Hogy kerülnek fák a Gödör Klubba?

Bárdos Deák Ági: a művésznek elsősorban feladatai vannak

Mint jó páran 1981-ben, a Kontroll Csoport koncertjén láttam először a hollófekete hajú, különlegesen éneklő lányt, Bárdos Deák Ágit az Ikarus Művelődési Házban. Nem én voltam ilyen jól értesült: bakatársam, aki a Magyar Néphadsereg vegyvédelmi főnökének a fia volt, és minden fontos dolog valahogy a fülébe jutott, hívta fel a figyelmemet a századunkban szolgáló Kistamás Lacira, aki a zenekar egyik meghatározó figurája volt. Amikor – negyed századdal később – Ági a Gödör Klub munkatársaként Föld Napja összejöveteleket kezdett szervezni, egyáltalán nem lepődtem meg, sőt a kontrollos felvilágosító munka szerves folytatásának éreztem, hogy barátaival, szellemi testvéreivel azt szeretnék, ha a környezettudatos gondolkodás utat találna a mai tinikhez is.

–Amikor a Kontroll Csoport furcsa zenéjével és finoman fogalmazva szokatlan szövegeivel közönség elé állt, még javában szedte áldozatait a diszkóláz: a fiatalok csak táncolni, szórakozni akartak, és nagyjából mindenkinek úgy volt jó, hogy ez ne is legyen másképp. A kultúrpolitika számára félelmetes Illést sikerült szétugrasztani, a Fonográf illedelmesen beállt a sorba, nem kellett senkinek a fejét törnie egy-egy dal üzenetén. A társadalom perifériáján vegetáló rockerek zenekaraikkal együtt nem látszottak komoly ellenfélnek, mert semmijük sem volt, amiből ugye nemigen lehet várat építeni. Ám egyszer csak történt valami: megszólaltak olyanok is, akik már pontosan meg tudták fogalmazni, hogy milyen világban élnek, és mi az, ami elfogadhatatlan számukra. Képzőművészek, írók, tanárok, rendezők, világot látott értelmiségiek alapítottak zenekarokat, és egyre többen jöttek rá, hallgatva őket – Bizottság, VHK (Vágtázó Halottkémek), URH (Ultra Rock Hírügynökség) –, hogy sok igazság van a szövegeikben, és a zenéjük is sokkal izgalmasabb, mint a diszkó. Akár a többi hasonló zenekar, a Kontroll Csoport is mintha a semmiből bújt volna elő hirtelen. A koncerteken elhangzó szerzeményeikből viszont arra lehetett következtetni, hogy a háttérben folyó munka hihetetlenül tudatos, és mintha azt tűzték volna ki célul, hogy kinyissák az emberek szemét. Így volt?

–Nem sokkal korábban érettségiztem, és éreztem, hogy semmiben nem felelek meg a társadalmi elvárásoknak – mondja Bárdos Deák Ági. – Máshogy fejeztem ki magam, másképp gondolkodtam, más zenéket hallgattam, mint a kortársaim többsége. A lázadó generációkat lelkesítő gondolatok érdekeltek, közel voltak még a 68-as diákmozgalmak eseményei. Fontosnak tartottam a 70-es évek háborúellenes törekvéseit. Ez a Hair és az Eper és vér című filmek időszaka volt. Az underground kultúra, ahová a sorsom, az ösztöneim, az érdeklődésem vetett, eltüntette a negyven-ötven év különbséget Nyugat és Kelet között, legalábbis ez a lemaradás nem volt érzékelhető az underground társadalmi, politikai és művészeti mozgalmaiban. A dolgokat kicsit továbbgondoló ember persze eljutott a globális békemozgalmaktól a sajátosan kelet-európai társadalmi kérdésekig. Kommunista szülők gyermekeként a gimnázium első éveiben még elfogadtam, hogy a szocializmust a feudális Magyarország lebontásaként, pozitívumként értékeljem. A tanítóképzőn olvastam az antipszichiátriai mozgalmakról, a deviancia hagyományostól eltérő értelmezéséről. Rájöttem, hogy azért tartozom a társadalom kivetettjei közé, mert én máshogy és mást szeretnék csinálni, mint amit elvárnak. Elfogadtam a marginális létet! Állandóan a lehetőségeim határait feszegettem. Tudtam a hatalom által letagadott szegénységről, az ezt leplező hazugságokról, és ellenállást váltott ki belőlem a szellemi élet meghatározó egyéniségeinek külföldre távozása. Csak az nem látta, hogy nincs minden rendben, aki nem akarta kinyitni a szemét. Nem tudtam más lenni, mint amilyen voltam – ez volt a szerencsém! A Kontroll Csoport egyik alapítójaként éreztem, hogy megtaláltam a helyem a világban a zenéléssel és a szövegírással, az énekléssel. Nem gondoltam arra, hogy elmenjek az országból, annyira izgatott a feladat és a lehetőség, amit művészként kaptam.

