A statkó is ember!

Azt hiszem, jó mondatokat ízlelgettem a szolnoki Tisza parton, amikor ráérő időmben kiültem bámészkodni. A szemem elé táruló látvány Fekete István írásait juttatta eszembe az évszakváltozásokról, amelyeket már kiskamaszként is olyan átéléssel olvastam, hogy nem ritkán a könnyeimet kellett gondosan törölgetnem egy-egy halni készülő fa utolsó szavain vagy valami egynyári állatka nagymonológján, hogy ki ne nevessenek a testvéreim.

A tavasz Fekete könyveiben, ahogyan csak ő képes elmesélni a természet feltámadását halottaiból, még mindig megbizserget valamit bennem legbelül, pedig azóta több mint negyven igazi tavasz köszöntött rám. Az Író úr valószínűleg mindenkinél többet tudott erről az évszakról, beleértve természetesen magát az általa ezerszer megszemélyesített Tavaszt is.

Az érző szívű kis segédszínész persze olyan penge akart lenni, mint a Szolnoki Szigligeti Színház legnagyobb kedvence, Hollósi Frigyes. Slágfertig, profi, társaságközpont. Ha viccet tudtam volna kitalálni, csak ő mondhatta volna el! Az imádnivaló „büfészínész”, aki a színpadon is csípőből képes volt hozni a friciségét. Nem tolakodott vele, nem akarta rákényszeríteni rendezőire ezt a friciséget, de egy idő után belátta mind, hogy megéri, ha Fricire bízzák a szerepét, mert a darab, a kollégák és nem utolsó sorban a közönség is jobban jár vele. Ő volt az a különleges példány, akit a kollégái ugyanúgy szerettek, mint a nézők. Fricire nem lehetett haragudni. Ha össze is zördült valakivel, a két metszőfoga közé benyomott cigarettájával azonnal fel tudott oldani minden feszültséget.

Jártam a Tisza partot, jártam a Zagyva partot, és azon morfondíroztam, hogyan lehetnék Hollósi, vagy legalább Ujlaki Dini, aki milyen remekül énekli éjjel Elvis Presley őrületes rock and rolljait a színházzal szemközti Tisza Szálló bárjában, ha már egy kicsit felöntött a garatra. Nálam a vodkák tonikkal nem jelentettek megoldást. Ideig-óráig elhitették velem, hogy a Zagyva partján gyermekét babakocsiban ringató Tímár Éva őszinte érdeklődéssel figyel rám, pedig kisebb gondja is nagyobb volt nálam: épp akkor döccent meg a kapcsolata a kicsi édesapjával. Elhittem, hogy Csomós Mari azért választ mindig engem a statiszták közül arra a megtisztelő feladatra, hogy egy jelenet közben hátul átvonuljunk a színpad egyik oldaláról a másikra, mert tetszem neki. Lehet, hogy utána kellett volna járni a dolognak?

Egy öltöztető lány azért horogra akadt, de azóta is lelkiismeret-furdalásom van miatta. Hosszan sétáltunk a szolnoki éjszakában, míg az ős öreg, kopottas sárga földszintes házikóhoz nem értünk. Lavór, hidegvíz, de nagyon kedves, bújós lány. Aztán dörömbölés az ajtón. Síró ex(?)kedvesét elküldte a lány. A fiú elment, de a lelkiismeret-furdalás örökre megmaradt.

Mint segédszínésznek, akit Ivánka Csaba nemes egyszerűséggel csak statkónak nevezett, egyetlen esélyem volt emelkedni a ranglétrán: legyőzni Csabát sakkban, akinek a játéktudásán határozottan látszott, hogy a nemzetközi viszonylatban is jegyzett Ivánka Mária testvére. „Akkor elfogadom, hogy a statkó is ember” – mondta magabiztosan. Egyszer mégis nyerésre álltam ellene! Nem hitt a szemének. Futott a „kúthoz” (így hívta a színészbüfé pultját) jóféle célzóvízzel igyekezett pozitív irányba terelni megmaradt figuráit. Frici nekem szurkolt, sőt cukkolta Csabát, hogy tönkreteszi az egész szakmát, felborítja az évszázadok óta kialakult színházi hierarchiát, ha kiderül, hogy mégis ember a statkó. Így már a világ összes statkójáért küzdöttem! Nem is lehetett más az eredmény, csak győzelem!

Frici évekig olyan Trabanttal járt, hogy az elvileg zárt kasztniban csak sapkában lehetett utazni. De micsoda öröm volt előadás után a színház elől indulni Budapestre, és nem a vasútállomásról! Ráadásul ingyen, mert a segédszínészektől soha nem kért pénzt benzinre, pardon, keverékre.

Hosszú idő után tudatosodott bennem, hogy Frici nem irigykedett vagy féltékenykedett semmiféle új jövevényre, aki így vagy úgy, különböző minőségben a szolnoki társulathoz keveredett. Az ő színházban kivívott helyét senki és semmi nem rendíthette meg. De mintha mindig kifejezetten a kisemberek pártján állt volna. Miért? Egészen biztos, hogy mindez nem éjszakákon át meg átrágott elhatározás eredménye volt, Fricinek ilyen volt a természete. Neki köszönhetem, hogy a kétezer forintos havi fizetésem ki tudtam egészíteni. Sebestyén Évával és Czibulás Péterrel megbeszélte, hogy ők hárman dobják össze a fellépti díjamat a színházon kívüli szerepléseimért. Jó csapatba kerültem. Alig győztük teljesíteni a meghívásokat. Újszász, Abony, Törökszentmiklós, Martfű, Mezőtúr, Kisújszállás, Karcag, Püspökladány, Kunhegyes, Fegyvernek és még ki tudja, hány tündéri hely. Jó lenne tudni, megvannak-e még ma is a művelődési házaik? Kellemes darabokkal utaztunk, mesejátékkal, három felvonásos operettel. Szerettük, szerették.

Nem lett színész belőlem. De Fricitől ott Szolnokon egyvalamit megtanultam: nem az a lényeg, hogy valaki direktor, színművész vagy statkó. Hanem, hogy ember-e.