúlt, emberek tízezrei pusztultak el. Lényegében a Húsvét arról szól, hogy az új világ kovácsolása milyen nehézségekkel jár, és felteszi a kérdést, hogy valóban alkalmas emberek kovácsolják-e ezt az új világot a fejek fölé. Babel valószínűleg keresgélte magában, hogy ki-ki mit akar ebben a zűrzavarban. Miért kell gyilkolni egymást.

–Az előadás mintha mégsem egészen erről szólna…

–Ez a keresgélés nem megy elég pontosan, ha Babelhez hasonlítom. Ruszt rituális előadást rendezett, pravoszláv szertartások követik egymást. A szemléletmód attraktív, de nem eléggé politikus. Nehéz rájönni ebből, hogy mi Babel véleménye. Valami megszólal mégis, ami érthető. Lehetne ellenszenvesebb, hogy az emberek gyilkolják egymást, kisgyerekek halnak meg. A Babel-életmű és az egész polgárháborús orosz irodalom lényege, hogy nagyon szelídek ezek az orosz emberek, amíg ölni nem kezdik egymást. Mert akkor hátborzongatóan kegyetlenek. A kegyetlenség ellen emeli fel a hangját Babel. Lényegében Rusztnál is erről van szó. Babel nem értette meg, és nem is kell megértenie, hogy valahol rengeteg embert hagynak éhen halni, mert X várost nem akarják föladni. Hogyhogy ilyen emberek is vannak, akik ezreket áldoznak föl azért, hogy nekik igazuk legyen? – kérdezi Babel. Hiszen az tilos! Tiltja a vallás. Babel vallásos szerző. Amikor ez a mély vallásosság halványabb az előadásban, akkor kezdek unatkozni egy picit. Picit, mert a rendező megsegít. Jobb lenne persze, ha a színész tenné ugyanezt. Nem elég nagy a széthúzás miatti kétségbeesés az előadásban!

–Ez a kétségbeesés azt jelenti, hogy Babel nem lát megoldást?

–Nem erről van szó. Világosan, pontosan felismer valamit. Azt, hogy a történelemben ez történik. Nem mond mindenre nemet, hanem csak azt, hogy ez van, ezek a tények, de humorral túl lehet élni a borzalmakat. Nekem ezért tetszett az előadás, mert kiéreztem, kihallottam belőle azt, hogy lesz jobb is. Ha jobban hangsúlyozná ezt a problémakört (persze nem lehet tudni, hogy mit mondott Ruszt József a művészeinek), akkor nem maradna ennyire rejtett ez a gondolat, legalábbis a nézők túlnyomó többsége számára. Én (szinte ugyanezekkel a színészekkel dolgoztam Brecht Baaljában!) „beljebb látok”, jobban ismerem őket, így azt mondhatom, hogy ők a legtisztességesebben játszanak. Nem hiányzik a katarzis. Fiatalok között ültem. Ugyanúgy elsírták magukat ott, ahol én, és felemelték a fejüket, ahol én is.

–Érthetetlen számomra egy előadás „visszhangtalansága”. Nem az a kritikusok – önkéntesen vállalt – feladata, hogy előadásokra járjanak, és a véleményüket megírják, elmondják?

–Ha az a kritikus Vörösmarty vagy Péterffy Jenő. Ha történt valami, ők írtak róla, és nem fanyalogtak. És nem azt írták unásig, hogy ők milyenek, hanem hogy mi történt. Vörösmarty Mihály nem átallott beülni a századik előadásra a Nemzeti Színházba, és megírni, hogy X ma rosszabbul játszott, mint amikor először látta. Ami ma folyik (tisztelet a kivételnek!), az exhibicionizmus. Ki kíváncsi erre? Esetleg az egyik kritikus a másikra, de ennek semmi köze sincs a színházhoz. A magam exhibiciójára sem vagyok kíváncsi, mert mindenkor a színészen van a felelősség súlya. A színészek találták ki a rendezőt. A színház találta ki a kritikát. Azt a kritikát, amikor a kritikus a színházról, és nem önmagáról ír!

–Ennyire rossz a kapcsolat a színház és a kritika között?

–Ennyire! Akkor olvasom el a bírálatokat, ha sértegetik a színészeimet, hogy tudjak védekezni, nehogy tönkremenjenek az előadásaim. Megtudom pár barátomtól, a közönségtől, önmagamtól, hogy elégedettek-e, s ha nem, mi a probléma. Sőt érzem is, hogy sikerült, vagy nem.

–Térjünk vissza az előadásra! Babel alakjai szinte egyenesen besétálhatnak a színpadra…

–Nem ez az első kísérlet, hogy Babel műve színpadra kerül, sem Magyarországon, sem a Szovjetunióban. Ruszt József munkája bármelyikkel felveheti a versenyt. Kiváló a színpadra alkalmazás! (Zsótér Sándor volt a dramaturg, és a rendező munkatársa.) Nagyon jók a ruhák is (Vágvölgyi Ilona munkái). Adott a lehetőség a színészek számára, hogy átélhessék szerepüket, helyzetüket.

