A tudós is ember!

Aszódi Attila, a műegyetemi oktatóreaktor megmentője

A kiskőrösi Petőfi Gimnáziumban érettségizett Aszódi Attila már nyolc évvel ezelőtt tagja volt egy előkelő társaságnak: 2003-ban hivatalosan is az ötven legsikeresebb magyar fiatal közé tartozott. Évei számát tekintve még ma sincs nagyon távol tanítványaitól, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen mégis az egyik legnagyobb tiszteletnek örvendő tanáregyéniség. Dr. Aszódi Attila egyetemi docens, a BME Nukleáris Technikai Intézetének az igazgatója, az Atomenergetika Tanszék tanszékvezetője, mi több, elnökké választották a Magyar Tudományos Akadémia Energetikai Bizottságában.

–Élete csaknem felét Kiskőrösön töltötte, igaz, már általános iskolás korától gyakran utazott más városba megyei és országos tanulmányi versenyekre, de nem hiányzott a nagyvárosi pezsgés egy igazán kivételes képességű diáknak?

–Az ember nem választhatja meg a szülei lakóhelyét, de én ebből a szempontból nem voltam elégedetlen a sorsommal. Jól éreztem magam Kiskőrösön. Szerettem, hogy mindenhová kerékpárral mehettem egész kis korom óta, mert nem volt nagy a forgalom. Azóta sok minden megváltozott Kiskőrösön is, és látunk példákat a világban, hogy komoly tudományos központok működnek apró településeken, mert a világvárosok egyre nyomasztóbbak a benne lakók, dolgozók számára. Egy ideje vonzóak lettek a nyugodt, csendes, egészséges levegővel, sok növénnyel rendelkező kisvárosok, ahol akár szakmai és ipari központok létesülhetnek. Vannak erre próbálkozások már hazánkban is. Nem a nagyvárosi pezsgés hiányzott, inkább a mezőgazdasági munka hatásfokával voltam rendkívül elégedetlen. Édesanyám könyvelő volt a helyi mezőgazdasági szövetkezetnél, édesapám ugyanitt lakatos, fűtő. Elég korán szembesülnöm kellett vele, hogy a mezőgazdaság veszélyes terület, sok a bizonytalansági tényező benne. Rengeteg munkával igen kevés pénzt lehet keresni vele. Már gyerekkoromban eldöntöttem, hogy nem ezen a területen fogok kibontakozni.

–Énektagozatra járt. Csak nem ez volt az a terület, amelyen nagy ívű tervei születtek?

–Szerencsém volt, remek tanáregyéniségeket fogtam ki az általános iskolában és a gimnáziumban is. Az énektagozat nemcsak azért volt fontos, mert hamarosan elég elfogadhatóan trombitáltam, hanem azért a többletért, amit a közös muzsikálás és a közös éneklés ad az embernek. A helyi és a megyei fellépések összekovácsolták a társaságot, megtanultuk, mi a fegyelem. Az énektagozat akkor azt is jelentette, hogy mi voltunk az elit osztály az iskolában, akik általában a matematika, fizika és kémia versenyeken sem vallottunk szégyent. Mi szívesen dolgoztunk többet, mint mások. Ilyen felfogású tanulók között éreztem jól magam a gimnáziumban és az egyetemen is. Amikor a műegyetemen tanítani kezdtem, pontosan tudtam, hogy kik azok, akikre számíthatok, és kiktől fogok elbúcsúzni az első négy félév során. Nagyon fontos, hogy egy-egy tankörben azok legyenek a hangadók, azok határozzák meg a közösség munkáját, akik jó teljesítményt várnak el maguktól. Ha egy társaságnál az a „menő”, hogy ne foglalkozzunk semmivel…

–…úgysincs semminek semmi értelme, nem lesz állásunk, ha lesz is, utálni fogjuk azt, amit csinálunk, bulizzunk, amíg bírjuk…

–Nagyjából erre gondolok. Motiváció nélkül nincs eredmény!

–Megváltoztatható a hallgatók hozzáállása?

–Az egyetemen már elég nehéz szemléletváltásra bírni a társaságot. Ügyes pedagógusok korábban képesek lehetnek arra, hogy egy osztály a teljesítőkhöz igazodjon. Ismerek ilyen elhivatott tanárokat, akik minimális fizetésért életüket áldozzák tanítványaikért. Sajnos rossz irányt vettek a dolgok, mert elárasztották a pályát azok, akikre szigorúan tilos lenne rábízni a legnagyobb értéket, az embert. A gyors meggazdagodás, az állami tulajdon lenyúlása fontosabb programpont volt azok számára, akik tehettek volna valamit az oktatás érdekében. A magunk módján igyekszünk változtatni a helyzeten: a lehetőségeinkhez mérten többet foglalkozunk azokkal a hallgatókkal, akik nemcsak diplomát, hanem alapos tudást is szerezni óhajtanak az egyetemen. A társaság harminc-negyven százaléka kihullik az egyetemről az első két évben. Vannak, akik időben felismerik, hogy a diploma mellé automatikusan nem jár a tudás, azért meg kell dolgozni, ne adj’ isten, szeretni is lehet azt, amit az ember csinál.

