Pórszombat újra háborúra készül

A harcok élén Göcsej híres erdésze, a gyümölcsfák megmentője

Nem tudom, megkínálták-e már önöket, kedves olvasóink, bakszarkörte pálinkával? Nos, én ugyanúgy nem hittem a fülemnek, amikor először hallottam e röviditalról, mint ahogy önök most a szemüknek, hogy jól olvassák-e azt, amit leírva látnak. Kovács Gyulától, a göcseji kis falucska, Pórszombat erdészétől, a környék történelmének és hagyományainak tudós kutatójától és ápolójától többek között ilyen érdekességekről hallottam beszélgetésünk során. Ha érdekli önöket is, tartsanak velünk!

Göcsej védjegye a körtepálinka – emeli fel kupicáját szülőfaluja, Pórszombat határában, a medesi szőlőhegyen álló présházában, a hagyományőrző Medesi Kör főhadiszállásán Kovács Gyula, és jó példát mutatva, egy hajtásra megissza. – A göcseji atyafiak egy cent körtepálinkával kezdték a napot. Vizet nem ittak, de soha nem voltak részegek. Több mint hatvan körtefajta volt ismert a környéken, s mindegyiknek megvolt a szerepe az itt élő családok életében. Vagonszámra termelték az aszalványokat, s a fanyar, keserű bakszarkörtéből például, amelyet a vadak sem szívesen esznek, egyedi karakterű, semmi máshoz nem hasonlítható pálinkát készítettek. Van ereje, mert itt 51 fok alatt pálinka nem létezik. Ennek a körtének az alakja az őzbak anyagcseréjének a végtermékére hasonlít, természetes, hogy arról kapta nevét.

A göcseji ember megbecsülte gyümölcsfáit, mert az évszázadok során megtapasztalta, hogy csak azokra számíthat. Állatait elhajthatták, terményeit elrabolhatták, házát felégethették, de gyümölcsfái vele maradtak a legnehezebb időkben, a mocsárba bujdosása idején is.

A legenda szerint Medes Göcsej egyetlen székely települése volt. Szent István után, Szent László király uralkodása előtt az Őrvidék kialakulásának utolsó hullámával, a Viszák melletti Kisrákossal és Nagyrákossal együtt született. Katonai vezetői Erdélybe jártak medvére vadászni, s vendéglátóikat jó földek reményében Medesre csábították. Kanizsa török kézre kerülésével, 1600-ban hatvanhat társával együtt Medes falu is elpusztult. Ennek emlékére állított hatalmas keresztet a szentegyházi tetőn, ahol Medes Keresztelő Szent Jánosnak épített temploma állt, a Pórszombatért Közalapítvány.

Szeretnénk, ha az elpusztított falvak sokat szenvedett lakosainak emlékét kopjafák vagy bánatfák őriznék az egykori medesi temetőben. Legalább a települések nevét ne feledje el az utókor! Hét egykori falucska emlékfája már elkészült, amelynek felszentelési ünnepségén Szarvas József barátom, a Nemzeti Színház színművésze is verset mondott.

A Medesi Kör összejöveteleinek célja, hogy a múltba nézve a jövőbe lássunk! Mindent, ami érték volt annak idején, igyekszünk visszaemelni az életünkbe. Göcsej hagyományait nemcsak a törökök, de később a németek, az oroszok és a szovjetek is pusztították. A göcsejiek a várjobbágyok szabad utódai. Mentalitásukra jellemző, hogy véletlenül sem gondolkodtak egymás megkárosításán, tönkretételén, felvásárlásán, minden gazdálkodó társukat igyekeztek segíteni addig, amíg magukhoz nem tértek, és képesek voltak a saját lábukra állni. Tudták, hogy egymás ellen nem, csak együtt lehet megmaradni.

