Kishegyes kedves rokonként üdvözli magyar vendégeit
Letette névjegyét a Vajdaságban is a Határtalanul Alapítvány
Kishegyes ma már csak azok számára ismeretlen, akik nem néznek televíziót, nem olvasnak újságot, nem hallgatnak híreket, és mereven elzárkóznak minden, a határainkon túl élő magyarokkal történt eseménytől.
A Vajdaság kellős közepén virágzó színmagyar falu vezetői a hatvanas évektől keresték ügyesen az ösvényt az anyaországhoz, amelyhez nem kellett hajánál előrángatott indokot találni, mert a Kishegyesen élők ősei szinte kivétel nélkül Békésszentandrásról érkeztek 1769 tavaszán szerencsét próbálni az elnéptelenedett környékre. Bácska szívében, Szabadka és Újvidék között félúton, a Bácsér két partján először még kétszázan sem éltek, de, hogy letelepedésük jó döntés volt, arra bizonyíték ma Kishegyes közel hatezres lélekszáma.
Az elmúlt évtizedekben szorgalmasan gyűjtögetett testvértelepülések (Isaszeg, Kelebia, Budapest XVI. kerülete, Örkény) hagyománya, kultúrája, oktatási tapasztalatai, sőt ma már az uniós ajánlások, irányelvek, pályázatok mind-mind beépültek a községben működő intézmények, szervezetek, vállalkozások munkájába. Az oktatás színvonalának, a sport, a néptánc, az irodalom, a képzőművészet, a zene szeretetének és megbecsülésének Kishegyesen több híres írót, festőt, szobrászt, zenészt köszönhetünk, elég csak Rúzsa Magdi és Lajkó Félix nevét említeni. Most újabb televíziós tehetségkutató műsorban feltűnt kishegyesinek szurkol az egész Vajdaság, a divattervező Dudás Juditnak.
A felsoroltak alapján nem véletlen, hogy a jubileumi, idén tizedszer megrendezett kishegyesi
Dombos Fest ünnepelt vendégei voltak a Muzsikás, a Tükrös, a Téka együttesek, Hobó, Rúzsa Magdi, Lajkó Félix, Boban és Marko Markovic zenekara, Dresch Mihály és csapata.
Molnár Márta, a kishegyesi Ady Endre Kísérleti Általános Iskola ebben a tanévben a második négy éves megbízatását kezdő igazgatója, a helyi Szó-Beszéd című lap főszerkesztője csak a jéghegy csúcsának tartja a nyaranta megrendezett Dombos Festet, annyi látnivaló és hozzá kapcsolódó esemény van a nagyra nőtt faluban. A több mint félezer gyerek oktatásáért felelős iskola Mohácsi Zoltán festőművész, rajztanár irányításával folyamatosan épül, szépül, bővül: nem találni egy talpalatnyi helyet sem, aminek ne lenne meg a fontos funkciója, s a karizmatikus tanár úr lelkes diákjaival fillérekből képes ötletes, látványos termeket, sarkokat, falakat, zugokat, kiállítóhelyiségeket létrehozni. A felújítási, karbantartási munkálatokba szükség esetén a szülők is besegítenek. Egy-egy színes függöny, jól elhelyezett kerámia, szobor, virág, fotó, plakát, festmény azon felül, hogy a diákok esztétikai érzékét fejleszti, tiszteletadás a település egykori és ma is alkotó művészeinek. A falakon Dudás Attila fotókiállítása, az iskola könyvtárában, társalgójában pedig, ahol a Határtalanul Alapítvány könyvadományának egy része is otthonra talált, az intézmény értékes, a már elhunyt képzőművész, Dévics Imre és művészbarátainak kerámiagyűjteménye látható, válogatás a több mint ötven éve működő helyi művésztelep zsűrizett alkotásaiból. A hatalmas tornateremben, amelyet sok anyaországi oktatási intézmény is megirigyelhetne, a legkorszerűbb borítást kapta a küzdőtér.
Az iskolában délelőtt és délután is folyik a tanítás, így lehetséges megoldani, hogy nincs zsúfoltság. Zeneterem, rajzterem és galéria készült. A zeneterem egyúttal a helyi zenekarok próbaterme is. A rajzterembe speciális, állítható rajzasztalok kerültek, a galériába a gyerekek legszebb rajzain kívül egy zongora, hogy zongora- illetve szolfézsórát is lehessen tartani itt. Az iskola vezetése még arra is ügyelt, hogy ne a főút felől lépjenek a gyerekek az épületbe.
Amint azt a Kishegyesről könyvet író, kiváló helytörténésztől, dr. Virág Gábortól – aki öt évig magyart is tanított az iskolában –, megtudtuk, a spanyolnátha járvány idejét leszámítva, 240 éve folyamatos az oktató-nevelő munka a faluban. „Ennek köszönhető – jegyezte meg mosolyogva – meg a nagy szegénységnek, hogy harminc alkotó száz kötete jelent meg Kishegyesen az idők folyamán. Ha nem volt kubikos vagy napszámos munka, kénytelenek voltak gondolkodni a hegyesiek…”
Ifj. Juhász Bálint, a Helyi Közösség (nálunk önkormányzat) tanácsának elnöke, az Iskolaszék tagja azt emelte ki, hogy Kishegyesen nagyon jó csapat dolgozik a falu fejlődése érdekében, különösen az oktatás és a művelődés területén. Egyik pályázatot írják a másik után. „Előfordul – fűzte hozzá az igazgatónő –, hogy este 11-kor szól valaki, hogy éjfélkor jár le egy pályázat határideje, de meg kéne próbálni… Befutjuk! Papírt, számítógépet, fénymásolót, táblát kaptunk már a legkülönbözőbb pályázatokon. Nemrég lap-topok érkeztek Budapestről, ma pedig a sportminisztérium tíz labdát küldött nekünk. Ismételt kinevezésemmel a tartományi titkárság is elismerte, hogy képesek vagyunk szinte a semmiből várat építeni.”
