Kis magyar tereprendezés

Aki nem tudná, annak elárulom, hogy uniós tagországként évek óta hivatalosan is Európában élünk, túlságosan ne csodálkozzunk tehát ezeken a szavakon: fejlesztés, korszerűsítés, racionalizálás, kulturált környezet, minőségi szolgáltatások, ökoturizmus és még sorolhatnám. Sportnyelven szólva van területünk a játékra. Az EU-s pénzek hazánkba csörgedezésével lassan tisztában kell lennie a fentebb felsorolt szavak tartalmával, sőt mi több, az uniós pályázatok megírásának fortélyaival minden egyes településnek, ha nem akarnak behozhatatlan hátrányba kerülni a többiekhez képest. Hogy vannak égetőbb, azonnali megoldást követelő feladataik is? Nagy pech, de azokhoz nem használhatóak az uniós pályázati pénzek.

Kinézek a lakásom ablakán a józsefvárosi Mária utcában, és hamisítatlan européernek érzem magam: díszburkolat kerül a lepusztult, balesetveszélyes járda, az érthetetlen módon folyamatosan és konok következetességgel kátyús úttest helyére, naponta biciklitárolóval, fáknak kialakított, vakítóan fényes fémmel bekerített gödrökkel, egyedi csatorna- és aknafedelekkel gazdagodik szűkebb pátriám. De örömömbe üröm is vegyül. Szépülő utcánkban a parkolóhelyek száma jó indulattal is ötödére csappant, vendégeim még véletlenül sem tudnak megállni óránként több száz forint feláldozásával sem a környéken. A hajnaltól estig tartó, fülsüketítő zajjal és mindent ujjnyi vastagon ellepő porral járó munkálatoknak még mindig nincs vége, pedig az ígért egy hónap helyett már a negyediknél tartanak az amúgy szimpatikus és segítőkész vidéki kivitelezők. Ha szólok nekik, a ház garázsából csak ritkán nem tudok ki- és visszaállni, igaz, ez mindig pont akkor történik, amikor vidéki útra szólít a kötelesség. Este egy sajtpapíron kicelluxozzák a garázsajtóra, hogy másnap reggel héttől három napig felejtsem el a közlekedést és a parkolást az utcában. A tűzoltásként igénybe vett Pollack mélygarázs húzós számláit sem az önkormányzat, sem a kivitelezők nem óhajtják állni. Sebaj, van még miből fizetnem a plusz költségeimet, és ha lassan is, de halad a Palotanegyed tereprendezése! Unokáim biztosan fogják látni.

Tereprendezés indul Velencén is. Egyesek szerint a népszerű szabadstrandot hamarosan ledózerolják, és helyette homokos műtengerpart épül üveggel borított vasbeton komplexummal, amely már jövő ősztől üzletekkel és szórakozási lehetőségekkel várja látogatóit. A környezetvédők természetesen tájrombolásról beszélnek ésszerű fejlesztés helyett, amelyhez ugye ökoturizmus jellegű, emberléptékű, a sportot, kikapcsolódást, pihenést szem előtt tartó beruházás illik. Az egykori vízügyes szakember azt mondja, a mostani strand az eredeti növényzet elpusztításával, a partszakasz lebetonozásával készült a hetvenes években. Addig mély fekvésű, mocsaras nádas várta a halakat és a vadkacsákat, mert ez a terület hétköznapi halandó számára megközelíthetetlen volt. Joggal merül fel a kérdés: mikor elkövetett bűnről, melyik táj elpusztításáról beszélnek a környezetvédők? Az önkormányzat vezetője teljes vállszélességgel a fejlesztés mellett áll, mert a városban található kereskedelmi és szolgáltatói hálózat már az ötezer fős lakosságot sem képes tisztességesen ellátni, nem még a hétvégenként Velencére látogatók tízezreit. A tervek nem hangzanak rosszul: sétányok, gyalogoshíd, parkosítás, rendezvénytér építése szökőkúttal, információs központ, szolgáltatóház. A vita még tart.

Mi a gond a beruházásainkkal? Miért nem örülhetünk felhőtlenül a megszépült utcánknak, a korszerűsített strandunknak? Bántóan egyszerű a válasz. A szó szoros és átvitt értelmében is magyaros a tereprendezés. Európa nyugatabbra eső részén a tervek mellé teszik a megvalósítás legapróbb mozzanatait, beleértve az egyeztető tárgyalások eredményét is, hogy a város, kerület, utca lakói pontosan tudhassák, mi készül, hol készül, kinek készül, miért készül, hogyan készül, kivel készül és mikor lesz kész. Időben értesülnek minden újdonságról, és jóleső érzéssel konstatálják, hogy valóban kíváncsiak a véleményükre. A tervezők, kivitelezők és a hivatalok munkatársai el sem tudják képzelni, hogy egy adott környék lakói ne érezzék magukénak az őket érintő beruházásokat. Igaz, az ottani lakók sem tudják elképzelni, hogy nem minden az ő érdekükben történik.