„Természetbolond vagyok”

Láng József virágos erkélyének csodájára jártak a Pozsonyi úton

A József Attila Színház örökös tagjának, Láng Józsefnek nyugodt szívvel át lehetne adni a természet örökös rajongója kitüntetést, már ha lenne ilyen. Maga csak természetbolondságnak aposztrofálja azt a végtelen szeretetet, amellyel, közel a nyolcvanhoz, gondozza szobai és kerti növényeit.

–A tizenharmadik szőnyegbombázás szétspriccelte a családunkat, én a nagymamámhoz kerültem Pesterzsébetről Szekszárdra – emlékezett takaros Római parti kertes házában a közel hét évtizeddel ezelőtt történtekre Láng József. – Együtt fürödtünk környékbeli gyerekek a „fődesgödörben” az ebihalakkal. Valamikor innen vitték az agyagot az építkezésekhez a szekszárdiak, aztán elöntötte a talajvíz. Imádtam nézni a nagybátyámat, ahogy a szőlőt metszette. Az egyik kedvenc virágom azóta is a mályva, ez a hibiscus-féle növény, amiből rengeteg virított nála. Gyorsan megtanultam, hogy melyik növényt mikor kell vetni, hagyma, káposzta, borsó, paradicsom, paprika termett a konyhakertünkben. Én ma is piacra járok, hordós savanyúságot csinálok, fügelekvárt, erőspaprikát teszek el télire, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A háború, a különleges körülmények sok mindenre megtanították az embert. Nagyanyám kecskét és nyulakat tartott. Srác koromban az, hogy leüssek egy nyulat, megnyúzzam és pörköltet csináljak belőle, semmi gondot nem okozott. Most egy csirke nyakát sem tudnám elvágni. Sütni-főzni persze ma sem felejtettem el. A vidéki életemből annyit mindig megtartottam, hogy gondosan körülvettem magam szép növényekkel.

–A Pozsonyi úti lakásában is?

–De még mennyire! Csodájára jártak az erkélyemen nevelt fürtös paradicsomomnak. Egy nagy fekete zsákot fellógattam jó marhatrágyás földdel, és az oldalába vágott lyukakból nőtt ki a paprika és a paradicsom. Körben virágok nyíltak, például egy apró kék szirmú, gyönyörű gyom, amit azért szerettem, mert úgy szaporodott, mint a bolond. Most már elárulhatom, hogy egy ügyesen elkészített szekrényben sonkát, kolbászt, szalonnát is füstöltem ezen az erkélyen…

–Hamarosan mégis kinőtte ezt az 5 x 2,5 méteres „birtokot”!

–Először csak a nemrég száz éves korában elhunyt barátom, Búza Barna unszolására vettem Kiliántelepen, a Balaton partján egy házat kerttel. Ezt ma úgy mondanánk, hogy társas nyaralópark, ahol kis házak voltak bekerített kerttel, közös parkolóval, szalonnasütőhellyel. Egyszer néztem meg, amikor egy színházi előadásunkkal Csopakon jártunk, és átugrottunk Kiliántelepre, de nem tetszett, mert egy gombostűt sem lehetett leejteni, olyan nyüzsgés volt a környéken. Kétszer ötezer fős ifjúsági- és úttörőtábor működött itt. A híres nótaénekes, Béres Ferenc volt a telekszomszédom, aki boldogan megvásárolta az én tulajdonrészemet is, hogy kényelmesebben elférjenek a családjával. Csak bámultam, hogy a dupláját ajánlotta annak, mint amennyiért én vettem. Nem vagyok egy vérbeli üzletember típus. Különben is engem inkább a Dunakanyar érdekelt. Nagy evezős voltam, sokat túráztunk a barátaimmal. A szigetspiccen pihentünk meg, Dunabogdány közelében. Isteni forrásvíz volt itt, szederbokrok, és egy hatalmas kaszáló, ahol fejelgettünk. Ez volt az én nagy álmom, hogy itt vehessek telket magamnak. Egyszer aztán a kisoroszi rév büféjében összetalálkoztam egy kéményseprővel, aki tudta, hogy egy bizonyos Gersmayer családé a kaszáló, akik Visegrádon élnek. Mint az őrült, ki letépte láncát vágtattam Visegrádra, és meg is találtam a családot, akik sajnos nem voltak igazán jóban egymással, de megtudtam, hogy a szóban forgó kaszálót elfelejtették államosítani, és valóban az ő tulajdonuk. Mit volt mit tenni, összebékítettem a famíliát, és vettem egy darab földet Mátyás király egykori vadászterületéből. Mondanom sem kell, hogy 69-70-ben itt érintetlen, ősi állapotok uralkodtak, elhagyott tanyák, elhagyott gyümölcsösök a legfinomabb szatmári illatos muskotály szilvafákkal. Hamarosan szépen fejlődni kezdett a környék, az olimpiai bajnok Hesz Miska is itt vett telket a feleségével, Gyarmati Andreával. Az állatkertet, a panziót, a kempinget mosdóval, WC-vel, zuhanyozóval, a templomot, a parkot Makovecz Imre tervezte. Még arra is figyelt, hogy a padok a szigetspiccre nézzenek, hadd lásson a fáradt vándor egyszerre két Dunát. Megtaláltuk a dzsungelben azt a forrást, amelynek a vize csordogált lefelé a domboldalból. Romantikus túra volt. Makovecz aztán még hidat is építtetett a forrás fölé. Mint kiderült, ez a forrás 1930-tól működött, csak elfelejtették. Rétesalmafák, gombák tömkelege nőtt a környéken, mezei csiperke, szekfűgomba, hófehér pöfeteg, nem győztük leszedni és elfogyasztani őket.

