Színházról fiataloknak

Ruszt József a János király várszínházi előadásáról

Ruszt József neve már debreceni éveiben ismerősen csengett sokak fülében: akkoriban még a budapesti Egyetemi Színpad amatőr együttesét is ő vezette. Néhány évvel később a színházi események iránt kevésbé érdeklődők is megtanulták az országos hírű előadásokkal jelentkező Kecskeméti Katona József Színház igazgató-főrendezőjének a nevét.

Budapesti szerződése nem hozott számára igazán sikert. Zalaegerszegi vállalását azonban – a Hevesi Sándor Színház megalapítását, szervezését, a fiatalok közönséggé nevelését, az izgalmas, érdekes művek színpadi megvalósítását – a legfényesebb kecskeméti éveinek színvonalán végzi. Több színházban bizonyított azóta – vendégként – Budapesten is. A Nemzeti Színház az ő irányításával mutatta be nemrégiben Gorkij Jegor Bulicsov és a többiek című drámáját.

–Friedrich Dürrenmatt János királyát Kerényi Imre (másfél évvel ezelőtt) a Színház- és Filmművészeti Főiskolán mint végzős növendékei vizsgaelőadását állította színpadra. Mennyire van időd, módod figyelemmel kísérni a főiskolán történő eseményeket?

–Úgy alakult a pályám, hogy mindig közelében maradtam az ifjúságnak, vagy ők maradtak a közelemben. Ez tart – ha igaz – fiatalon. Évenként – vidéki karriert futottam – újra meg újra módom volt találkozni a színházaimban nem eggyel a végzősök közül. Kötelességemnek tartom tehát, hogy megnézzek egy-egy fontosabb vizsgaelőadást.

–A várszínházbeli előadás három, azóta a Nemzeti Színházhoz szerződtetett színész alakítását „mentette át” a főiskolai előadásból. Örülnél-e hasonló lehetőségnek? Nem okoz-e plusz fejtörést ez a rendező számára?

–Biztosan örülnék. Lényegében ebben a helyzetben kezdtem el zalaegerszegi működésemet, úgyhogy a tapasztalataimat mondhatom el. Előnye-hátránya a társulatnak, hogy pályakezdésüktől velem dolgoznak. Vezető színészeim nagy része három-négy éve van színészként a pályán. Szegeden csináltam vizsgaelőadást is a Békés-osztállyal. Az azonban, hogy három alakítást kioperálok egy volt szerkezetből és belehelyezem egy másikba – ahogyan a jelen eset is mutatja – nem járhat igazi sikerrel.

–Tennessee Williams Orpheus alászáll című drámáját megrendezted Debrecenben és a Pesti Színházban is. Megváltozott-e, megváltozhat-e egyáltalán a rendező koncepciója?

–Nem sok darabot csináltam újra. Nem tudom megmondani, mi változott meg bennem. Az biztos, hogy nem kergettem egy régi koncepciónak az ideáit soha. A János királyok esetében túl közeli a bemutatók időpontja. Nem hiszem, hogy Kerényinek át kellett volna bármit is értékelnie a darabban. Ám maga az új színházi helyzet, amelybe ez a koncepció került – lényegében ugyanaz az előadás, főszerepeiben jórészt ugyanazok a színészek – hogy, hogyan nem, mégis sok mindent átértékelt. Nem hinném, hogy új kompozíciós technikával vagy új játékelemmel van dolgunk az előadásban.

–Mi okozhatta ezt az átértékelődést az új színházi helyzeten kívül?