Most, amikor Pórszombat túlsó fele már nem az első katonai ellenőrző pont, ahol nem is olyan régen még tiltott határátlépés kísérlete miatt börtönbe csukták az embereket, mert folyamatosan háborúra készültek, most a magunk ellenségei vagyunk. Borzasztó törvényekkel tizedeli magát az ország. Mintha a törvények a helyiek megkeserítésére születnének, hogy megtudják, mit, hogyan nem csinálhatnak. Most az uniós jogszabályokra hivatkozva lehetetlenítik el a vidék életét. Tilos például a Kárpát-medence régi gyümölcsfáit megőrizni! Érti ezt valaki? Csoda, hogy lassan hagyományainkból, régi értékeinkből szinte hírmondónak sem marad semmi? Pórszombat minden gazdálkodó családjának présháza volt itt a Medesi Szőlőhegyen, ma pedig csak egyről tudok az enyémen kívül a környéken.

Tönkrement a falu. Megszűnt élni. Milliárdos uniós támogatásokról van szó, csak éppen az egyszerű ember nem tudja a gazdálkodását folytatni. Ez persze az ország többi faluját is érinti. Érdekes, tizenöt kilométerrel odébb, Szlovéniában, vagy kicsit messzebb, Ausztriában nem is hallottak ilyen törvényekről, ekkora bürokráciáról, mint amivel nálunk gyötrik a vidéket. Vajon kinek jó, hogy saját erejéből ne tudjon gazdálkodni a falvak lakossága? Ez tudatos leépítés, amely során megszűntetik az iskolákat, a postát, s a kocsma már magától zár be.

Göcsej a szomszédos Őrséggel együtt az egyik legtöbbet szenvedett vidék az országban. Láttam azoknak az őrségi embereknek az agóniáját, akiket a határ mindhalálig elválasztott a rokonaiktól, barátaiktól. A nyolcvanas évek elejéig szigorú demarkációs övezet voltunk. A kilátástalanság vitte sírba ezeket az embereket. Ezek az atyafiak valamikor jó közösségben éltek, mert harmóniát kerestek, és nem pénzt! Azoknak, akik a törvényeket hozzák, nincs ilyen élményük.

Nekünk pedig nincs más választásunk, élet-halál harcot kell vívunk az egykori értékeink, hagyományaink megőrzéséért! A régi már nem működik, az új emészthetetlen. Mindent elveszítettek a falun élők! A gazdaszemlélet, a konokság, akarat, megszállottság kiveszett az emberekből az idők során. A medesi géngyűjteményemben több mint ezer különböző gyümölcsfa-fajta található a Kárpát-medencéből. Épülő pálinkafőző kunyhómban hirdetik ki szeptember végén, hogy újra indulhat ez a munka az országban.

A hagyományos italaink ízén és zamatán kívül megpróbáljuk visszahozni a göcseji konyhákba az egykori ételeket is. A híres Medesi Főzőversenyen készült különlegességek nálunk nemcsak akkor készülnek, amikor kivonul a televízió. Egyre többen és egyre gyakrabban sütjük-főzzük a felmenőinktől örökölt receptek alapján készült ételeinket. Mindenki hozzáteszi a magáét. Beállítanak hozzám egy-egy üveg pálinkával, hogy márpedig ez a legjobb körtepálinka a világon! Hát nem gyönyörű? Minden gazdának a saját körtepálinkája a legjobb a világon, és ez így van jól. És micsoda régi ételkülönlegességek vannak! A tejfölös-aszaltszilvás bableves, például, vagy a zalai specialitás, a kerekrépás bab füstölt csülökkel. A kerekrépa nyersen vagy savanyítva is kiváló eledel. Édesítőszerként a mézet és a mustot használták bátran az itteniek. Egy főzőversenyen szembesültem vele először én is, hogy milyen mennyei ízt ad, ha a mézet összekeverem egy kis savanyúkáposztával.

Valljuk be, mi elég rosszul végeznénk, ha az egykori Medes patak mocsarába visszahúzódva kellene élnünk. Őseink a gyümölcs fogyasztása mellett fakéregből is képesek voltak készíteni maguknak pogácsát, később fűrészporral kevert kenyeret, és életben maradtak. Igaz, úgy ismerték a környék fáit, mint a tenyerüket. Tudták, melyik alkalmas friss fogyasztásra, melyik aszalásra, melyik fajta alkalmas pálinkának vagy ecetnek. Még nagyanyámnak sem volt mindegy, milyen ételt készített fekete vagy fehér cseresznyéből. Más almából, kicsit savanyúbból készítettek például ételt valamikor a férfiaknak, és másból, kicsit édesebből az asszonyoknak és a gyerekeknek.

