Föl kell emelni az országot!

A Muzsikás együttes rendíthetetlenül hisz az élő zene varázsában

Hamar Dániel, a Muzsikás együttes vezetője azt ecseteli, miközben az utcáról felkísér a lakásába, hogy mekkora élményt jelent számára minden alkalommal a hazaérkezés. Pedig a Kossuth- és Prima Primissima-díjas zenekarával többször is körbeutazta a Földet, a legszegényebb afgán vidékektől a leggazdagabb kaliforniai partokig mindenhol megfordult, ahová népzenét játszó muzsikusokat hívnak, szóval rosszindulattal sem lehet rásütni, hogy nincs összehasonlítási alapja. Az ország kivételes adottságait sorolja, amelyeknek köszönhetően hazánk maga lehetne a földi paradicsom. Föl kell emelni Magyarországot erre a szintre, mondja, és azt ígéri, beszélgetésünk után számomra is nyilvánvaló lesz, hogy merre kell indulnunk.

–Ahogy szokták mondani, gyakran volt közel a „tűzhöz” a zenekar, államfők, miniszterek, királyok, hercegek, a világ elismert művészei ültek a hallgatóik között, mégsem tudta senki elcsavarni a fejüket…

–Ennek az érzelmi hátterén kívül számtalan objektív oka is van. Én élvezem, hogy Árpád apánk ilyen remek helyszínt választott népe életteréül. Tucatnyi tűzhányó működött annak idején a Kárpát-medencében, de ma már nem kell rettegni sem vulkántól, sem földrengéstől, sem a mérgeskígyóktól, mérgespókoktól vagy ragadozó állatoktól. Sőt a vulkáni tevékenység jótékony hatása még ma is érzékelhető: ettől olyan jó a tokaji bor, nálunk a legjobb ízű a kenyér, a gyümölcs, a zöldség, és ráadásként itt a legszebbek a nők. Geofizikusként is állítom, hogy földi paradicsom lehetne ez az ország.

–És miért nem az?

–El kellene végre döntenünk, hogy gyerekeinket mivé akarjuk nevelni, elsősorban boldog vagy inkább jómódú felnőtteket szeretnénk-e belőlük. Számtalan példa mutatja, hogy sikeres és harmonikus életet élhetnek azok is, akik nem a divatos szakmákat erőltetik. Nem akarom elhinni, hogy Kodály Zoltán és Puskás Ferenc országában megtörténhet, hogy az ének- és a tornaórákat, mint „fölösleges” tantárgyakat szinte kiirtották az iskolákból, nehogy a gyerekek értékes idejét elrabolják. Én arra emlékszem, hogy azelőtt a Kodály-féle általános iskolákban heti hat énekóra volt az énekkaron és a hangszeres oktatáson kívül. Statisztikák bizonyítják, hogy az ide járó diákok voltak a kerület legjobbjai matematikából, történelemből, idegen nyelvekből, sőt még a sportban is. A zene fegyelemre, összpontosításra szoktat, a muzsika kitágítja a világot, mindenre szeme, füle lesz az embernek. Ezért kellene visszavinni a zenét az oktatásba, és úgy, hogy az énekóra gyönyörűség legyen a tanulók számára. Megtanítani őket a zene befogadására, hogy ne csak a silány, üzleti célból gyártott zenét hallgassák.

–Pedig ezeket ismerik legtöbben…

–A zenét kizárólag mint szórakozást, kellemes időtöltést könyvelték el az emberek. Kevesen tapasztalják meg azt, hogy az igazi zene lelki megtisztulás! De hogyan is találnának rá az igazi zenére, ha óvodás korukban, amikor még boldogan énekelnének és táncolnának, lefűrészeli a szárnyaikat az az oktatási rendszer, melynek éppen az is lenne a feladata, hogy megtanítsa őket repülni, bevezesse őket a zene és a tánc birodalmába.

–Később már nem nőhetnek szárnyai a gyerekeknek?

–Minél később találkozik valaki az értékes zenével, annál nehezebb dolga van, de nem lehetetlen. A fogékony kor azonban a gyerekkor. Ezért határozta el a Muzsikás, hogy minden iskolába elmegy, ahol igény van rá, legyen az a Fazekas Mihály Gimnázium Budapesten, vagy az ország legtávolabbi csücskében a lét és a nemlét határán billegő iskola. Fontos, hogy életében legalább egyszer zenei élményt kapjon minden tanuló.

–Hogyan zajlik egy-egy látogatás?

