Múlt, jelen, jövendő…

Lelkiismeretfurdalástól gyötört emberek legszívesebben elfelejtenék a múltat. Sikert sikerre halmozó hölgyek és urak állandóan világmegváltó tetteikről beszélnének. Furcsa a jelen: ez az az időszak, amikor halálmegvető bátorsággal tennünk kell a dolgunkat, felpörögve, kapkodva, a leggyakrabban ugyanis nincs időnk arra, hogy átgondoljuk cselekedeteinket, beépítsük tapasztalatainkat a munkánkba, poros kis életünkbe. Naponta hány és hány döntést kell hoznunk azonnal! Pedig a jövőnk ezen a kezelhetetlennek látszó jelenen áll vagy bukik. Vajon valóban nincs lehetőségünk érdemben beleszólni sorsunk alakulásába?

Sokan szeretnék megtudni, mit hoz a jövő számukra. Mások, jóval kevesebben, arra is kíváncsiak, mi lesz városukkal, országukkal, élhető lesz-e egyáltalán a Föld évtizedek, évszázadok múlva az emberiség számára? Királyok, hadvezérek állítólag jósokhoz fordultak annak idején nagy ütközeteik előtt, hogy megtudják, győztesen vagy vesztesen hagyják el a csatateret.

Kíváncsi halandók ma is egymásnak adják a kilincset híres vagy kevésbé híres jövendőmondóknál. Általában nem válaszolnak egyértelműen, amikor az elhangzottakról kérdezik őket. Nyilván szerettek volna hallani valamit, ami vagy elhangzott, vagy nem. Ha elhangzott, babonából nem merik világgá kürtölni, hátha mégsem lesz érvényes. Ha nem hangzott el, amit hallani akartak, azért nem beszélnek róla, mert titokban reménykednek benne, hogy mégis beteljesülnek a vágyaik. Néhányan szégyellik, hogy ilyen irracionális lépésre szánták el magukat, és még fizettek is érte.

A jövendőmondó pedig csak azt teszi, amit várnak tőle: legjobb tudása szerint válaszol a hozzá fordulók jövőt érintő kérdéseire. De lehetséges-e tudni valamit az előttünk álló dolgokról? Nos, ezzel foglalkozik egy új tudományág, a jövőkutatás. Hozzáállásuk rendkívül szimpatikus: abból indulnak ki, hogy senkinek és semminek a jövőjéről nem tudnak semmi biztosat mondani. Élesen elhatárolják magukat a jósoktól, akik képesek olyasmit állítani, amiről nincsenek meggyőződve. Persze ettől még igaz is lehet ez a bizonyos állítás. Megérzés! Hatodik érzék! Telepátia – szoktuk ilyenkor mondani.

A jövőkutató az összegyűjtött információiból a nem kizárható, lehetséges, elképzelhető, valószínű jövőképet rajzolja meg. A lapunknak nyilatkozó Nováky Erzsébet határozott véleménye: tudományosan ellenőrzött ismereteket és adatokat felhasználva képet kaphatunk arról, hogy mi vár ránk. A Budapesti Corvinus Egyetem tanszékvezető tanára, a Magyar Tudományos Akadémia Jövőkutatási Bizottságának Szent-Györgyi Albert-díjas elnöke tudós kollégáival írt tanulmánykötetében nem egyetlen lehetséges jövőt tár fel tehát, hanem mindazokat, amelyek az emberektől függően létrejöhetnek. A jövőnk ezek szerint hasonló azokhoz a ma népszerű televíziós történetekhez, amelyeknek végkifejletét mi választhatjuk ki több lehetséges változatból.

Nagyobb a szerepünk hát, mint amit mi, laikusok, hittünk volna? Nem tudom, milyen súllyal nyom a latba mindebben derék tudósaink ösztönző, bátorító szándéka, hogy az emberek gondolkozzanak el a világ dolgain, s tegyenek meg mindent a pozitív folyamatok kiteljesedése érdekében.

Meg tudja valaki mondani, hogy ha mindnyájan úgy teszünk, ahogy a szófogadó, szorgalmas és felelős gondolkodású emberekhez illik, akkor valóban az fog történni, ami ma tudományosan kikövetkeztethető?