Hihetetlen, de ezeket a régi gyümölcsfa-fajtákat nem kell metszeni vagy vegyszerezni, aszály és hidegtűrők, szaporítani mégis tilos. El kell dönteni, élni vagy megélni akarunk. Önellátásra vagy piacra akarunk termelni. A vegyszerek évekig kimutathatóak a gyümölcsfákon. Bárhogy igyekeznek szépíteni a dolgot, termései emberi fogyasztásra alkalmatlanok. A hagyományos gazdálkodás a legharmonikusabb és legkörnyezetkímélőbb. Divatos szóval bio. Lelkes lokálpatriótákra van tehát szükség! Különös felelőssége van azoknak, akik alapos ismeretekkel rendelkeznek a népi gyümölcsészetről. Kutatásaim történetét kétezer oldalas dokumentáció tartalmazza, amelyet át kellett nyújtanom az illetékeseknek. Ahelyett, hogy érdemben foglalkoztak volna vele, két hónapon belül kétszer kellett igazolnom, hogy enyém az a terület, ahol a fáimat gondozom. Az uniós támogatásként kapott pénzem arra ment el, hogy a hivatalokat kifizettem. Használhatatlan, káros, mesterséges modell alapján felépíteni kívánt világban élünk.

Tanulhatnánk a régi atyafiaktól, ahogy ezt a szőlő nélküli, párás, vizes, agyagos földet bortermelő vidékké tették. Száz évesnél régebbi gyümölcsfák még két-háromszáz kiló gyümölcsöt teremnek. Egy sózókörtefán nem ritka a hatszáz kiló körüli termés.

Tanítani való, ahogyan a szalmás sárból szemrevaló présházakat építettek! Az ajtótól jobbra kis lyukat hagytak a macskának, hogy ki-be tudjon járni rajta, s meg tudja szabadítani gazdáját a rágcsálóktól. A bal nyíláson dugták be a gazdák a gyertyát szüretkor, hogy be lehet-e már menni a mustgáztól. És milyen ötletes volt a göcseji ember, hogy az ajtónak a legoptimálisabb alakját formálta meg a hordók szempontjából!

A présház pincéje volt a kultikus hely, ahová csak a gazda mehetett be. A prés többfunkciós volt, mert itt készült a sebkezelésre és az ételek ízesítésére, tartósítására használt almaecet, a pálinka, meg a bor is. A szobában a gazda pihente ki fáradalmait.

Valahogy több ideje jutott az embereknek mindenre, azért születhettek nagy dolgok. Most nem érünk rá gondolkodni. Másoktól várjuk el a megoldást.

Összeomlott az Erdei Termék Vállalat, amelynek édesapám a rendszerváltás előtt gyűjtőállomás vezetője volt, pedig az USÁ-ba, Kanadába, Svédországba, Hollandiába, Svájcba és a németekhez szállítottak gombát, gyümölcsöt, aszalványokat, szárított gombát, gyógynövényeket. Több jövedelmük származott ebből az itt lakóknak, mint a jól menő olajipari cégnél végzett munkájukból. Nem igaz, hogy ennek a tudásnak veszendőbe kell mennie! Pedig milyen egyszerű minden! Mondják, a jó pálinkát a legkönnyebb csinálni: gyümölcs kell hozzá, de csak az!

A göcseji ember szilvapálinkája a növénynemesítés csúcsa. Csodálatos olajsárga színű, és az üres kupica illata egy hét múlva is árulkodik arról, hogy mit fogyasztottak belőle. A trianoni szerződés tartalmazza, hogy Magyarország konyakot nem gyárthat, mert jobb volt, mint a francia. A cukor lebutítja az italt és azt is, aki megissza.

Tékozló módon pazaroltuk a múltunkat az elmúlt évtizedekben. Nem egy, sok-sok közösségnek kell a múlt feltárásán dolgoznia az egész Kárpát-medencében, hogy ne csak múltunk, de jövőnk is lehessen.