Bogányi Gergely elégedett tanáraival

Közel három évtizede történt. Bogányi Tibor, Vác híres orgonistája és kórusvezetője hazaérkezett négy éves Gergő fiával a próbáról, aki a zongora elé ülve ugyanabban a hangnemben játszani kezdte az úttörődalt, amit az énekkar előadásában hallott. Kossuth-díjas zongoraművészünk szerint ez volt az a pillanat, amikor a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt feketén-fehéren eldőlt a sorsa.

– Nem ritka, hogy zenészcsaládba született gyerekek nemcsak féltett kincseiket hurcolják a zongora alá, mint a szoba legbiztonságosabbnak tűnő helyére, hanem hangokat is próbálnak kicsalogatni belőle. Az azonban rendkívülinek mondható, hogy egy zenészházaspár mind a négy gyermekéből rangos előadóművész legyen.

– A mi családunkban ez természetes folyamat volt. Nálunk egyfolytában szólt a zene, de nem a rádióból vagy a televízióból, hanem élőben. Állandó volt a vendégjárás, zenészek, kórustagok, a váci zeneiskolába érkező külföldi tanárkollégák, művészek mind-mind megfordultak nálunk egy kis közös éneklésre, muzsikálásra. Édesapám orgonált is, és rengeteg Bach művet gyakorolt otthon a zongorán. A legmagasabb rangú zenébe születtünk. Mindez elég erősen befolyásolta értékítéletünket, zenei ízlésünket. A sok-sok zenehallgatás után már csak egy apró lépés, hogy a gyerekek is részt akarnak venni valami módon ebben a játékban.

– A szülők jó szándékú terelgetése nélkül?

– Egyáltalán nem volt bennük az a fajta, általában erőszakoskodásig fajuló dicsekvési vágy, amivel örökre el lehet venni a gyerekek kedvét a szerepléstől. „Játsszál, fiacskám a vendégeknek valami szépet!” Erről a dologról azért sem lehetett szó, mert én jóval megelőztem azt az időszakot, amikor már eszébe juthatott volna bárkinek ilyesmi. Még nem voltam négy éves, amikor egy kóruspróbán hallott kis dalt eljátszottam otthon a zongorán. Egy úttörődal volt, amit aztán több hangnemben is kikeresgéltem a billentyűkön, és elpróbáltam magamnak. Szüleimnek akkor jutott eszébe, hogy talán érdemes lesz a nővéremmel zeneiskolába küldeni engem is. Öt éves koromban ez meg is történt. Emlékszem, biztosabb voltam benne, hogy zongorista leszek, mint bármi másban. Ma már azt is lehet mondani, hogy eleve elrendelt volt. Öcséim aztán szintén követték a családi hagyományokat, és hamarosan mi is részt tudtunk venni a közös muzsikálásokban.

– Azért ne ugorjunk annyira előre! Ezt még egy, azóta szállóigévé lett mondat elhangzása előzte meg a váci zeneiskolában.

– Szabó Kati néni próbált tanítani, de az ujjgyakorlatok egyáltalán nem érdekeltek. A történethez tudni kell, hogy én elég rossz gyerek voltam. Nem ösztönösen, hanem agyafúrtan rossz. Iszonyú jól esett például, ha – szüleim megdöbbenésére – a hamut kirámoltam a kályhából a szőnyegre. „Hagyjál békén ezzel a hülyeséggel, én Bachot akarok tanulni!” – jelentettem ki határozottan Kati néninek az ujjgyakorlatokról, aki már nyilván tudott rólam egyet-mást a szüleimtől. Nem sértődött meg, sőt bölcsen átlátva a helyzetet, Bachot adott föl házi feladatnak. Mivel kottát még nem tudtam olvasni, kénytelen voltam hallás után megjegyezni. Ez még hosszú évekig így történt, komoly darabokat is úgy tanultam meg, hogy Kati néni játszotta el nekem. Hallatlanul jól kezelte az engedetlenségemet. Fantasztikus pedagógiai érzékre vall az a felismerése, hogy egyéni módon kell foglalkoznia velem. Ez döntő volt számomra. Meg is háláltam a fáradozását, mert hat évesen már különdíjat nyertem egy zongoraversenyen. Megkövetelte, hogy a hallás után játszott művet tökéletesen adjam elő. Mivel abszolút hallásom van, ez számomra nem jelentett semmiféle nehézséget. A fülemben volt a darab. Nem kellett gyakorolnom. Érdekes, kémiai egyenleteket képtelen lennék megtanulni, de a zongoradarabokkal más a helyzet. Mindig szerettem játszani. Gyerekfejjel izgalmas játéknak, óriási felfedező útnak fogtam fel az új darabok tanulását. Nem emlékszem arra, hogy rossz hangulatba kerültem volna a tanulás során, nem éreztem soha, hogy kötelező, kényszeres, kellemetlen, izzadtságszagú. Ha nem tudtam róluk semmit, kis meséket találtam ki a darabokkal kapcsolatban, amelyekkel mindig érdekessé tudtam tenni a magam számára a tanulást. Kiskoromban is alkalmas voltam arra, hogy öt-hat vagy akár tíz órát is üljek a zongoránál. A monotónia-tűrésem egyedülálló a zongora mellett.