–Kénytelenek voltak vendégeket hívni!

–Jó kis társaság járt fel hozzánk, de a legemlékezetesebb party Makay Sándorral esett, aki akkor került a színházunkhoz. Mindig cukkoltuk egymást. Azt kérdezte, hogy mit lehet ezen a telken csinálni, nem fogjuk-e halálra unni magunkat bazen nélkül. Na, mire végre megbeszéltünk egy időpontot, hogy kiautóznak a családjával, csináltam neki egy medencét! „Mért nem mondtad, hogy bazen is van?” – förmedt rám, amikor meglátta. Nem akarta elhinni, hogy miatta csináltam. Tizenketten dagonyáztunk benne, de aztán le kellett mondanom róla, mert megposhadt benne a víz. Tűzhely lett a helyén. Most már tizennégy éve, hogy kiköltöztünk belőle Zsuzsával, a feleségemmel. Fiam az unokáimmal még kísérletezgetett vele, hogy hátha be tudnak járni Pestre onnan, de sajnos katasztrofális az autóközlekedés a Dunakanyarban, úgyhogy letettek róla.

–Úgy tapasztalom, kárpótolja a családot a Római parti ház!

–Zsuzsának még időnként hiányzik a Pozsonyi úti baráti társaság, de ezt a környéket is nagyon megszerettük. Fiatal színész koromban volt itt egy híres, Eper építésű, DKV autómotorral felszerelt túra versenyhajóm az egyik Római parti csónakházban. Egy kicsit Visegrádot is elhoztuk ide: a fürtös lila akác, a borostyán, a bőrlevél vagy földi orgona az onnan van. És van szobaborostyánom is, illatos, feslő Don Juan futórózsám, nemesített fügefám, csicsókám, nyírfám, tiszafám, selyemakácom, kétféle trombitavirágom… Tessék, lehet fényképezni! Mindig természetbolond voltam. Nekem minden növény energiáról, megújulásról mesél. Szeretem a virágokat. Rengeteg természetfilm narrátora voltam. Sok mindent megtudtam a növényekről, amiért még jobban vigyázok rájuk. Felműszerezték például egy filodendron levelét, és ezek az érzékelők a növény viselkedése alapján nyitották vagy csukták a redőnyt az ablakon, és indították el a locsolást. Megérzik a növények a közelükben történt pusztulást. Egy felműszerezett virág egyértelműen jelezte, hogy a mellette lévő tűzhelyen élő rákokat kezdtek főzni. Szintén narrátora voltam annak a filmnek, ahol egy hétköznapi cserepes virág hasonló műszerek segítségével jelezte, hogy az asztal körül sétáló öt ember közül melyik az, aki korábban leverte és megtaposta. A tölgyfa is képes hasonlóra. A rászerelt műszerek jelezték, hogy tíz ember közül melyik kezdte vágni a mellette levő fát az erdőben. A modern kertészetben már a növény „intézi”, hogy mennyi tápsót, napfényt kapjon, mikor esőztessék. Ilyen kísérletek egyébként már a Szovjetunióban is voltak, nemcsak Amerikában foglalkoznak a növénytermesztési módszerek korszerűsítésével. Engem mindig érdekeltek ezek a dolgok. Gyerekkoromtól sokat jártam az erdőt, de eszembe sem jutott, hogy az micsoda elhagyatott hely, és félnem kellene valamitől. Ha a csillagos eget bámultam egy mező közepén, ugyanúgy éreztem az élő univerzum pozitív energiáit. Ezek létező dolgok! Teslát kellene megkérdezni, az elektromosság és a természetes mágnesesség nagy tudósát, aki 1929-ben már elektromos motorral hajtott autójával furikázott, és a természetes mágnesességből nyert energiával vasalt a sivatag kellős közepén… Ki tudja megmondani, hogy milyen energiái vannak például annak a töki temetőnél egy filmforgatás alkalmával harmincöt éve slusszkulccsal kiásott borostyánomnak, amelyik Visegrádon az egész házunkat beborította, és nemrég már itt is átnézett a szomszédba?