Esterházy János passió
Gróf Esterházy János halálának 50. évfordulójára gyűltek össze emlékezni a révkomáromi Magyar Kultúra és Duna Mente Múzeuma dísztermében március utolsó vasárnapján. A leggonoszabb rendező, a sors úgy intézte, hogy a szomorú évfordulóra összegyűltek egyúttal a felvidéki magyarság egyik mai büszkeségéről, a néhány nappal az Esterházy János életéről írt passiójáték ősbemutatója előtt elhunyt Kaszás Attila színművészről is megemlékezzenek.
moziban ültem egész délután
mert nem volt semmi dolgom
jobb ötletem se volt
más ötlet se volt
mert más se volt
hacsak
hacsak bele nem számítjuk a jegyszedő nénit
aki elmondta nekem
hogy a hízói már kilencven kilósak igaz-e
pedig nem vet nékik mást
csak egy kis tápot a mindenféléhez
ami könnyen akad a ház körül igaz-e
és valami járványt kapott a szomszéd
mert maholnap két hete
minden éjjel kétszer vagy háromszor jár ki igaz-e
és kölcsönből fizette a villanyszámlát
Közel három évtizede történt. Bogányi Tibor, Vác híres orgonistája és kórusvezetője hazaérkezett négy éves Gergő fiával a próbáról, aki a zongora elé ülve ugyanabban a hangnemben játszani kezdte az úttörődalt, amit az énekkar előadásában hallott. Kossuth-díjas zongoraművészünk szerint ez volt az a pillanat, amikor a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt feketén-fehéren eldőlt a sorsa.
– Nem ritka, hogy zenészcsaládba született gyerekek nemcsak féltett kincseiket hurcolják a zongora alá, mint a szoba legbiztonságosabbnak tűnő helyére, hanem hangokat is próbálnak kicsalogatni belőle. Az azonban rendkívülinek mondható, hogy egy zenészházaspár mind a négy gyermekéből rangos előadóművész legyen.
Udvaros Dorottya élete, túlzás nélkül lehet mondani, nyitott könyv, hiszen színpadi, televíziós és filmes megjelenése óta szívébe zárta a közönség, mindenki mindent tudni akart róla. A vele kapcsolatos eseményeket szinte családtagként figyelte az egész ország. Kedvenc történetei tehát valószínűleg sokak számára ismerősek lesznek, de ki merészelné állítani, hogy nem fantasztikus élmény felidézni ismét a rég elmúlt dolgokat, amikor végre valahára összefut a nagycsalád…
Furcsa, de a magyar közönség csak azután ismerte meg Szentpéteri Csilla zongoraművésznőt, amikor hét évvel ezelőtt valami egészen új, izgalmas dologba fogott: kísérletet tett a szórakoztató művészet megalkotására. Hét éves korától zongorázik. Huszonegy évesen már tanított, huszonöt éves korára pedig bejáratos lett a leghíresebb európai hangversenytermekbe. Olyan mesterei voltak, mint Cziffra György, Solti György vagy Vásáry Tamás.
A Horánszky utca – akkor Makarenko – környékén még ma is emlékeznek egy jóképű legénykére, aki úgy tudott menni az utcán, hogy besétált a bakfisok legtitkosabb álmaiba. Azóta sok víz lefolyt a Vörösmarty Gimnázium ereszcsatornáin, Stohl Andrással kapcsolatban azonban lényegét tekintve nem változott a helyzet. Lányok és fiúk csereberélik a magazinok címoldalán megjelent fotóit, hogy gondosan füzeteikre, könyveikre ragasszák a színészt, avagy ahogy még jobban ismerik, a Való Világ műsorvezető sztárját, aki számára, úgy látszik, lehetetlen kitalálni bármit, amiből ne győztesen jönne ki. Nincs egy hete, hogy a szakma az év műsorvezetőjének is megválasztotta… Időről időre fellángol a vita a színházi szakma képviselői között, hogy jót tesz-e a színésznek, ha a televízióban showmankedik. Stohl Buci számára egyáltalán nem okoztak presztizsveszteséget tévés kalandozásai.