–A főiskolás előadás a darab szempontjából szerencsés közegben játszódott. Erősebbek voltak az előadás technikai összetevői, már ami a színészi játékot illeti: veszélyesebben játszottak a fiatalok. Kegyetlen, veszélyes előadás volt. Törekedett az igazság útjának maradéktalan végigjárására. A huszonéves emberek teste és lelke a maga természetes tisztaságával produkálta a darabbéli mocskosságot, tehát egyben föl is oldotta. A fiatalság és a szenvedélyesség jó helyre rakta a nézőben a súlyos problémákat. A várszínházi előadás ezzel szemben cinikus volt. Fantasztikus politikai-történelmi masinéria mozog ebben az előadásban, ijesztő, hogy ilyen világban élünk, ennyire kiszolgáltatottan. Ezután az előadás után rosszkedvűen jöttem haza, a főiskolás előadás után pedig igazi jó hangulatom volt. „Főiskolás” stílusa, lendülete, külső-belső tempója, az együttműködés, együttgondolkodás eleve adott valami érzelmi feszültséget. Kegyetlen dolgai nem elbeszéltek, hanem valóban kegyetlenek és katartikusak voltak. A várszínházi előadásban a színészi játék brechti elemei erősebb hangsúllyal, és nem eléggé szervesen vannak jelen. Ezek az elemek, ezek a pillanatok, ez a szövete az előadásnak akkor sem tetszene, ha nem láthattam volna a korábbi munkát. Ha riasztó, kegyetlen történetet játszik el a színház, akkor ezt egyértelmű igazságokon keresztül kell kifejeznie.

–Próbáljuk „tettenérni” az általad kegyetlennek mondott főiskolás előadás kegyetlenségét és a várszínházi cinizmusát a színészek munkájában!

–Ehhez a fajta előadástípushoz, amelyet Kerényi Imre csinált, homogén közeg kell. Olyan ensemble-játék, amelyet nagyon nehéz megteremteni. Az Ódry pici színpadán, azon a kis nézőtéren jó esetben minden összesűrűsödik egy jó előadásban. Olyan profi módon játszottak a növendékek a vizsgaelőadáson, hogy szinte mutatványszámba ment, félelmetes volt. Ez a hármasfogat (Hirtling, Funtek, Mácsai) káprázatosan tehetséges, ezt a nagyotmondás szégyene-zavara nélkül ki lehet mondani. Ott is tehetségesek voltak, itt is tehetségesek. A színpadi térről pedig: egy színház mindig abba a lyukba fér bele, ahová teszik. Ugyanazon a léptékű színpadon a színészek csatateret játszanak, meg szobát. Az, hogy hogyan lesz egy színházi térből csatatér és a következő előadáson egy szoba, nem léptékek kérdése. Egyébként nem sokkal nagyobb a várbéli színpad, mint az Ódryé. Mélyebb. Kompozíciós értelemben ennek különösebb szerepe nincsen. A Macbeth-et is el lehet játszani egy szobában! Úgy kell kitalálni. Furcsa: néha épp az a baj, hogy nagy egy színpad…

–Térjünk vissza a színészek munkájára!

–Szeretem azt a fajta színházat, amit Kerényi Imre csinál. Ahogyan a néma figurákkal egy tematikus játékkal hátteret teremt a szónak, az éppen adott gesztusnak, ahogyan kitágítja a darab értelmét, a pillanatok tartalmát. Nagyon izgalmas, nagyon erős és nagyon kemény. Ezekhez az elemekhez viszonyítva éreztem némely pillanatban a színészektől a lazább szituáció-fogalmazást.

–Meglepő volt számomra, hogy Mácsai-Pembroke Charles Aznavour Isabel című dalával ment ki a darab végén a színpadról…