Az Iskolanapot, amelyre meghívást kaptunk, megtisztelte jelenlétével a Szerb Köztársaság Vajdaság Autonóm Tartomány Kishegyes község polgármestere, Csóré Róbert is.
A kishegyesi Iskolanap különleges ünnep. A frissen felújított ebédlő asztalait roskadásig tették tele sütött-főzött finomságaikkal a tanárok, a minőségen és a mennyiségen egyáltalán nem volt érzékelhető, hogy ez amolyan batyubál. Mindenki a rá jellemző gasztronómiai csodát készítette, az alakjára vigyázni köteles tornatanárnő például teljes kiőrlésű lisztből sütött tökmagos sós süteményt hozott. A civil katonai szolgálatukat az iskolában töltő fiatalemberek megállás nélkül kínálták étellel-itallal a vendégeket.
A nagy érdeklődésre való tekintettel a község Színháztermében rendezték az ünnepi műsort, melynek hivatalos részében röviden bemutathattuk oktatási kormányzatunk, a Határtalanul Alapítvány és az Új Katedrát kiadó Commitment Zrt. munkáját, s átadtuk ajándékunkat, a három hatalmas címeres magyar zászlót az iskolának. Igen magas színvonalú előadásban magyarul és szerb nyelven Ady műveit láthattuk-hallhattuk, megszakítva kicsikből és nagyokból verbuvált tánccsoportok és az énekkar produkcióival, valamint három zongorista kislány hatkezes átirataival. A népzenészeken kívül a szereplők mindannyian az iskola jelenlegi tanulói. A négyszáz fős terembe közel ötszázan zsúfolódtak össze (jó néhány kisgyerek a szülei ölében ült, és sokan állták végig a műsort) csodálatos hangulatot teremtve az először kissé megszeppent, de aztán egyre jobban belelendülő szereplőgárdának.
Másnap ismét az egyik ámulatból a másikba estünk. Házigazdánk, Kátai Géza mutatta be a Kátai Vendégházat, amely komplexum egy része takaros kis múzeum. Fűzfáktól árnyékos, mesterséges tóval, romantikus fahídon át megközelíthető szigettel büszkélkedő parkja esküvők kedvelt színhelye. Nem messze a vendégháztól az őshonos Kátai család száz esztendős, 1974-ig üzemelő pékségét látogattuk meg, amely ma már igazi kuriózum: Pékmúzeum a hozzá tartozó udvarral, kürtöskalács-sütődével, ajándékbolttal, száz éves, ma is ép és egészséges eperfával, családi házzal. Az elpusztult régi és az új Kishegyes határában található a Kátai Tanya, amely az elmúlt tizenöt év alatt egy aprócska vendégváró házikóból minden igényt kielégítő turista- és oktatóparadicsommá vált. Látható itt a házőrző jószágokon kívül csirke, pulyka, liba, kacsa, ló, disznó, tehén, kecske, nomád körülményeket kedvelőknek és többcsillagos ellátást igénylőknek szállás, konferenciát, szabadegyetemet szervezőknek, képzőművészeti, táncos, zenei, színházi és még ki tudja milyen céllal összesereglett táborozóknak 120 személyes fedett előadó színpaddal, játszótér, agyagbánya, tűzrakó hely, cukrászda, étterem – télen-nyáron üzemelő őrtoronnyal védve.
Kis küldöttségünket Kátai úrtól Virág Gábor vette át, aki megmutatta nekünk katakomba-szerű alépítményével együtt a Dombos Fest helyszínén, Csete György tervei alapján emelt Kemencekápolnát, amelyet a Dombos Polgárok Egyesülete építtetett 2006-ban az 1456-ban kivívott nándorfehérvári győzelemre és az 1956-os forradalom és szabadságharcra emlékezve. Megnéztük a hányatott sorsú, nagyrészt elpusztított 1848-as emlékmű hiteles mását, amelyet a Nyugati temetőben állítottak fel 2000. július 28-án. Az első emlékmű, ahogy az újra vésett feliraton olvashatjuk „Bács-Bodrogh vármegyének a névtelen szabadsághősök iránt kegyeletes közönsége adakozásából emeltetett 1887. július 17-én. E hely környékén győzte le 1849. július 14-én Guyon Richárd honvéd tábornok 7000 honvéddel, 42 ágyúval, Jellachichnak 12000 emberből, 79 ágyúból álló hadát. Guyon a fölnyomultában reátámadó Jellachich bánt Hegyes, Szeghegy, Feketehegy határán vitéz honvédeivel megvervén, Verbászon át Kátyra futamította s vármegyénkből kiszorította.”
Sajnos ez volt az 1848-49-es szabadságharcunk legutolsó győztes csatája. Kishegyes mégis annyira büszke erre a győzelemre, hogy két esztendeje a helyi és a szegedi hagyományőrző egyesületek tagjai több száz néző nagy örömére újra összecsapnak, és kizavarják a Hegyalja utcából az ELLENSÉGNEK ÖLTÖZÖTT katonákat.
Mert Kishegyesen nincs igazi ellenség! Ebben a faluban nyugalom van. Békében élnek a romákkal, s befogadták a balkáni háborúskodás közben idemenekült szerb családokat is. Azóta közösen igyekeznek megtenni mindent Kishegyes felvirágoztatásáért.