–Nem adódott gondja abból, hogy nagyon fiatalon kezdett az ország egyik meghatározó felsőoktatási intézményében tanítani, sőt a féltve őrzött műegyetemi oktatóreaktor működtetése is az irányítása alá került?

–Annak idején az volt a vélemény, hogy a reaktort le kell állítani, mert hiányoznak a működtetéséhez szükséges alapvető feltételek. Hatalmas feladat állt előttünk: a régi generációt le kellett cserélni, a nyugdíjasokat, akik inkább már az unokáikkal és a pecázással akarták az idejüket tölteni, el kellett engedni, hogy az infrastruktúra megmaradjon, és az intézmény híres létesítménye továbbra is betölthesse szerepét. Voltak pillanatok, amikor furcsán méregettük egymást azokkal a tanárokkal, akik a szüleimmel voltak egyidősek, némelyik talán idősebb is, hogy miként fogom a közös munkát irányítani, de amint kiderült mindannyiuk számára, hogy igen nagy munkabírású és igen sokat dolgozó ember vagyok, elhalkultak a hamis hangok. Ma már nem panaszkodhatok, elfogadnak a kollégák. Szeretek a hallgatókkal foglalkozni, és úgy tapasztalom, sikerül is megtalálni velük a közös hangot. Fontos lépés volt, amikor eldöntöttem, hogy magázni fogom a hallgatókat a diploma megszerzéséig. Ez automatikusan megteremti azt az apró távolságot, ami a tanár és a diák között feltétlenül meg kell, hogy legyen.

–Mondják, a korprobléma hatványozottan jelentkezik a Magyar Tudományos Akadémia egyes tagjai között…

–Ha az egyetemen árkok vannak a generációk között, akkor az akadémián szakadékokról beszélhetünk. Ezért tartom fontosnak, hogy az Energetikai Bizottság elnöke lehetek, mert ez választott pozíció. Azt hiszem, mára mindenki számára nyilvánvalóvá vált a tudós társaságban, hogy én valóban akarok valamit, bármit meg lehet velem beszélni, minden erőmmel előre akarok lépni. Nagy szükség van a fiatalokra, mert a munkának intenzívnek és folyamatosnak kell lennie. Az MTA elsősorban azért dolgozik, hogy a mindenkori kormány, sőt az egész társadalom szakszerű, független, objektív válaszokat kapjon tőle a tudomány bármely területén felmerülő kérdésekre. Ha nem lenne akadémia, a különböző szakterületeken tevékenykedő kutatók, tudósok nem találkozhatnának egymással. Akadémia nélkül esély sem lenne a tudásalapú társadalom kiépítésére. Úgy látom, jó irányban haladnak a dolgok, a „Lendület” program, amely fiatal kutatókat csábít haza világszínvonalú műhelyek létrehozására, vagy az újraindított Mindentudás Egyeteme sorozat meghatározó lépések ezen az úton. Meg kell szólítanunk, el kell érnünk a társadalom szélesebb rétegeit, hogy tanulják, szeressék a diákok a természettudományokat. Remélem nem szakmasovinizmus, ha megemlítem, hogy a fizika tantárgy óraszámai csökkentek annak ellenére, hogy állítólag mindenki számára nyilvánvaló a termelő szektor kiemelkedő szerepe a gazdaságélénkítésben. Kíváncsian várom az új felsőoktatási törvényt.

–A gazdaságélénkítés egyik motorja lehet a zöld energiák szerepének növelése. Egyetért vele?

