A matematika érettségi ára

Hámori Ildikó: azt mondd, szép vagy, tehetséges, kedves és szeretlek!

Ki hinné, hogy Hámori Ildikó már öt évtizede állandó vendég minden családban: ötven éve szerepel a Magyar Televízióban. Megszámlálhatatlan tévéjátékban játszott. Folyamatosan foglalkoztatta a rádió és a szinkronstúdió. A színházlátogatók több alakítását őrzik mélyen a szívükben, s még ma is öt (!) színház előadásában élvezhetjük érzékeny játékát.

–Sokan gondolják a képernyő előtt ülve, hogy „ezt én is meg tudom csinálni”, de valahogy mégsem jön össze számukra a dolog. Egy kislány 1960-ban gondolt egyet, és valóban televíziós műsorvezető lett belőle…

–Akkoriban kezdődött a televíziózás Magyarországon, ami még a csoda kategóriájába tartozott. Amikor 1960 nyarán egy táborban filmesek gyerekszereplőket kerestek, én is elmeséltem, hogy mit olvastam utoljára, ki a kedvenc költőm, de nem gondoltam, hogy ebből bármi is kisülhet. Egyetlen lányként engem is kiválasztottak egy készülő tv-játékba, amiben fiút kellett játszanom. Első szereplésem alkalmával élő adásban műsorvezető voltam, ami roppant izgalmakat jelentett nemcsak számomra, de édesapám számára is, mert erősen dadogtam. Kiderült, hogy amint a felvétel elkezdődött, hiba nélkül beszéltem, pedig a szüleim korábban a dadogásom miatt orvoshoz is vittek, aki azt mondta, hogy semmi baj, „majd kinövi a gyerek”. Általános iskolás koromban már több filmben szerepeltem. Én vezettem a Varázsszem című tévéműsort, és oszlopos tagja voltam a Hétmérföldes kamera úttörőhíradónak. Családom folyamatosan biztatott, bátorított, nagyon szurkoltak nekem. Én voltam a legszebb, a legtehetségesebb, a legkedvesebb lány a világon. Nagyon szerettek. Nagymamám mesebeli öregasszony volt, Dóra lányommal még kilencven éves korában is focizott. Sokat tanultam tőle. Irodalomszeretete legendás volt. Hét-nyolc éves lehettem, amikor Shakespeare drámáit mesélte nekem kirándulás közben. De tőle tanultam meg csárdást járni, magyar nótát énekelni, férfi inget vasalni, a fiúkkal bánni, mindent, amire egy magamfajta lánynak szüksége lehet az életben.

–Minden, amiről beszél, igen távol áll a matematika tantárgytól, amivel meggyűlt a baja a híres Fazekas Gimnáziumban.

–Matekos osztályfőnökömnek szentül meg kellett ígérnem, hogy ezzel a tantárggyal soha az életben nem foglalkozom. Így tudtam átmenni az érettségin. Teljesen lefoglalt a színház, a szavalás, az iskolai színjátszó kör, egy cél lebegett a szemem előtt, hogy színész legyek. Két alkalommal nem vettek fel a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ám a Nemzeti Színház éppen akkor indult színészképző stúdiójába felvételt nyertem. Egy évet elég volt Bodnár Sándor stúdiójába járnom, és nagy örömömre Békés András osztályába kerültem.

–Milyen volt a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején színművészetisnek lenni?

–Végre azt tanultam reggeltől estig, ami érdekelt, amit imádtam! Úgy éreztem, hogy ez maga a Paradicsom, az életem vágya teljesült. Remek tanáraim és osztálytársaim voltak. A mi időnkben nem volt divat a megalázás, a szétszedlek, hogy a saját képemre és hasonlatosságomra össze tudjalak rakni. Gáti József volt a beszédtanárom. Neki köszönhetem, hogy a klasszikus főszerepeimmel is meg tudtam birkózni. Az osztályfőnököm volt a mesterség és zenés mesterség tanárom, sanzont énekelni Nádasdy Kálmántól tanultam. Székhelyi József, Cserhalmi György, Maros Gábor, Várdai Zoltán, Voght Károly, Mányai Zsuzsa, Farkas Zsuzsa és Zsolnay Juli voltak az osztálytársaim. Elképedve állapítottuk meg nemrég, hogy negyven éve kapott diplomát ez a társaság.