–Azaz valódi szituációkat játszhassanak el.

–Igen. Amikben létezni, működni, dolgozni, komolyan gondolkodni lehet, amiben létre tud jönni egy spontán reakció valamire, mert „visszalényegülök” abba a korba, vagy visszaérzem magam annak az embernek a bőrébe, akit játszom. Sztanyiszlavszkij ezt úgy hívja, hogy „mágikus mintha”. Egerszegen a néző is úgy érezhette magát, mintha ott lenne ebben a pravoszláv templomban a romok között.

Farády István vendégként játszotta Apolek urat, a festőt. Nagyszerűen. Komolyan gondolkodó embert formált, aki normális ebben az abnormális világban. Persze – ez Ruszt érdeme! –, lehetősége volt arra, hogy élesen nyilatkozzon meg. A szereppel kapcsolatos az előadás legfantasztikusabb ötlete! A polgárháború viszontagságaiban fehérre meszelt templomfalon az előadás végén megjelentek a festmények. Mágikus, misztikus szintet adott a műnek! A néző egyszer csak egy sor dolgot érteni kezdett. Farády egyszerűen tiszta vízzel lepamacsolta a falról a meszet.

Színészt nem is lehet igazában bírálni ebben az előadásban. Mégis kiemelem Rácz Tibort és Szalma Tamást, akiket soha nem láttam még ilyen jónak. Tökéletesen játszanak. Egy-két szereplőt hidegség-gyanúval vádolok. Nem elég mélyen mennek bele. Nem érzem, hogy ott állnak egy kegyetlen polgárháború harmadik, negyedik évében. Pedig csupa hívő ember! Vagy a bolsevizmusban, vagy a katolikus, vagy a pravoszláv, vagy a zsidó vallásban hisznek. De nem igazán tudják kifejezni önmaguk azonosságát ezekkel a fugurákkal. Ruszt – ahol kellett – még „össze is ugrasztotta” az embereket, de én picit jobban összeugrasztanám őket. Gondolom, az instrukciók pontosan hangzottak el, csak a színészek annyira ugranak össze, amennyire aznap kedvük van hozzá. Játékos emberek. Nem hiszem, hogy én jobban meg tudnám csinálni. Pedig hangsúlyosabb lenne így, hogy felekezetek állnak szemben egymással, és nincs békesség. Babel nem volt diktatorikus alkat. Az volt a meggyőződése, hogy én ebben hiszek, te meg abban, és ez így van rendjén. Ezt kellene még világosabban kiemelni. Ez lehetne „feszesebb” az előadásban, és a harácsolás. Deák Éva jól játssza. Szerezzünk, gyűjtögessünk, mert most olyan a helyzet, hogy gyűjtögetni lehet. Az ősember is ezt tette.

–Amit mondtál, úgy lehet érteni, hogy a színészek nem mindig veszik komolyan az előadásaikat…

–A színészek, azt hiszem, komolyan vesznek mindent, ami komoly. Akkor szokott egy színész viccelődni, ha nincs megrendezve vagy nincs kielemezve a szerepe, vagy éppen a darab nem szól semmiről. Vagy ha nincs köze hozzá. Azok az előadások nem szólnak semmiről. Akkor úgy tesznek, mintha… Egy rendezőnek figyelnie kell arra, hol és mikor történik ez, mert ott valami hibát követett el! A színészekről szól a színház, és a nézőkről. Azért vagyok én, a rendező, hogy a színészek olyan szituációba kerüljenek, amit a nézőtéren ülők éreznek, megértenek.

–Babel írásai meglehetősen bonyolult történelmi helyzetet elemeznek. Megérthetik-e a nézők az előadás alapján az író üzenetét?

–Egy közhellyel válaszolok. Ami konkrétan igaz, az általában is igaz. Ezért kell a konkrétumokat abszolút pontosan játszani. Akkor azt is megértem, hogy ma mi történik, és mi nem történik a szívekben. A paraboláknak és a hiperboláknak a korszakán tökéletesen túl vagyunk a művészetben. Arról szóljon minden, amiről szólnia kell. Ha az megszólal, akkor megértem és mindenki átrendezi magának a saját korára, hogy mi igaz és mi nem belőle. Érdektelenné válik ugyanis, ha a színházban elkezdünk költészkedni, ha fal mellett lassan surranva mondjuk el a gondolatainkat valamiről egy szürreális térben. Akkor van értelme az egésznek, ha én, a néző ott a helyszínen, élő emberekkel szembesülve a saját problémáimat látom viszont. A saját problémáinknak kell átalakulniuk művészetté. Ez az igazán komoly feladat. A Húsvétban ez történt.