– A Zeneakadémia előkészítő tagozatán szintén megértő tanárok fogadták a tíz éves, váci tehetséget?

– Máthé Klári néni, majd Esztó Zsuzsa néni és végül Baranyay László voltak a tanáraim. Csak jót tudok róluk mondani.

– És egyszer csak Finnországban találta magát az egész Bogányi család…

– Hát ez egy nagy történet! Óriási szerencse, hogy egy finn kisváros, Forssa lehetőséget adott az egész családnak, hogy világot láthassunk, nyelvet tanulhassunk, sőt az ottani Akadémia előkészítő tagozatán folytathattam zenei tanulmányaimat. Ősszel utaztunk, és decemberben már folyékonyan beszéltünk finnül a testvéreimmel. Annyira jól tanították az angolt, hogy hamarosan azt is sikerült elsajátítanunk. Matti Raekallio, a zongoratanárom, azóta már professzor, szenzációsan okos, intelligens, nagy tudású ember, akinek szintén fantasztikus érzéke volt hozzá, hogy mit kell velem csinálni, hogyan lehet tanítani, irányítani. Nagy szerencse, hogy az összes tanárommal maximálisan elégedett lehetek, beleértve a finn ösztöndíjjal az USÁ-ban, Sebők Györgynél eltöltött éveket is. Fejlődésemben nélkülözhetetlen szerepük volt. Nem tudnék így zongorázni. Volt időszak, amikor zavart, hogy egyszerre hárman, Raekallio, Sebők és Baranyay homlokegyenest ellenkezőjét mondták egymásnak, összességében mégis jót tett, hogy mindhárom igazságot megismerhettem. Mert a saját nézőpontjukból teljesen igaza volt mindhármuknak! Kivételes szerencse, hogy pont velük találkoztam, mert egyikük sem akart kisajátítani magának. Nemcsak Magyarországon tapasztaltam klikkesedést, hogy egyes tanárok nem engedik máshoz a növendékeiket, legalábbis nem nézik jó szemmel, ha tudomást szereznek róla, ez általános felfogásnak mondható a világban. Pedig a tanáraim segítségével úgy gazdagodhattam, úgy láthattam egyre összetettebben a világot, hogy az egyéniségemet nem veszítettem el. Baranyay tanár úrhoz még ma is vissza-visszajárok. Szóba került, hogy esetleg tanítani fogok a Zeneakadémián.

Én is a növendékek fejlődését fogom tartani a legfontosabbnak, és nem azt, hogy ki melyik „istállóhoz” tartozik.

– Minden nagyszerű volt Finnországban, a család remekül érezte magát Forssában, mégis úgy döntött, hogy hazajön egyedül. Miért?

– Finnország a második otthonom. Gyakran képviseltem Finnországot, mint az ő művészük, és Sebők Györgyhöz is az ő segítségükkel jutottam el. Itthon nehezebben kaptam volna amerikai ösztöndíjat. Édesapám öt kórust vezetett, nagy versenyeket nyertek, folyamatosan hívták őket külföldi vendégszereplésekre, egy év alatt átírták a város kultúrtörténetét. A finn újságok tele voltak a sikereikkel. Szüleim tanítványai közül sokan nyertek felvételt a Helsinki Akadémiára. Ami engem illet, én amióta zongorához ültem, mindig koncerteztem, rengeteg fellépésem volt az iskolákban, tizenkét évesen szólóesten mutatkozhattam be Vácon, és tizenhét éves fejjel már negyedszer jártam Japánban. Szeretek világot látni, és közben természetesen folyamatosan tanulni. Szükségem volt mindarra, amit csak otthon kaphattam meg.

– Kossuth-díjas, Liszt-díjas művész, Vác díszpolgára, ám diplomát, pedig megfordult egy-két híres tanintézményben, egyik helyen sem kapott.

– Utolsó kérdésként sem merült fel sehol, hogy diplomát kellene szereznem.

– Útjára engedné diploma nélkül a kislányát is, ha az apja hivatását választaná?

– Jolán négy éves és zongorázik, hiába igyekeztem lebeszélni róla. Jó kislány, ezt nyilván az édesanyjától örökölte, aki festőnek készül a Képzőművészeti Egyetemen. Jolán érzékeny a hangszerre. Édesanyám tanítja. Három perces zongoraórákat tart neki, amelyek alatt egy-két hetet fejlődik. Megtörtént, hogy háromnegyed órát matatott a billentyűkön. Egy saját darabocskát gyakorolt, amit más-más hangról mindig újra kezdett játszani. A legfontosabb dolgok nem a diplomán múlnak, azt hiszem.