A Karinthy-név bűvöletében

Elképesztő, hogy a Karinthy-nevet említve mennyi minden juthat eszébe az én korosztályomnak. Magam is meglepődtem, amikor próbáltam átgondolni, hogy konkrétan hány ponton is kapcsolódott az érdeklődésem, később az irodalmi, újságírói tevékenységem a Karinthy családhoz.

Talán néhányan emlékeznek még a Hungaroton lemezkiadó Vastaps című sorozatára, amelynek egyik darabja a Latinovits Zoltánnal készült kislemez volt. A példaképemül választott színművész Karinthy Frigyes halott feleségéhez írt naplójából mondott el részleteket úgy, hogy soha nem tudtam sírás nélkül végighallgatni.

Az első novellám 1984-ben jelent meg az Új Tükör című hetilapban, Somogyi Győző rajzával a 15. oldalon. A 16.-on Frigyes fia, Cini, Karinthy Ferenc írása következett. Később a főszerkesztő-helyettes, Fekete Sándor arra kért, hogy készítsek interjút otthonában, Leányfalun Karinthy Ferenccel. Cini – fáradtságára, betegségére hivatkozva – egyre távolabbi időpontokat javasolt. Könnyű kitalálni: egészségi állapota miatt sajnos már soha nem jöhetett létre a találkozás.

Cini fiához, Karinthy Mártonhoz viszont olyan felejthetetlen színházi élményem fűződik, amelynek még a „mellékszereplői” is csodálatosak voltak: Páskándi Géza, Vári Éva, Pákozdy János, Bárány Frigyes. Az én korosztályomnak talán még ezek a nevek is mondanak valamit.

1975 őszén Páskándi Géza Szeretők a hullámhosszon című bohózatát mutatta be a Pécsi Nemzeti Színház Marci rendezésében, az előbb említett színészek főszereplésével. A pécsi gyorson Páskándi Gézával volt szerencsém találkozni a büfékocsiban. Dedikáltattam is kedvenc novelláskötetemet, Páskándi A vegytisztító becsülete című kötetét ügyesen az író úr megszámlálhatatlan konyakoskupicája közé lavírozva. Meg is lett az eredménye, íme a dedikáció szövege: „Horváth Gábornak vonatonmenős szeretettel Páskándi Géza, Vonat, 1975 nov. 15én.”