Géppuskák vetettek véget a próbának

A Vígszínház legendás igazgatójának első rendezését német katonák hiúsították meg 1944-ben, akik géppuskáikkal fenyegetőzve zavarták szét a próbára összegyűlt művészeket. Ez az esemény haláláig meghatározó élménye maradt Horvai Istvánnak. Hegedűs D. Géza szerint mestere elsősorban azért tudott nagyszerű előadásokat rendezni, mert minden színházi munkája élet-halál harc volt a pokol erőivel.

Horvai Istvánra emlékeztek egykori növendékei, munkatársai születésének 90. évfordulója alkalmából a Vígszínház Házi Színpadán. Aki csak a legutóbbi DTK Show-ban hallotta a tanár úr nevét, mint a tündéri Schell Judit önbizalmának zord megtépázóját, nyilván nem nagyon érti azokat a művészeket, akik rajongó tisztelettel, sőt szeretettel beszélnek róla. Milyen színészpedagógus volt Horvai István? Elvette az önbizalmát, de megduplázva adta vissza növendékeinek, „szétszedte”, de sikerült sokkal jobban „összeraknia” őket?

Lehet, hogy ünneprontó voltam, mert egész este különleges pedagógiai módszeréről faggatóztam. „A legjobb megoldást kereste kíméletlenül, és ezt kényszerítette ki belőlünk is – mondta Sipos Imre. – Éjjel-nappal a főiskolán dolgoztunk, és amikor diplomát kaptunk, felüdülésnek éreztük a színházi munkát. Iszonyatos munkabírásra, önállóságra, őszinteségre nevelt bennünket. Keménységéből, igényességéből konfliktushelyzetek egész sora adódott, de éreztük, hogy minden a színház érdekében történik. Megszenvedett munka nélkül nem születhet érték. A rombolásról és építésről annyit: a gyerek is legót épít, de ugyanolyan élvezettel szedi szét, hogy újra felépíthessen valamit.”

Eszenyi Enikő azt sem tudta, kicsoda Horvai István, amikor színházi múlt nélkül, vidékről becsöppent a Színművészeti Főiskolára. „Számunkra az volt a normális, amit csináltunk! Boldogok voltunk, hogy tanulhattunk az álmaink iskolájában. Szépen vezettek bennünket, tudták, mire van szükségünk. Ma is hallom, mit mond Horvai István. Második édesapámnak tartottam. Aki a növendéke volt, mind így érzi.”

Nem volt a növendéke, a párhuzamos osztályba járt Rudolf Péter, de őt is megcsapta a Horvai osztály szele. „Enciék irgalmatlan melót végeztek, mi sokkal linkebbek voltunk. Először nem is értettük, miért vannak így meggyötörve. Vizsgákon aztán szembesültünk Horvai keménységével. Néha azt gondoltuk, hogy egy csepp pedagógiai érzéke sincs! Kiabált. Nem tűrte a hazugságot. Maximalista volt, és ezt követelte meg tőlünk is. Amikor már a Vígszínházhoz szerződtem diploma után 1983-ban, pontosan tudtam, hogy milyen nagy színészpedagógus.”

Alföldi Róbert egyenesen azt állítja, hogy amit a színházról gondol, annak a fele „Pista bácsi”, a másik fele pedig Kapás Dezső, aki Horvai elválaszthatatlan párja volt a Vígszínházban és a Színművészeti Főiskolán is. „Folyamatosan jelen vannak az életemben, hol egy régi próba ugrik be, hol egy főiskolás helyzetgyakorlat. Mindig megmondják, hogyan kell csinálni. Pista bácsi amikor már nagyon beteg volt, még mindig olyan erővel képviselte azt, amit át akart adni, hogy halála előtt nem sokkal egy kiadósat veszekedtünk a művészbejárónál. Pedig pihekönnyű volt már, mint egy angyal. Két lábon járó lélek. Az biztos, hogy ennyi örömöm nem lenne a színházban, ha nem velük találkozom.”

Pár hónap kellett Gáspár Sándornak, míg rájött, mit is akarnak vele Horvai és Kapás tanár urak. „Előfelvételis barátaimmal a katonaságnál szövetséget kötöttünk egymással a tisztek ellen. Ezt a főiskolán is folytatni akartuk, de egy idő után kiderült, hogy új „parancsnokaink” nem katonatisztek. Nem alaki gyakorlatot vezényelnek, hanem ránk kíváncsiak. Ettől kezdve egy szédületesen kreatív, közös munka indult el! Tudni akarták, hogy mire gondolunk. Irtották, ha valamelyik hallgató csak figurázott, a könnyebb megoldást választva. Le kellett vetnünk magunkról mindent, látnunk és láttatnunk kellett magunkat, ebben nem ismertek tréfát. Nem hagyták elrejteni azt, amiről még gyakran mi sem tudtuk, hogy bennünk van.” Hegedűs D. Géza meggyőződése, hogy a legkíméletlenebb önmagával volt Horvai István. A háború borzalmai, aztán az ’56-os események mind-mind arra sarkallták, hogy mint művész elégtételt vegyen a poklon, s emberséggel írjon felül mindent.