Hetvenöt éve írja verseit a mindig megújuló Sebők Éva
Személyes vallomással kell kezdenem kerek születésnapján Sebők Éva író- és költőnőt köszöntő dolgozatomat. Kisiskolásként, alig megtanulva a betűvetést, kaptam karácsonyra egy könyvet, ami első látásra kicsit csalódást okozott számomra. Komoly regénynek látszott, kis, fekete-fehér illusztrációkkal, apró betűs szöveggel, nem csoda, hogy irigykedtem azokra, akik mesekönyvet kaptak, óriási, színes képekkel, könnyen olvasható, hatalmas betűkkel.
Nyáron történt, úgy tíz évvel ezelőtt. A Városmajori Szabadtéri Színpad augusztusban minden pénteken és szombaton este várta a dzsessz kedvelőit a hatalmas fák hűse alatt. A fellépő művészek névsora igen vonzó volt, Pege Aladár, Tomsits Rudolf, Babos Gyula, Kőszegi Imre, Vukán György és Szakcsi Lakatos Béla, akikkel kapcsolatban bulváros túlzás nélkül el lehetett mondani, hogy a világ bármely dzsessz színpadán szívesen látott vendégek, közönségcsalogató muzsikusok. Pege Aladár mégis a segítségemet kérte, hogy az akkor még tisztességes olvasótáborral rendelkező Esti Hírlap kulturális rovatvezetőjeként próbáljam meg felturbózni a koncertsorozatot, mert a szervezés és reklámozás nem áll a helyzet magaslatán. „Amiről nem tud a közönség, arra nem megy el – kesergett a nagybőgő Paganinije. – Mikor tud a közönség egy produkcióról? Ha van reklám. És mikor van reklám? Ha van sok-sok pénz egy produkcióra. Nyugaton sem azért népszerűek a hasonló események, mert az ott élő emberek képzettebbek zeneileg. Egyszerűen a rádió, a televízió addig népszerűsíti a nagyobb szabású produkciókat, annyi plakátot és szórólapot készít, annyi meghívót postáz, annyi cikket rendel, amennyi egy ilyen esemény sikeres megrendezéséhez szükséges. Meggyőződésem, hogy a rendezés sikere nem a művészek pr-munkáján múlik. A plakátragasztásnak és a szórólap-osztogatásnak is nyilván megvannak a kiváló szakemberei. Beszéltem olyan külföldi fiatalokkal, akik szeretik a dzsesszt, de sem az éttermek, sem a szállodák, sem az utazási irodák nem tudták útbaigazítani őket.”
Akit még a langyos szellőtől is igyekeztek megóvni a szülei, nem tanul meg védekezni, felnőtt korában kell ugyanúgy elszámolnia azzal, amit csinált, mint a többieknek, akikkel nem volt ilyen kegyes a sors.
Érdekes az élet, aki – külső szemlélő számára legalábbis – szinte konfliktusok nélkül élhetné az életét, időnként keres magának olyan feladatokat, amelyekbe csaknem beletörik a bicskája. Ilyen embernek éreztem Malek Andreát találkozásunk előtt. Megérzésem beigazolódott: Andrea, saját fogalmazása szerint, olykor-olykor át akart menni a falon. Ha a sors nem akarta fordítani az életét, csavart egyet rajta saját maga.
Talán azzal kezdődött mindaz, ami az életem során egyre több szállal és egyre szorosabban a komolyzenéhez fűzött, hogy édesanyám tíz éves koromban fogta szépen a kezemet, és elbandukolt velem a Magyar Tudományos Akadémiához. Beálltunk a végeláthatatlan, hosszú sorba mi is leróni tiszteletünket és kegyeletünket Kodály Zoltán ravatalánál.
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy pontosan tudtam, mit jelentett Kodály Zoltán a magyar zeneoktatásban, és milyen elképesztő magasságokba emelkedett műveivel nemzetközi mércével mérve is. Abban viszont egészen biztos voltam, hogy sok mindent meg kell tudnom róla, ha anyám csapot-papot otthon hagyott, és képes volt több ezer emberrel együtt órákig sorban állni csak azért, hogy elbúcsúzzon tőle.