Eltűntek nyomában

Mindent elfelejtett. A szavakat is, amelyekkel a fájdalmát megfogalmazhatta volna. Napok óta temetőkben bolyongott. A rokonok, ismerősök, híres emberek sírjai előtt megállt. Bámulta a születési és a halálozási évszámokat, mintha kivétel nélkül meg szerette volna jegyezni mindet.

Hosszú percekig merengett egy-egy sírfeliraton. Arra gondolt, hogy övé lesz a legfrappánsabb sírvers, ami valaha megszületett. Legnagyobb csodálkozására azt tudta csak ismételgetni, hogy „összeestem holtan, kinek jó, hogy voltam”. Amikor már erre a ritmusra kezdte szedni a lábát, ijedten leült egy hatalmas síremlék elé betonozott, korhadt fapadra.

Abban reménykedett, hogy sikerül szóba elegyednie az elhunytakkal. Neki fontos kérdése van, vele szóba kell, hogy álljanak. Az édesanyja halt meg, hát azt csak megkérdezheti, hogy találkoztak-e vele?! Néhányan közülük biztosan mondanak valami apróságot, amiből aztán összeáll a kép, hogy igen, emlékeznek arra a kis ázott veréb asszonykára, aki nemrég jelent meg közöttük, de nagyon igyekszik észrevétlen maradni, mint mindig az életében. „Értse meg, uram, nehéz róla bármit is mondani” – közölhetnék a holtak, de ennyire sem erőltették meg magukat. Hallgattak. Pedig mennyi mindent lehetne megtudni tőlük!

Hová tűnik az a félreérthetetlen pillantás, amikor a kis fruska jelzi, hogy belemenne ő is abba a titokzatos valamibe, amivel hónapok óta ostromolja a fülig szerelmes fiúja? Hová tűnik az első csók szinte elviselhetetlen izgalma? Száz év múlva őrzi-e még valaki az emlékét annak a pillanatnak, amikor először mondott ki értelmes szót a fiú az apjának? Kiben él még elevenen az első játéka? Az első tanára? Az első olvasmánya, amely annak idején napokig ki nem engedte jóleső szorításából a lelkét? Esküvők, keresztelők, temetések, karácsonyok, születésnapok. 50, 60, 70, 80… Örül-e még valaki az aggastyánnak, aki az idők során elvesztette mindenkiét? Segíteni akarnak-e igazán az orvosok, ápolónők a fogatlan, csúnyára aszott, jajgató vagy meg sem mukkanó öregasszonynak a kórházban, az idősotthonban, az elfekvőben?

A falevelek, ki tudja, mióta, ugyanúgy zizegnek a szélben, amely, mintegy figyelmeztetésként az idő múlására, ide-oda hurcolja a rothadó temetői virágok bűzét.

Dühítette, felfoghatatlannak, értelmezhetetlennek és minősíthetetlennek tartotta, hogy az Új Köztemetőben már hárommillió, egykor a falevelek suttogását hallgató embert temettek el! Egy világváros teljes lakossága. Vajon hány szerető családtag, barát, ismerős kétségbeesése, fájdalma, szenvedése nem hagyja útnak indulni az elhunytak lelkét? Vagy mindez semmit sem számít, repülnek árkon-bokron át? A hit a túlvilági létezésben lecsendesíti-e a lelkek háborgását, az elhunytakét és az ittmaradtakét egyaránt? Találkozhatnak-e ezek a lelkek egymással valahol? Otthon? A templomban? A temetőben? Akárhol?

Okostelefonján matatott. Évszázada is elmúlt, hogy a Tabán-Krisztinavárosi, a vízivárosi, sőt a Gesztenyéskert helyén működött Németvölgyi temetőt is fel kellett számolni. A Tabánból és Németvölgyből megőrizni kívánt síroknak a Farkasréti temetőben találtak helyet. Kisfaludy Károly hamvait a mai Lehel téren lévő Váci úti temetőből, Petőfi Sándor szüleit a Józsefvárosi temetőből, az 1848-49-es honvédeket a Németvölgyi temetőből szállították át a Kerepesi temetőbe, új nevén Fiumei úti Sírkertbe. A Tabáni temető felszámolásakor találták meg a magyar jakobinusokat, ekkor vitték át földi maradványaikat a Kerepesibe.

Zsebre vágta a telefonját. Merre járnak, mit csinálnak azok, akikre senki sem gondol már?

Egy temetési szertartásra beöltözött pap botladozott az ismeretlen halottak parcellájánál. Ameddig a szem ellát, egyszerű fakeresztek, akár egy katonai temetőben, csak itt alig néhányon olvasható felirat. Mire odaért, a pap egy húszéves erdélyi lány keresztjénél állt. Nemrég azonosították a holttestet. A nagy reményekkel Budapestre érkező lány nem tudott élni a családjától távol, és a halált választotta. Szülei kérték meg a helyi plébánost, hogy látogassa meg a sírt, ha Budapesten jár, mert nincs pénzük az utazásra.

Imát mormolt a pappal a lányért. Jól esett elhinnie a pap biztatását, hogy az imával mindenkinek segít. Segít a lánynak, segít a szüleinek, és segít neki, mert a nehéz időkben bizony szüksége van segítségre az Isten szolgájának is. Fogta hát a nejlonzacskót, amit a pap adott a kezébe, és próbálta egyenletesen szórni a maroknyi szép fekete szülőföldet a kereszt körül.