Művészi Zöld

Rudolf Péter: az agyunk az ellenségünk!

A Beugró minden helyzetben professzionálisan teljesítő színészét, Rudolf Pétert született aszfaltbetyárnak képzeli, aki nem tudja, hogy kisgyerekkorát Őrszentmiklóson töltötte, amit ma már nem is találhatunk meg a térképen. A nap huszonnégy órájában megszállott pedagógusként élő szüleinek azonban sikerült megfertőzniük azzal, hogy a labdarúgás lázában égő fiú nemcsak a pályán, hanem az összes tantárgyból a legjobb akart lenni az osztályban. Ezt a jó szokását színészként és rendezőként is őrzi: a legjobbat akarja kihozni mindenből, amiből csak lehet. Micsoda szerencse! Így azt a néhány percet, amit a Hűvösvölgyi úti szinkronstúdió büféjében töltöttünk nyáron forgatott filmje, az Üvegtigris 3 utómunkálatai közepette, teljes erőbedobással magazinunknak szentelte.

–Nagyszerű pályát választott, hiszen az az igényesség, amit hazulról hozott, a színházi és a filmes munkákra fokozottan érvényes!

–A közönség katarzist vár minden egyes produkciótól. Ember legyen a talpán, aki állni tudja a sarat. Engem folyamatosan kételyek, görcsök, hiúságok, pitiánerségek gyötörnek. Vergődő alkat vagyok. Állandóan biztatásra van szükségem.

–Ezért esett ki majdnem a padból annak idején, amikor piros pontokért jelentkezett az iskolában?

–Tény, hogy őrült módon gyűjtöttem a piros pontokat! Az osztálytársaim közül sokan strébernek tartottak, mert mindig szerepelni akartam. Jó volt ez a versenyszellem, hiányolom is most az iskolákban azt a pezsgést, ami valamikor a diákok többségét jellemezte, hogy meg tudják mutatni végre magukat valamiben. Vácon jártam általános iskolába, mert apám a művelődési ház igazgatója lett, és kicsit jobb körülmények között kezdtünk élni, mint korábban. Nem emlékszem rá, hogy ebben a kisvárosban annyi magába forduló, közömbös gyerekkel találkoztam volna, mint manapság lépten-nyomon a fővárosban, ahol úgymond a lehetőségek száma végtelen. Mintha senki sem akarna elérni semmit az életében!

–A váci Dunai Cement és Mészmű, a híres DCM kíméletlen környezetpusztítást végzett, emlékszem, gyakran szürke volt nagymamám kertjében az összes növény a cementportól. Szóba került ez egyáltalán otthon vagy az iskolában?

–Ha valakinek nem tetszett, messzebb költözött a gyártól. Ez volt annak idején a hatékony környezetvédelem. A legszűkebb környezetünk, házunk, kertünk, lakásunk védelme. A többi nem számít. De volt, akit ez sem érdekelt. Mégiscsak felnőtt mindenki valahogy – mondogatták. A cement szükséges az építkezéshez, ezt mindenki tudta. Azt azonban akkor csak nagyon kevesen, hogy másképp is folyhatna a termelés, nem kötelező egy egész várost elárasztani cementtel. A köztudatba csak az uniós-ügyek környékén szivárogtak be ezek a szavak és kifejezések, hogy környezetvédelem, környezettudatos magatartás, környezetszennyezés, szelektív hulladékgyűjtés. A téma sokáig tartotta magát távol az egyszerű emberektől a rengeteg szabályával, szakkifejezésével, nehezen felfogható törvényszerűségeivel, érthetetlen kvótarendszerével. Néhány szép szál zöld harcosnak ráadásul sikerült túlmisztifikálnia az egészet, mintha az lett volna a cél, hogy lehetőleg senki ne értsen belőle egy büdös szót se.

–Őrszentmiklóson meg Vácdukán, ahol a gyerekkorát töltötte, nem is tapasztalt a váci DCM-hez hasonló pusztítást?

–Falusi környezetben cseperedtem, kártékony ipari létesítményektől távol. A háztartásokban szinte nem keletkezett szemét! Kannát, üveget használtunk, műanyagnak híre-hamva sem volt, édesanyámék nem dobtak ki semmit, tényleg minden jó volt valamire. Ami először megdöbbentett, az a Duna rettenetesen mocskos vize volt Pestnél. Sokat horgásztam a Kis-Dunán apámmal, de olyat nem tapasztaltunk soha, mint amit Pestre költözésünk idején, 1974-ben, hogy kátránybűze van a víznek. Tahitótfaluig kellett elmenni, hogy a haverokkal fürdeni tudjunk a Dunában. De még akkor sem gondolta senki, hogy hamarosan a kemikáliákba és a műanyagba fog fuldokolni a világ. Az agyunk az ellenségünk! Ötletelünk állandóan, mindig kitalálunk valamit, új szert, új terméket, új anyagokat, új ételeket, új italokat irgalmatlan mennyiségben, mert mindenből nagy pénzt akarunk csinálni. Ma már sok minden evidencia, szinte minden felelős ember tudja, hogy mi helyes és helytelen, mégsem a jó felé megy a világ!

