Vukán György: Érezd jól magad!
A zenész-orvoshoz sírva érkező beteg röhögve távozott
Figyelmeztet: nagyon rövid időnk van a beszélgetésre, mert a törzshelyén, a pubban, ahol hétfő esténként játszik, ma rengeteg barátját várja, és műsora előtt illendőképpen köszöntenie kell őket. „Van egy javaslatom – mondja Vukán György, miközben elszántan parajfőzelékét kanalazza. – Én csak darálom, ami kikívánkozik belőlem, te meg úgyis tudod, mit akarsz megírni belőle.” Ebben maradtunk.
Három éves voltam, amikor az oroszok Kőszegre értek, és anyám legnagyobb meglepetésére szépen lepötyögtem zongorán minden dallamot, amit hallottam éppen. Tizenkét évesen már zongoraversenyt nyertem. Wehner Tibor, a Zeneakadémia professzora tanított négy éven keresztül minden szombaton Pesten – szerencsére nővérem már a fővárosban élt, nála tudtam aludni este.
Iszonyú kevés pénzből éltünk. Előfordult, hogy szemétből vettünk ki kenyeret. Apám vend származású, Csendlakon (Tisinán) született, nagyszüleim ott is voltak eltemetve, de amikor Tito láncos kutya lett, nem utazhattunk Jugoszláviába. Sírhelyük elévült, soha nem vihettem egy szál virágot sem a nagyszüleimnek. Apám bencés árvaházban nevelkedett, úgy ismerték, mint aki mindenkinek csak segített. Kórházat alapított Kőszegen, ahonnan kirúgták 1949-ben. Alig láttam, állandóan ügyeletet vállalt, szemészorvosként dolgozott. Mentalitására jellemző, hogy soha nem nyitott magánrendelőt, és pénzt sem fogadott el a betegeitől. Ezt várta el a gyerekeitől is.
Nem akartam orvos lenni, negyvenhat évig mégis ezt csináltam, annyira meguntam tizennyolc évesen a zenét. Egyszer csak torkig lettem azzal, hogy: „Gyurika, de ügyes vagy! Jaj, de szépen zongorázol!”
Különösebb gondot nem okozott számomra a tanulás. Nővéremmel együtt végig mindenből kitűnőek voltunk, pedig nagyon sokat hülyéskedtünk a tanulás mellett/helyett. Ma mindenki panaszkodik, hogy például nyelveket csak úgy lehet tanulni, ha kiutazik az ember az adott országba. Mi a nyelvtant, helyesírást, társalgást remekül megtanultuk otthon, négy fal között, semmi bajunk nem lett belőle.
Szüleim mentalitása meghatározó volt számomra: a gyerekek mindig legyenek elfoglalva. Nyáron a Gelkánál dolgoztam például. Nagyon élveztem, hogy megismerkedhettem olyan szerkentyűkkel, amik mindig érdekeltek. Egyértelmű volt az is a hazai útravalóból, hogy számomra nem lehet pályaválasztási alap az, hogy hol adnak nagyobb fizetést. A lényeg, hogy valahogy kihozzam magamból a maximumot.
Kiderült az is, hogy napi tíz forinttal a zsebemben el lehet végezni az orvosi egyetemet. Később sokszor meg is kaptam, hogy persze, neked könnyű, mert neked ott a zene! Erre csak azt tudom mondani, hogy gyönyörű és okos anyám otthagyta a zongorát, és a gyerekeinek élt. És nem volt boldogtalan! Örömet tudott magának szerezni azzal, hogy finomat főzött a családnak. Nem igaz, hogy nem jelenthet örömet az embernek, ha például gyorsan és ügyesen elmosogat. Saját tapasztalatból tudom, milyen remek érzés.
Döbbenetes volt látni, amikor milliárdosoknak adtam három koncertet egy luxushajón, hogy mennyire kiégett, kiürült, boldogtalan emberek! A pénz zsákutca: rabjává válik az ember, egy idő után ha akar sem tud szabadulni tőle. És mégsem elég ahhoz a rengeteg pénz, hogy igazi örömöt tudjanak vele szerezni maguknak ezek az emberek.
Hát persze, a zene segített nekem! Biztonságérzetet adott már az iskolában is. Nem ülhettem az osztálytársaim között, mert nem voltam úttörő. De az ünnepélyen mégiscsak nekem kellett zongoráznom! Én kaptam tapsot, vörös nyakkendő nélkül is engem lapogattak a műsor végén! Egyetemi éveim alatt olyan helyeken zongoráztam, ahol Latinovits, Bujtor, Bodrogi iszogatott.