–Általában az iskolák dísztermében, tornatermében szoktak összejönni ilyenkor a tanárok és a diákok. Ahol az iskolai ünnepségeket tartják. Mindenki hoz egy széket magával, és a négy őszülő bácsi elkezdi játszani a legtöbbjük számára ismeretlen zenét negyvenöt-ötven percben. Mindössze ennyi időnk van, hogy csodát tegyünk. Egy szál hegedűvel két-háromszáz gyereket lehet elvarázsolni úgy, hogy pisszenés nélkül figyelik a koncertet. Képesek húsz másodpercig hallgatni a csöndet, ha arra kérjük őket. A tanárok nem hisznek a szemüknek. Az élő zene varázslatos élmény. A jó zene hatására sugározni kezdenek a gyerekek.

–Nem szégyellik, hogy élvezik az őszülő bácsik zenéjét?

–Néhányan természetesen először igen, de rövid időn belül egyöntetűen belesodródik a zenébe az egész társaság, beleértve a tanári kart is. Érden hétszáz gyerek előtt játszottunk hangosítás nélkül. Kitaláltuk, hogy egy szúnyog betévedt a helyiségbe, és azt kértük, legyen mindenki olyan halálos csöndben, hogy ez a szúnyog ne tudja, hogy mi is itt vagyunk. Halálos csönd lett. Szerepléseink alkalmával harmincöt év rutin segít bennünket, de ez mind nem lenne elég, ha nem hinnénk a zenében, és félvállról vennénk a koncerteket. Akkor jogosan vennék félvállról a gyerekek is! Hatodik éve járjuk az ország iskoláit, 350 rendhagyó koncertet tartottunk.

–Kinek a fejéből pattant ki a rendhagyó koncertek ötlete?

–Azt hiszem Sipos Mihály mondta először, hogy fel kellene venni a kapcsolatot néhány ismerős pedagógussal. Természetesen a saját gyerekeink iskoláit látogattuk végig az első időszakban. Kíváncsiak voltunk, működik-e az elgondolásunk, és mit hoz ki belőlünk egy-egy találkozás ennyi gyerekkel. Hamarosan úgy döntöttünk, hogy amíg ki nem hullik a hangszer a kezünkből, csinálni fogjuk ezeket a koncerteket. Sok vidéki diák még sohasem hallgatott zenét élőben. Pótolhatatlan titkoktól esnek el! Ma már szóbeszéd útján elterjedt az iskolák között, hogy bárhova hívják, oda el is megy a Muzsikás, természetesen minden ellenszolgáltatás nélkül. Most közel száz iskola vár a sorára, de egy év ötvenkét hete alatt egyéb elfoglaltságaink miatt csak hatvan iskolai koncertet tudunk vállalni. De végül minden jelentkező sorra kerül, a távolság nem számít! Ha mondjuk épp Szabolcsba megyünk, és hajnali négy órakor kelünk, nem berzenkedünk, mert annyi szépet kapunk vissza a diákoktól. Ha az, amit csinálunk, örömet szerez, ha gyönyörködni tudunk a munkánkban, az soha nem okozhat fásultságot! Ha mi száz szeretet-egységet beleteszünk egy iskolai koncertbe, legalább százötvenet kapunk vissza! A szeretet önmagát szaporítja. Minden utunkról fáradtan, de feldobottan érkezünk haza. Tapasztalatainkat, azokat a kis játékokat, amelyek sikert aratnak a gyerekeknél, a nagy koncertjeinken is kipróbáltuk, és kiderült, hogy remekül működnek. Egy dunaföldvári diáklány, Dorina blogjában úgy írt a koncertünkről, hogy bejegyzése szóról szóra megjelent a Nők Lapjában is. Gondolatmenete végén úgy fogalmaz, hogy: „Magyar vagyok… Hálás vagyok, hogy ide születtem!” Igen, a mi kultúránkra, hagyományainkra is büszkének lehet és kell lenni! Vigyázni kell rá, és tovább kell adni. Amióta a Muzsikás létezik, ezt tartjuk egyik legfőbb feladatunknak. Magyar a magyarnak mondja el, micsoda érték, mekkora ajándék a mi kultúránk! Élvezzük közösen!

–Ha valamelyik iskola diákjának nincs türelme kivárni, amíg a Muzsikás megérkezik hozzájuk, keddenként ellátogathat a Fővárosi Művelődési Házba tanárostul, szülőstül.

–Terhes anyák, bölcsisek, óvodások járnak gyerek-táncházunkba lassan két évtizede. Akik megjelennek, élvezik, őszintén szeretik a zenét és a táncot. Fél hattól egy órán keresztül húzzuk a talpalávalót. Littner Anita és Bakonyi Ernő ismerteti meg a gyerekeket a tánc alapjaival. Mondókákat, játékokat, dalokat is lehet tanulni, sőt aki akar, belevetheti magát a kézműves foglalkozások rejtelmeibe.

–Külföldi turnéik alatt megáll az élet kedden Kelenföldön?

–Szó sem lehet róla! A kedd az mindig a gyerekeké. Ha külföldön vagyunk, Éri Péter fiának a zenekara, a Buda Folk Band helyettesít bennünket.