Vásárcsarnok az egész világ, és vásárló benne minden férfi és nő

Szegény Shakespeare forog a sírjában, hogy sokat idézett, színházra vonatkozó hasonlatát kiferdítettem, de hát kit érdekel manapság a színház? S ha érdekelne is valakit, nem tartja-e fontosabbnak, hogy a mindennapi betevőt vásárolja meg a családnak? Aztán – ha szükség van rá, ha nincs – azt, amiért a gyerek ezer éve a fülét rágja, csak hogy ne cikizzék tovább szerencsétlent az osztálytársai. A lakásban pedig – hosszú évtizedek tapasztalata alapján tudom – soha nem érkezik el az a várva várt pillanat, amikor már nincs semmi gond, mindig akad legalább egy-két aktualitás, amely azonnali megoldást követel. A kocsi csak a pénzt viszi, kivételt képez az az egyetlen nap, amikor hazaautózunk a bankautomatából kirángatott fizetésünkkel. Ha még ezután is eszébe jut valakinek a színház, az magára vessen. Fizessen jó adag pénzt arra az előadásra, amire éppen jegyet kap a családnak, mert azt, amit kiválasztott, úgyis csak negyed év múlva nézhetnék meg.

Maradjunk szépen a vásárcsarnokoknál, bevásárlóközpontoknál, plázáknál, piacoknál, apró éjjel-nappali élelmiszerboltot üzemeltető kényszervállalkozóknál. De jó, hogy vannak! De jó, hogy minden második házban ÁBC vagy valamilyen vendéglátóipari egység riszálja magát az elűzött rosszlányok helyett már a nyóckerben is! Majd leugranak az óriásszendvicsek a benzinkutak polcairól. Nem okoz fejtörést senkinek, hogy mire költse a pénzét – hónap közepéig. Aztán majd csak lesz valahogy.

Állítólag csúszik a projekt, de ott pihen a Vásárcsarnok közvetlen szomszédságában a Duna parton a 160 méter hosszú üvegcet. Az üzlet az üzlet, a beruházó és a főváros meg fognak egyezni, és hamarosan bemászhatnak a népek a CET hasába, mint annak idején Jónás. A különbség az, hogy Babits kedvenc prófétája nem szabad akaratából kirándult ilyen izgalmas helyre. Bezzeg, ha egyedi kulturális és üzleti arculattal csábították volna! Vagy már ez sem elég csábító? Az Európa legjobb városfejlesztési projektjének választott Corvin sétányon a százharminc üzletet és kiszolgálóegységet kínáló bevásárlóközpontról is megoszlanak a vélemények. „Arra jó a helyieknek, hogy ne találkozzanak hidegben, amúgy elég gyenge.” „Eszméletlen fontos beruházás egy új bevásárlóközpont a belvárosba! Mikor lesz a Parlamentből is pláza?” „Javaslom, legyen minden kerületben legalább öt bevásárlóközpont, lesz elég hely, ha a házakat lebontják.” „Pár lépésre lakom az egyetlen fedett főutcához, hát körülnézek, milyen üzletek vannak, mert a kirakatokban lévő márkás árukhoz és árakhoz nyócker szemem még nem szokott hozzá. A fedett főutcában megálljt parancsoltak, mert a kiskutyám velem volt. Nos, ez az első benyomás, mert tovább nem jutottam.” Az idézetek egy napilap internetes fórumának bejegyzései. Legnagyobb megdöbbenésemre egyetlen dicsérő szó sem volt olvasható az új bevásárlóközponttal kapcsolatban!

Tudós emberek állítják, hogy egy városról, a múltjáról, a lakók életéről, szokásairól legtöbbet a piacon, vásárcsarnokokban lehet megtudni. Vajon a külföldről hazánkba látogatók megtudhatnak valamit rólunk ezeken az úgynevezett ősi közösségi tereken? És az újakon? Leszokunk a piacokról és a vásárcsarnokokról? A plázákban vásárolunk is, vagy csak melegedni járunk oda, ismerkedni, netán szökőkutat nézni vagy popkoncertet grátisz? Meddig érdemes próbálkozni egy ország hagyományainak, szokásainak a megváltoztatásával? Hány üzletközpontnak kell megépülnie még, hogy egyértelmű legyen a válasz?

Amerikában már számtalan fantom bevásárlóközpont málladozik. Nem izgat senkit. Rosszkor voltak rossz helyen. Elég nagy és elég gazdag az ország, belefér ez is. A miénk viszont elég kicsi és elég szegény kísérleti terepnek.