–Negyven éve él együtt Szinetár Miklóssal, ami nem kis teljesítmény ebben a szakmában. Mi a titka?

–Azt hiszem, hogy „csak szerelemből” nem szerencsés házasodni. Egy hosszú kapcsolatban sok mindennek kell jól működnie. Úgy tűnik, szerencsések vagyunk, jól toleráljuk egymást, talán jól tudunk figyelni egymásra. Akkor vagyunk ott, amikor az egyiknek szüksége van a másikra. Képesek vagyunk rácsodálkozni egymásra több évtized után is. Így aztán persze eljutottunk a szeretetig. Az élet nagyon kis dolgokból áll össze. Szeretni tudja-e az ember a másikban azt, ahogy eszik, alszik, ahogy puszit ad reggel munkába sietve? Aztán vannak különleges helyzetek, például a szüleink betegsége, halála, amelyeket együtt küzdöttünk végig. Mindaz, amit ilyenkor tettünk velük és egymással, mélyen beleivódtak a lelkünkbe. Talán tudjuk, mikor kell jó szorosan fogni egymás kezét. Miklós istenáldotta humorával sikerült átvészelnünk a legnehezebb időszakokat is. Elsőszámú feladatom, hogy mint anya, most már kétszeres nagymama is, és mint feleség próbáljam összefogni a családot. Ezt láttam a szüleimtől, a nagymamámtól, ebben voltam boldog. Jó családba születtem. Minden gondolatuk akörül forgott, hogy a bátyámnak és nekem minél jobb legyen. Mindig kedveset, mindig biztatót hallottam tőlük. Ma az a sikk, ha vaksötétre festjük a világot. Nem hír, ha valami jó, nem hír, ha sikeres vagy, ha jót cselekedtél, nem hír, ha kitüntettek, nem hír, ha felértél a csúcsra. Tavaly döbbenten tapasztaltam, hogy kitűnő sportolónk világbajnoki ezüstérmét a média leszólta, lekicsinyelte. A szívem szakadt meg miatta. Csoda, hogy élhetetlennek érzi már a gyerek is az életét, s úgy gondolja, nem érdemes semmit sem csinálnia? Pedig ha az ellenkezőjét mondja, teszi az ember, alakulhat másképp is minden! A családomban tapasztaltakhoz hasonlóan szeretek örömet szerezni mindenkinek, ha lehet, megtanítani a boldogság képességére. Dórika már két gyerekes anya, de még mindig az én tündéri kislányom, és igényt tartok rá, hogy megszeretgethessem, ha végre lehetőségem adódik rá a nagy rohanásban. Az első unokám már komoly kamasz, de nem bírom megállni, hogy ne ajnározzam. Azt gondolom, színész is azért lesz az ember, mert szeretne boldogságot, örömet szerezni, példát vagy megoldást adni az élet kérdéseire, megoldhatatlannak látszó problémáira. Ha esténként csak egyetlen embernek sikerül segíteni, példát adni valamiben, ne adj’ isten, boldoggá tenni, már nem éltem hiába.

–Indulása idején elég gyakran lehetett hallani, hogy könnyű Hámorinak, mert egy színházi guru áll mögötte…

–A férjemtől csak olyan szerepeket kaptam, amelyeket akkor is én játszottam volna el, ha soha meg nem fogja a kezem. Minden csoda három napig tart, és végül is mondjuk a Csíksomlyói passióban nem ő énekelte az Ómagyar Mária siralmat, hanem én.

–Ezer éve meg akartam kérdezni: miért lépett ki ebből a nemzetközi hírű, négyszázötvenszer játszott produkcióból?

–Ivánka Csaba halála miatt. Ő volt Jézus. Nem tudtam volna levenni mást a keresztről. Tüneményes művész volt, színész, rendező, zenész. Mint az Ivánka Csaba Alapítvány kuratóriumának elnöke, mindent megteszek, hogy méltó módon őrizzük egykori kollégánk emlékét.