„Nem kiköpött matematikus vagyok”
Gegesy Ferenc meggyőződése volt, hogy a változások előkészítésében részt kell vennie
Tizennyolc éve kerületünk polgármestere. Egy internetes újság markáns megfogalmazása szerint városfejlesztési programjai miatt kirobbanthatatlan székéből. A Budapesti 7 Nap arra vállalkozott, hogy olvasói számára megfejtse a tanulóévei óta sikert sikerre halmozó Gegesy Ferenc titkát.
– Segesváron született, a magyar történelemben kicsit is járatosak számára elég lehangoló eseményekhez kapcsolódik ez a városnév…
– Én jó emlékeket őrzök róla. Csak felnőtt fejjel tudatosult bennem, hogy az az épület, ahol három éves koromig laktunk, korábban istálló volt. A nélkülözés sem tűnt nélkülözésnek. Míg nem látjuk, tapasztaljuk, hogy milyen sokféle körülmények között élhetnek az emberek, egészen más dolgok fontosak az életünkben.
– Például?
– Nekem az volt a fontos, hogy jeles a bizonyítványom, hogy vannak barátaim.
– Egy éves volt, amikor a szülei elváltak.
– Édesapámmal nem szűnt meg a kapcsolatom akkor sem, amikor már édesanyámmal Marosvásárhelyre költöztünk. Bejártuk Erdélyt apám új házasságában született gyerekeivel. Soha egy rossz szót nem mondtak egymásra a szüleim. Azt is csak felnőtt fejjel értettem meg, hogy ők „tűz és víz”, lehetetlen volt megmaradniuk egymás mellett. Új felesége pedig azt bizonyította, hogy van, aki elviseli a tüzet hibáival, kellemetlenségeivel együtt.
– Boldogan buszozgatott Marosvásárhely és Segesvár között, de egyszer csak vége szakadt az erdélyi idillnek: édesanyjával Magyarországra jöttek. Miért?
– Nagyapám Marosvásárhely polgármestere volt 1944-ig, aztán tíz évre lecsukták, majd kiutasították Romániából. Budapesten élt, és mi, ahogy megkaptuk – öt kerek esztendő múlva 1960-ban – a kiutazási engedélyt, utána jöttünk. Tíz évesen nem örültem, hogy el kellett hagynom a barátaimat, az otthonunkat, de később rá kellett jönnöm, hogy azt a politikai légkört, ami Romániában volt, rosszul viseltem volna.
– Élete a tanulóévei óta egy folytatásos sikersztori.
– Mindig első tanuló voltam. Még rajzból, tornából és énekből is ötöst kaptam, mert az osztályozó konferencián megkönyörültek rajtam. Ha jól emlékszem, nyolc év alatt összesen öt négyesem volt, a gimnázium négy éve alatt pedig két-három négyes csúszott be. Negyedik gimiben már fantasztikus terveim voltak, nyelvész, régész, történész vagy kvantum biokémikus akartam lenni, de érdekelt a csillagászat is. Amikor az országos matematika tanulmányi versenyen második lettem, eldőlt, hogy az ELTE matematika szakát választom. A maximális húsz pontot kaptam, és csak egy kellemes beszélgetés volt a felvételi. Az egyetemi éveim alatt aztán kiderült, hogy csak az ötödik-tizedik hely között tudok teljesíteni az évfolyamon, bár egy csúcsot azért elértem: huszonnégy órán belül három tantárgyból sikerült ötösre vizsgáznom, de máskor sem éltem a hosszú vizsgaidőszak adta lehetőségekkel. Hárman-négyen azonban jobbak voltak nálam az elméleti matekban. Az egy külön műfaj, nekik érdemes volt a tanszéken maradniuk, nekem nem. Kiderült, hogy nem kiköpött matematikus vagyok, számomra a matematika nem ideológiai, hanem logikai tudomány, ezért a gyakorlati hasznosításának a lehetőségét kerestem. Különösen a gazdasági, társadalmi folyamatok modellezése érdekelt.
– A legjobb választásnak tehát az Országos Tervhivatal Számítástechnikai Központjában kapott állás tűnt, mégis otthagyta a Központi Statisztikai Hivatal ajánlata miatt.
– 1988-at írtunk, a KISZ-korszak lezárult, párttag nem voltam. A tervhivatal tulajdonképpen parlagon hagyott főelőadójából egy igazi megmérettetésre kaptam lehetőséget a KSH egyik általam igen nagyra becsült vezetőjétől, Horváth Piroskától. Nem beosztottjának, hanem maga mellé gazdasági főosztályvezető helyettesnek hívott. Ezt nem lehetett visszautasítani, különösen az egyre bizonytalanabbá váló politikai és gazdasági helyzetben. Akkor már megvolt mind a négy gyerekünk, és közgazdászként pontosan láttam az életszínvonal megállíthatatlan csökkenését. A száz éves KSH-ban jobban bíztam, mint a tervhivatalban. A KSH-nál esélyt láttam arra, hogy tisztességesen fel tudom nevelni a gyerekeimet.