Amikor fiatal az ember, és sikere van, pláne akkor, ha nem keresi, csak úgy szembe jön vele, fenemód jól esik neki. Ez könnyen kibillentheti az egyensúlyából, de engem anyám valahogy rámszólás nélkül is, vagy talán pontosan ezért, a helyes úton tudott tartani. Nem volt könnyű dolgom! Százharminc film zenéjét én írtam. Ha csak a felénél összejött egy-egy apró kalandocska, már egyáltalán nem kevés. Talán egy igazi, nagy szerelem jobb lett volna, de ez már történelmietlen felvetés.
Sajnos az egyetemen csak elég kevés jó előadóval találkoztam, mert általában a párttagkönyvek léte vagy nemléte határozta meg, ki taníthat az intézményben. Dr. Donáth Tibor, Straub F. Brúnó és a lövészárokban szájsebészetet tanult Skaloud Ferenc nevét azonban feltétlenül meg kell említenem.
A tizenhárom zongoratanárom közül kiemelkedik Bachmann Tibor, akit nagyon szerettem, mert egyedül ő engedte meg nekem, hogy improvizáljak az óráin. Azzal sem foglalkozott igazán, hogy nem kottából tanultam, hanem azonnal megjegyeztem, ha lejátszott nekem egy művet valaki. A forradalom után lecsukták, aztán disszidált. A legtöbb zongoratanár megöli növendéke egyéniségét, mert csak azt tanítja meg, hogyan játsszon el egy darabot. De ez még hol van attól, hogy a növendék ki tudja magát fejezni a hangszerén? Sokan már művésznek gondolják magukat, pedig főtárgyból csak 4-esük van. Hozzáteszem, ha 6-osa van valakinek főtárgyból, akkor sem biztos, hogy művész. Néhányan nyilatkozgatják, hogy napi nyolc órát gyakorolnak. Ennek csak az a veszélye, hogy végül még lejátssza a darabot. De minek? Hol van belőle az egyénisége? Kit érdekel egy gép zenéje?
Agyonreklámozott félmajmokkal van tele a világ! Sokkal kevesebb koncert is elég lenne, csak azok tényleg szóljanak valamiről. Aki orvosnak, tanárnak, zenésznek áll, csak hivatásszeretetből teheti. Ez azt jelenti, hogy akkor is csinálná, ha nem fizetnének érte. Erről lehet teljes bizonyossággal felismerni. Ezekre a pályákra nem érvényes, hogy ha sokat fizetnek érte, akkor hivatás. Én ezért hagytam abba a tanítást. Nem kötelező ezeket választani! Sokan azt hitték, nekem tesznek szívességet, ha megtanulják a házifeladatot. Sokan nem mondják meg a tanítványaiknak, hogy édes fiam, ne tedd tönkre az életed, válassz más pályát, és érezd jól magad! Tehetséget nem lehet adni. Ha a kölyköt kezdi nagyon érdekelni a dolog, és szinte csak ez érdekli, de ez nagyon, akkor valószínű, hogy előbb-utóbb köze lehet a művészethez. És akkor jól fogja érezni magát a pódiumon. A „jószívű” pedagógusoknak köszönhető, hogy sok jópofa, ügyes gyerek diplomát kap, és nekiáll koncertezni. Ezzel az a bajom, hogy hallgatnom kell őket. Hangversenytermeink túlnyomó többségében az év 365 napja alatt csak ritkán történik valami. Ezt a szánalmas arányt kellene megváltoztatni.
A fogorvosnak az a dolga, hogy a sírva érkező betege röhögve távozzon. Én még mindig képes volnék erre, ha márciusban nem kellett volna nyugdíjba mennem. Magánrendelőt meg ugye apám miatt nem nyithatok.
A művésznek az a dolga, hogy szívbemarkoló élményt nyújtson a közönségnek. Ha megszületik a katarzis, ha a művész úgy játszik, hogy megáll a levegő, mindenki a bűvkörébe kerül, könnyei folynak az embereknek és felállva ünnepelnek, gázsi sem kell neki érte, mert a legtöbbet kapta meg, amit kaphatott. Nemrég a moszkvai operában üvöltöttek az emberek, annyira tetszett nekik, ahogy zongoráztam. Még Hiller úrnak is elküldték jókívánságaikat, hogy ilyen élményben lehetett részük.
Fogadd meg egy hatvankilenc éves ember jó tanácsát! Nehéz, de becsületesnek kell maradni. Miért érdemes megpróbálni? Mert baromi jó érzés, hogy nem kell másról, galádságokról, disznóságokról beszámolnom, amikor visszatekintek az életemre. Nyugodtan alszom.
Nézd, nem hihető, hogy a világegyetem azért lett kitalálva, hogy mi, emberek, hatvan-hetven évig sörözgessünk. A születésről és a halálról szinte semmit sem tudunk, még a legnagyszerűbb művekben sincs elmesélve. De hogy a születésünk és a halálunk között mi történik, azért senki más, csakis saját magunk vagyunk felelősek!