–Néhány év elmúltával kívül kerültek minden körön!

–Ez teljesen világos volt számunkra, hogy ha következetesen megyünk végig a magunk számára kijelölt úton, akkor ez történik. Részemről ez nem is döntés kérdése volt, egyszerűen képtelen voltam kompromisszumokat kötni. A tanító képzőt fél év múlva abbahagytam – minden intézményt fojtogatóan szűknek éreztem. Szüleim normalitáshoz fűződő elvárásainak eleinte még igyekeztem megfelelni. Gimi után újságíró tanuló lettem a Lapkiadó Vállalatnál, de fél év múlva elegem lett a privilegizált helyzetemből fakadó intézményi igényekből. Később, mikor közel kerülhettem a SZETA-hoz, a Solt Ottilia nevével fémjelzett szegénységkutatáshoz, tudatosultak bennem az addigi tapasztalatok, és akkor politikai értelemben is ellenzékivé lettem. De, művészként dolgoztam tovább, mert a színpadi jelenlétet mindennél nagyobb feladatnak és lehetőségnek tartottam. Mindenki, aki valamit akart, kicsit többet, jobbat, mint ami volt, kapcsolatba került az underground kultúrában egymással. Szociológusok, filozófusok, írók, újságírók, a művészet legkülönbözőbb területén alkotó emberek vették fel a kapcsolatot a lengyel ellenzékkel, majd a korabeli civil, azaz környezetvédő mozgalmakkal, mint például a Duna kartásokkal . A nyugat-európai zöldektől lehetett először hallani azokról az elképesztő környezeti károkról, amelyeket a kapitalizmus extraprofit-orientált működése okozott. A korabeli zöldek vagy környezetvédők nem csupán a politikai, hanem a gazdasági rendszer ellen is fordultak. A rendszerváltás előtt nálunk széttéphetetlen szálak fűzték össze a környezetvédelmi és a politikai célokat. Ahogy más gyarmatok esetében a világtörténelemben, nálunk is csak az idegen hatalom lerázása, a demokrácia megteremtése után kezdhettünk el komolyabban foglalkozni a környezetvédelemmel, a természet pusztítása és kizsákmányolása elleni küzdelemmel. Az átpolitizált hazai civil zöld mozgalmak végül is eljutottak addig, ami a valódi szerepük: a természeti kincsek megóvásának hangsúlyozásáig, a környezettudatosságra nevelésig. Az első hazai Föld Napja ünnepet Kistamás Laci és Kerényi Krisztián Tódor szervezte még közvetlenül a rendszerváltozás után a Lágymányosi Művelődési Házban. Szorosan a Föld Napja rendezvényhez kapcsolódott a Nap Nap Fesztivál és a Zene Ünnepe is 1991-ben. Mindkettő jó lehetőség volt arra, hogy halljanak „kultúrába csomagolva” az emberek a természetszeretetről, környezetvédelemről is.

–Hogy tapasztalja, változott az elmúlt két évtizedben az emberek hozzáállása a környezetükhöz, a természethez?

–Valamit hallottak már a dologról, de az igazi áttörést az jelentené, ha minden egyes ember megértené, hogy a személyes segítsége nélkül elpusztítjuk, feléljük a természeti kincseinket. Bármilyen jól sikerültek, figyelemfelhívóak a rendezvények, zseniálisak a kampányfilmek a dzsungel és a jegesmacik pusztulásáról, ha minden egyes nap nem tudatosítjuk magunkban a saját feladatainkat, ha szemrebbenés nélkül tovább pocsékoljuk az energiát, mérgezzük a Földet, valamint magunkat a rossz életmóddal, a fogyasztás centrikus rabszolga munkával. Ha nem védjük, óvjuk szűkebb pátriánkat mint tenmagunkat, nem tudunk előrelépni. A Bibliában is azt olvashatjuk, hogy bánj jól a rád bízott javakkal! Át kell gondolnunk, hogy mi folyik a világban, az országban, utána kell járnunk az információknak, tudatosan jelen kell lennünk a társadalomban. Nem kötelező állandóan vásárolni valamit, mert megtehetjük, s ha vásárolunk is, nézzük meg jól, mit veszünk! Ne azt vegyük meg, amit el akarnak adni nekünk, hanem azt, amire szükségünk van! A fogyasztói társadalomban csak a fogyasztó tehet valamit a környezetvédelem és az energiatakarékosság érdekében, elsősorban azt, hogy megtagadja a puszta fogyasztóvá degradáló „játékszabályokat”! A Föld energiakincse közös érték, felelősek vagyunk magunkért és egymásért. Mottóm: a környezetvédelem környezettudatosságot igényel, aminek feltétele az egyéni és a társadalmi életünk iránti felelősségvállalás.