– Hamarosan azonban újabb, nem akármilyen változás történt az életében. Politizálni kezdett…
– Aki képes volt egy kicsit a sorok között is olvasni, egyértelműen tudhatott róla, hogy komoly mozgolódás van az országban. Én azt mondtam magamnak 1989 végén, hogy ha tíz százalék esély van arra, hogy megváltozzon a helyzet az országban, akkor részt kell vennem az átalakítási munkálatokban. Jól bele is bonyolódtam a kisebb-nagyobb történésekbe: pártot kerestem, plakátot ragasztottam, tüntettem, előadásokat tartottam, sőt hivatalosan ott voltam a háromoldalú kerekasztal tárgyalásokon is. Csak érdekességként említem, hogy a KSH elnöke egy másik csoport képviseletében vett részt a kerekasztal munkájában. Ez a négy igenes népszavazás ideje volt. 1990 tavaszán aztán már az is eldőlt, hogy ki kerül be az új parlamentbe. Én beleegyeztem abba, hogy listásnak tegyenek fel. Arra gondoltam, hogy ha mégsem jön össze a dolog számomra, be tudjon valaki lépni helyettem.
– És hogyan lett polgármester?
– Amikor 1990 őszén az önkormányzati képviselőválasztások voltak, valaki váratlanul megkérdezte telefonon, hogy akarok-e Ferencváros polgármestere lenni. Azt hittem, hogy valamelyik vicces barátom szórakozik velem. Amikor kiderült, hogy komoly a dolog, húsz perc alatt döntöttem. A feleségem rám bízta a döntést, bár mindketten tudtuk, hogy ettől kezdve nem sokat leszek otthon. Annak ellenére, hogy négyen akartak polgármesterek lenni a kerületben, 27 igen és 2 nem szavazattal engem hoztak ki győztesnek. Megfordult a fejemben, hogy amilyen gyorsan befogadtak, később éppen olyan gyorsan ki is szórhatnak, utánanéztem hát a leváltással kapcsolatos törvényeknek. Kiderült, hogy azért nem akkora a rizikó, mint ahogy feltételeztem. Az igazi kérdés azonban az volt, hogy el tudom-e egyáltalán végezni ezt az igen összetett feladatot? Negyven éves voltam, mikor, ha nem akkor ugorjon az ember egyet a sötétbe? Ekkora kihívással nem szembesültem addig az életemben. Az volt az elképzelésem, hogy az adott kérdésben járatos embereket meghallgatom, és utána döntök. Jó ötletnek bizonyult, hogy a hivatal dolgozóit és a képviselőket is hagytam önállóan dolgozni, nem vesztünk el a részletekben. Mindenki felelősséggel csinálta a dolgát. Igaz, csak a munka koordinálása azt jelentette, hogy reggel nyolctól este tizenegyig nem látott a család.
– Két-három év múlva pedig már olyan ropogós kulturális programokról lett híres a kerület, mintha polgármestere nem reál beállítottságú lenne!
– Gimis magyartanáromnak köszönhetően megtanultam annak idején hetven Ady verset, de a kulturális életben nem voltam járatos. Az egész fesztiválfolyam egy szép hagyomány felelevenítésével, a Ferenc napi búcsúval kezdődött 1992-ben. Az önkormányzatunknál szokásos, egyéni kezdeményezések felkarolásának köszönhetően a következő években megnyílt az első galéria a Ráday utcában, neves együttesek adtak kamarazenei koncerteket a Bakáts téren, a Madách Színházból kiköltöztetett Mária evangéliuma című előadás óriási sikere pedig meggyőzött mindenkit arról, hogy tovább kell menni ezen az úton. Hozzáteszem, akkor még más kerületek nemigen bonyolódtak kulturális programsorozatok szervezésébe. Most arra kell vigyáznunk, hogy a FEFE, a Ferencvárosi Fesztivál a művészeti ágak minél színesebb palettáját kínálja, de a megszokott színvonala ne szenvedjen csorbát.
– Melyik produkció tetszett a legjobban az óriási kínálatból?
– Az Utazás című, 1956-ról szóló musical dalaitól még mindig megborzongok, ha eszembe jutnak.
– A főszereplő Sasvári Sándor volt, aki nem a polgármesterrel azonos politikai oldal határozott képviselője…
– Az idők során sikerült bizonyítanunk, hogy nálunk nincs mitől tartania senkinek: programjainkon a művészek nem mint politikusok, hanem mint énekesek, zenészek, írók, színészek, jelennek meg.