–Egy ország energetikai helyzete akkor biztonságos, gazdaságos, ha több lábon áll, tehát ha egyidejűleg több energiaforrást használ fel. Ez az elmúlt kétszáz év energetikatörténetéből pontosan kiolvasható. A tűzifa, majd a szén felhasználása óta folyamatos a változás, és ezek a változások nagyberuházásokkal járnak. Aki azt gondolta, hogy a kőolaj a XX. század energiája, 1973-ban, az olajválság idején megtapasztalhatta, hogy mégsem jelenti a megoldást. Fontos szerep jutott a földgáznak, de az egyedül üdvözítő megoldásban gondolkodóknak csalódniuk kellett az atomenergiában is, amikor Csernobilban az a szörnyű tragédia történt idén éppen huszonöt évvel ezelőtt. Összefoglalva: energetika a felsorolt energiaforrások egyike nélkül sem elképzelhető. A megújuló energiák erősödő szerepe vitathatatlan, különösen azt a tényt figyelembe véve, hogy a világ fosszilis kibocsátása a légkört ki tudja billenteni egyensúlyi állapotából. Önmagukban azonban egészen biztos, hogy nem képesek megoldani a problémát az alternatív energiahordozók. Érdekes a biodízel kérdésköre például. Tudja ma valaki, hogy ötven év múlva is a belsőégésű motorok lesznek a meghatározóak? Már ma vannak olyan villamos hajtású gépjárművek, amelyek egy akkumulátor feltöltéssel meg tudnak tenni 150-160 kilométert. A változás tehát lassú, de folyamatos.

–Csernobil után komoly tudósok is elsőszámú közellenségnek kiáltották ki a nukleáris energiát. Egyes tudósok szerint a média hisztériakeltése csupán, hogy a légkör kibillent egyensúlyi állapotából. Mit tartson mindezekről az egyszerű halandó?

–Rengeteg vita zajlik ma is mindkét témakörről. Jó választ nehéz adni ezekre a kérdésekre. Meggyőződésem, hogy az elővigyázatosság indokolt a nukleáris energiánál, és nem felesleges a klímaváltozás hangsúlyozása sem. Mindez persze a politika primitív nyelvére lefordítva nem korrekt. Amikor három éve a bioüzemanyagokat támogatni kezdték a világ több fejlett országában, élelmiszerválság ütötte fel a fejét. Hamarosan a „megváltó” mozgalom intenzitása csökkenni kezdett. Sajnos a politika túlságosan leegyszerűsíti a dolgokat, csak pénzben képes gondolkodni, támogatási rendszereket dolgoz ki, amelyekkel könnyűszerrel vissza lehet élni. Energiamix volt, van és lesz. Az elkövetkezendő száz évben meghatározó marad az atomenergia is. Atomenergia nélkül Magyarország sem tudna létezni, de mellette még számos országot lehetne említeni.

–Energetikai szempontból mi a véleménye az EU-tagságunkról? Vannak lehetőségeink, jobbak a kilátásaink?

–Azért, mert egy nagy közösség nem minden egyes intézménye működik jól, nem jelenti azt, hogy ki kell lépnünk belőle. Európa része vagyunk, de okosnak kell lennünk, mert a mi érdekeinket nem képviseli senki a közösségen belül, az a mi feladatunk. Ez intelligenciát, előrelátást, tudást követel, ami automatikusan ugye nem jár az EU-tagsággal. De nem kell megrémülnünk ettől, mert energetika-ügyben hazánk negyedszázada is okosan viselkedett, amikor több országban az egész nukleáris iparág létjogosultságát is megkérdőjelezték. Magyarországon megvolt a kellő tudás ahhoz, hogy Pakson soha ne történhessenek a csernobili katasztrófához hasonló események. Olaszországban és Lengyelországban most kezdenek gondolkodni azon, hogy talán felesleges volt leállítani az atomerőműveiket. A tudós is ember! Gondolkodásába szubjektív elemek is beleszólnak olykor. Egy a lényeg, hogy a döntéseiket tudományos párbeszéd, viták, megbeszélések előzzék meg. Hogy Magyarországnak jobbak-e a kilátásai a zöld energiák térnyerésével? Egyelőre nem racionális energetikai értelemben. Nagy kérdés, hogy milyen szempontok játszanak szerepet még, amelyek a döntéseket befolyásolják. A káros anyagok kibocsátását csökkenteni kell. Rendben. Csökkentsük az energiafelhasználásunkat. Csökkentsük a földgáz felhasználásunkat, ezzel kevesebb importra szorulunk. Felejtsük el a geotermikus energia előállítására alkalmas kishatásfokú készülékek behozatalát, oldjuk meg a hazai gyártását. És még sok-sok apró lépést lehet tenni, gondoljunk a legkézzelfoghatóbb dologra, a hőszigetelésre. Ha hozzászámítjuk a hazai munkahelyek teremtését, bizonyos ellátásbiztonsági célokat, például, hogy ne lehessünk zsarolhatóak, ha nem azért építünk szélkerekeket, mert Ausztriában olyan sok van, ha sikerül a saját lehetőségeink közül minél többet megtalálni, ha előnyökhöz tudjuk juttatni a társadalmat, ha érdemben segíteni tudunk a magyar gazdaságnak, összességében akár még racionálissá is válhat, hogy zöld utat engedünk a zöld energiáknak.