–Pontosan ezekkel az elemekkel van bajom. Leválnak az előadás szerkezetéről és teljesen privát hatást keltenek. Ez az előadás néhány eleme mindössze, egy-két pillanata. Ha beviszek egy jegyzetfüzetet, nem többet, körülbelül tíz olyan pillanatot kellett volna, hogy felírjak mint rendező, amelyre nekem előadás után instrukciót kellet volna adnom a színészeknek. Csakhogy ezek az apróságok nagyon meg tudják zavarni a nézőt. Ez olyan, mint egy terítéken rosszul elhelyezett tárgy, vagy egy rúzsfolt egy inggalléron. Keményebben kellett volna, hogy működjenek például a Lordok. Ha lefejezik őket a végén, és a fölmosós gyerekek lesznek a Lordok, ha ilyen ez a világ, akkor nem bohócokat kell kivégeztetni, hanem életveszélyes embereket. Nem szabad, hogy pontosabban játsszanak a fölmosós gyerekek, mint a Lordok. Akármennyire is kínálkozik egy ziccer, nem önműködően jelenti azt, hogy ki kell használni. Veszélyek helyén csak vicc volt! Például: zörög a páncél, nyilvánvaló karikatúra. De a célja az, hogy megtudjuk, életveszélyes világban élünk. Ha ezen csak jót derülök, akkor nincs értelme, igazsága. Akkor ugyanis azért végezték ki a Lordokat, mert ők olyan viccesek. A politikai masinéria a lényeg, és ez az előadás minden pillanatára vonatkozik! Az előadás félreérthetetlenül exponálja ezt az értékrendet, hiszen fölmossák a padlót, bejön Pembroke, és megnézi egy hófehér zsebkendővel, hogy piszkos-e. Ez eligazít engem, a nézőt arról, hogy itt milyen világban élünk. Ezután itt nem lehet viccelődni. Minden olyan színészi elem, amely egy picit fajsúlyt téveszt, értékrendi zavart okoz. A történelem azt produkálja, hogy Angers városát szétlövik. Nekem, mint nézőnek, nem színházra meg mókára kell itt gondolnom, hanem azokra a szétlőtt városokra – valószínűleg ez Dürrenmatt szándéka is –, amelyeket szétlőttek. Például Varsóra. Ha viccesen exponálódik egy figurája ennek a városnak, akkor úgy tűnik, hogy csak játszogatunk. Akkor senki nem hiszi el, hogy valóban szétlőtték a várost. Akkor nincs veszély. Ennek az előadásnak az alaphelyzete, a veszélyessége az az eszköz, amelyben a színészeknek tévedni vagy lötyögni nem szabad. Az érzelmeknek, az emócióknak a hitelét a néző számára az igazság adja. Ha a színész azt a tartalmat, amit egy szituációban meg kell teremtenie, elformázgatja, az olyan, mintha egy súlyemelő becsapna engem: úgy tesz, mintha 120 kilót emelne föl.

–Már Shakespeare János királya is egy ismeretlen szerző darabjának átdolgozása. Többszörösen átírt darabok esetében mennyire kell figyelembe venni az egyik változat megrendezésekor a többieket?

–Minden kor újraírta azokat a történeteket, amelyek számára fontosak voltak. Gondoljunk a három Elektrára. Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész művei alapvetően mások, csak a sztori ugyanaz nagyjából. Nincs kivetnivaló abban, hogy jön Dürrenmatt és átírja Shakespeare-t. Vagy hogy jött Brecht, és átírta a Coriolanust. Más kérdés, hogy én nem szeretem a dürrenmatti átiratot, elfogult vagyok a Shakespeare-darabbal. Lehetséges, hogy ez is befolyásolta a véleményemet. Persze nem arról van szó, hogy Dürrenmattot nem rendeznék. A nagy Romulust például megcsinálnám. János királyát – egyszerűen fogalmazva – azért nem szeretem, mert a Shakespeare-ét szeretem. Shakespeare benne marad a saját történelmi közegében. Dürrenmatt végig olyan felhangokkal van teli, amelyek teljesen maiak, a ma kérdéseire azonban mégsem kapok választ! Alapkonfliktusa két nagyhatalom villongása, és egy kaján harmadik (a pápa) sikere. Így tehát sem a ma nincsen benne istenigazában, sem a történelem. Sajnos, ma nem ilyen áttetsző és átlátszó a világpolitika, mint amilyennek ebből a darabból meg lehetne ítélni. Dürrenmatt svájci nagypolgár, Shakespeare pedig egy igazi angol. Én egyáltalán nem tartom a hazafiságot korszerűtlen gondolatnak. Shakespeare darabja arról szól, hogy egy fattyú védelmezi meg Angliát, ha kell, egyedül veti meg a lábát a toweri partokon. Ez a gondolat, ez a nedv Dürrenmattból hiányzik. Ő kozmopolita, Svájcból lődöz jobbra-balra. Ezért nem szeretem. Nem az anakronizmusokkal van itt a baj lényegében, hanem a hazafisággal. Ez Shakespeare-ben ott van. Dürrenmatt nem hozott létre akkora értéket a darabjában, mint amennyit kihagyott Shakespeare-ből.