–Miért?

–A nemzetek, a monopóliumok érdekei, az egyes emberek kiváltságos helyzete, önzősége, kényelme keresztülhúzza a számításokat. Csak két egyszerű példát mondok. Mindenki tudja, hogy a hajtógázas sprayk szennyezik a levegőt, tönkreteszik a légzőszerveinket, mégis gyártják tonnaszámra, mert megvásárolják őket. Egy chipset gyártó cég termékéről megállapították, hogy ártalmas az egészségre, mégis egy év haladékot kapott a gyártásra. A kőolaj-biznisz ahogy csak tudja, akadályozza a megújuló energiák térnyerését, de az is igaz, hogy milliók kerülnének utcára, ha megszűnne az olajipar. Hasonló a helyzet az élelmiszer- és gyógyszeriparral. Kérdés, hogy ha egy termék kiesik, vajon valóban jobb kerül-e a helyére?

–Mi lenne a megoldás?

–Egy mindenki által elfogadott nemzetközi szervezet alapítása. Sajnos az ENSZ nem elég erős. Olyan szervezet kellene, amely pontosan látja a dolgok fonákját, ellentmondásait és nem megvásárolható! Akkor remény van rá, hogy elfogadják a véleményét. Pletykák keringenek a világ egyik legnagyobb természetvédő szervezetéről, hogy a kőolaj-biznisz egyik meghatározó világcége pénzeli. Mérhetetlen cinizmust érzékelek a kvótavásárlásokkal kapcsolatban is. Amit a kisemberek tehetnek, az nem több és nem kevesebb, mint az, hogy a gyerekeiket úgy nevelik, olyan iskolába íratják, hogy amikor döntéshelyzetbe kerülnek, tudják, mit kell tenniük. A Médiaunió kuratóriumi tagjaként bízom abban, hogy előbb-utóbb a hírcsatornák, újságok nagyhatalmú urai belátják, hogy nemcsak a munkatársaikért tartoznak felelősséggel, hanem minden nézőért, hallgatóért, olvasóért is. Nem mindegy, hogy miről írnak, beszélnek, mit reklámoznak. Sajnos ma még ott tartunk, hogy időnként megjelennek az úgynevezett társadalmi célú reklámok valóban fontos tartalommal, de már a következő pillanatban elsöpri őket az ellenpropaganda, lásd a televíziók bármelyik egy óráját figyelembe véve az egészséges táplálkozás területén. A legfontosabb kérdés az, hogy célja-e a hatalom embereinek, hogy felelősen gondolkodó, felnőtt embereket neveljenek?

–Mint népszerű művész, tehet-e valamit az egészséges életmódra, környezettudatosságra nevelés érdekében?

– A művészi alkotásnak elsősorban nem ez a feladata, kivéve, ha a környezetpusztítással kapcsolatos drámai eseményekről szól. Mint vadromantikus, megszállottan a jó oldalon álló ember jogászként biztosan nekirontanék a monopóliumoknak. Apróság, de filmben dohányozni például szigorúan tilos. Kaptunk már büntetést azért, mert egy csoportképen kilógott a cigi egy szereplőnk szájából. Meghatározó, hogy milyen embereket látnak a gyerekek, milyen gondolkodásmódot ismernek meg például egy rajzfilmből. Szívesen vennék részt valamilyen formában az egykori Dr. Agy-hoz hasonló filmsorozat megvalósításában. Fontos lenne, hogy a diákok minél több dologban és minél szélesebb körben mérhetnék össze tudásukat, ügyességüket, tehetségüket, kitartásukat, ha valami jó példa nyomán a versenyszellem feléledne az iskolákban. Reménykedem. Nem is tehetek mást három gyermekes apaként. Szintén apróság, de az Üvegtigris 3 forgatási helyszínein nem hagytunk felfordulást, szemetet. Nem tudok bölcsebbet mondani: ezt valaki vagy hozza magával hazulról, vagy nem. A part című amerikai szuperprodukció forgatási helyszínén járva, valóban csodálatos környezetben, irdatlan mennyiségű kábelt és eldobott hulladékot találtam. Nem hiszem, hogy a takarítás, a kábelek összeszedése és elszállítása már nem fért volna bele a film súlyos dollármilliókkal terhelt költségvetésébe. Csak a rendezőt nem Rudolf Péternek hívták.