–Dürrenmatt – meg is fogalmazza valahol – vállaltan modellt akar írni, egy minden államra és minden rendszerre érvényes példázatot.

–Akkor írjon kabarét! Ezt az alapállást nem szeretem. Azokat a műveket szeretem, amelyek örömmel, fájdalommal, erővel, ha tetszik: intellektussal, mindazzal, amivel igazán élni lehet, tárják fel a bajokat. Ezért szeretem Solohovot, Babelt, akik a történelem szörnyű születését így tudták megírni. Úgy, ahogy Shakespeare írta a darabjait. Dürrenmattnál ellentmondásba került a darab témája a világpolgársággal. Mit humorizáljak én a nagyhatalmak villongásain, amikor benne élek az egyik oldalon?! Ennyi humorérzékem, sajnos, nincs. Félreértés ne essék: nem az előadás groteszk elemeivel, vagy egyáltalán a groteszkséggel van a baj. Dürrenmatt színháza – ahogy Brecht mondta a régi színházra, hogy főzőcske – kulináris színház. Az egyik darabját jobban, a másikat kevésbé jól írta meg. Nincs kizárva, hogy zseniális előadások szülessenek belőle.

–Ha a Fattyút hazafias érzelmei mozgatják hitelesen, akkor vehetjük úgy, hogy Dürrenmatt darabja nem hiteles?

–Az az érzésem, igen. Nincs is helye a Fattyúnak Dürrenmatt politikai masinériájában! Ütődik-verődik a darabjában. Ki kellett volna hagynia a Fattyút a darabból.

–El lehet képzelni János és a Fattyú között egy igazán mély, baráti kapcsolatot, vagy egy életre szóló szövetségkötést is…

–Lehet, de nem erről szól a színdarab. Dürrenmatt számára a történet csak apropó, hogy ezt a fantasztikus, ijesztő karikatúrát megrajzolja a világpolitikáról. Ez sok esetben így igaz, de túl kegyetlen. Ezért nem rendezném meg például ezt a darabot semmiképpen. A Shakespeare-ét viszont ismét megcsinálnám, gondolkozom is rajta: pontosan ez az előadás gyújtotta föl bennem újra a gondolatot. Shakespeare darabja valóságosabb. Igazabb.

–Beszéltünk már a színészek munkájáról, de kikre gondolsz elsősorban, ha eszedbe jut ez az előadás?

–Reveláns élmény volt számomra Szakács Eszter egy pici jelenetben. Nagyon szikár, nagyon pontos, de mégis életteli volt az a szituáció. Csodálatos volt a kapcsolat anya és fia között. Szép, komplex élmény volt. Érdekes Mácsai fantasztikus szomorú-bohóc lelkének egyik furcsasága, hogy úgy tud előtérben lenni, hogy akkor is a háttérben marad, és úgy tud a háttérben lenni, hogy akkor is az előtérben van. A leginkább ő őrizte meg egyébként a főiskolás előadás dimenzióit. Erősebbnek éreztem a főiskolás előadásban Hirtling egész habitusát, szerepének a mutatványrésze szenvedélyesebb volt. Több benne most a könnyedebb, a flegmább elem. Nagyon izgalmas volt Fülöp Zsigmond figurája. Pontosan, zamatosan játszotta a szerep egész vonalát. Alakítása az előadás egyik legfinomabb értéke.

–Kérted, hogy a beszélgetésünk végén emlékeztesselek valamire!

–Igen. Ugyanis ez a beszélgetés formabontó: nyilvánosságra tárni egy céhen belüli „termékről” alkotott véleményünket, nem tartozik a magyar közélet szokásrendjébe, bár nem tartom rossznak a gondolatot. Ma még mindenképpen bocsánatkéréssel lehet csak elképzelni, és ki kell emelni, hogy amikor véleményeztem, a dolog érdekében, és nem vele szemben tettem! Nagyobb probléma, hogy egy rendező nem tud igazán néző lenni. Lehetnek önfeledt pillanatai egy-egy előadásnak, amikor nézővé válhat a szakember is. Én sok-sok percen keresztül néző voltam ezen az előadáson!