Szeretjük homokba dugni a fejünket

Sasvári Sándort vidékre űzte a fővárosi levegő

Évtizedek óta a Madách Színház produkcióinak ünnepelt sztárja. Az egykori címszereplő, Sasvári Sándor nélkül ma sem képzelhető el a Jézus Krisztus Szupersztár legújabb változata a népszerű körúti teátrumban. De Sasit más miatt is lehet szeretni: a kilencvenes évek közepétől az újságok életmódrovatai folyamatosan írnak a Budapest közvetlen szomszédságában megszületett lovasparadicsomáról, ahol gyerekek és felnőttek is élvezhetik az állatokhoz és a természethez közeli élet áldásait. A fiatal színészek mellett már nagy öregnek számító, kicsattanóan egészséges Sasvári méltán büszke arra, hogy rá mindig lehet számítani, nem egyszer hívták már be játszani megbetegedett kollégái helyett.

–Lószeretete még a jó franzstadti Mester utcában kezdődött, ahol gyerekkorát töltötte. Elhiszi valaki ma már, hogy akkor lovaskocsik jártak az utcában?

–Csak akik akkor is ott laktak! Sajnos egyre kevesebben élnek közülük. Azóta ötven év telt el. Rengeteg minden megváltozott. Nem minden előnyére. Levegőszennyezésről, környezetvédelemről például nem is hallottunk annak idején. Néha az bosszantott fel valakit, ha lócitromba lépett. Engem még az se. Imádtam a lovakat. Lovaskocsival szállítottak szódát akkoriban a boltokba, éttermekbe. Szüleim szerint nem lehetett velem bírni, ha meghallottam a lovak patáinak csattogását a macskaköves utcán. Először még csak az ablakhoz kellett vinni, aztán le a lovakhoz, később föl a hátukra… Szerettem azt a természetes környezetet, a nyugalmat, a csöndet, amilyen akkor a Mester utca volt. A nagy izgalmat mindig a lovak érkezése jelentette, különben nem történt semmi, mondhatnám unalmas utca volt a miénk, ami most elképzelhetetlen azok számára, akik arra járnak. Jó, azt tudtuk a testvéreimmel, hogy a hegyekben jobb a levegő. Sokat jártunk a legmagasabban fekvő magyar faluba, Mátraszentlászlóra, ahol a Budapesti Csokoládégyár üdülője volt. Édesapám a csokigyárban dolgozott. Itt van az istállóban az a legalább hatvan éves cserépkályha, amit még a Mester utcai hármas társbérletben etettünk apámmal a pincéből felhordott fával, szénnel. 1994 óta itt teljesít szolgálatot, akkor költöztünk ide a feleségemmel és a kutyánkkal. Házunk még nem volt. Együtt laktunk a lovainkkal.

–Azóta alaposan megváltoztak a körülmények!

–Az utóbbi tíz évben gyorsultak fel szédítően az események! Nemcsak a Mester utcában, nemcsak nálunk, hanem mindenhol az országban. Olyan dolgokkal kénytelenek szembesülni az emberek, amelyekkel korábban még a rémálmaikban sem találkoztak soha. A kibírhatatlan nagyvárosi levegő, a rengeteg műanyag szemét, ami lassan megfojtja az embert, a veszélyes hulladékok, a természet tönkretétele, a növények, állatok pusztulása, a káros sugárzások, a vegyi anyagokkal mérgezett ételek, takarmányok, a hihetetlen mennyiségű, feleslegesen belénk tömött gyógyszer, a klímaváltozás lassan mind-mind bekerült a köztudatba. Nagyon kevesen voltak, akik korábban megsejtettek ebből valamit. Én Pest rossz levegője miatt akartam mindenképpen falusi környezetbe költözni. Már 1987-ben lovam volt Lajosmizsén, de hosszú évekig csak dédelgetett álmom volt, hogy saját lovastanyám legyen. A hatalmas károkat okozó folyamatok megállítása vagy visszafordítása érdekében elég egyértelmű, hogy milyen irányba kellene mozdulnunk, de a világ nagyon nehezen, egyes országok pedig szinte egyáltalán nem akarnak tudomást venni a dologról. Ami az egyes embereket illeti, Magyarországon sem rózsás a helyzet. Nem akarják megérteni, hogy csak akkor történhetnek pozitív változások, ha mindenki hozzáteszi a magáét. Mindenkinek lépnie kellene, ehelyett azonban legtöbben homokba dugják a fejüket, és ugyanúgy élnek, mintha semmi rossz nem fenyegetné őket.

–Nem mindenki teheti meg, hogy elszökik a szmog elől oda, ahol jobb levegőt szívhat!

–Ez igaz, de azt például mindenki megtehetné, amit Németországban tapasztaltam, amikor kint dolgoztam, hogy szelektív hulladékgyűjtőkbe dobálja a szemeteit, és a gyerekeit is erre neveli. Kint mindenhol rend van, tisztaság, egy eldobott nejlonzacskót nem látsz az utcán sehol. Ehhez képest nálunk az járja, hogy: „Az én kis szemetem nem érdekes, ettől nem áll meg a világ.” Lovas ember vagyok, falusi környezetben élek, élvezném boldogan a jó levegőt, a természetet, ehhez képest nap mint nap azt látom, hogy szemétlerakóhelynek tartják a környéket. Egyik nap még bátran lovagolhatsz valahol, a másik nap pedig már kibelezett televízió, újsághalmok, sitt, műanyagflakonok, autóalkatrészek várnak ugyanott. Pedig legális szemétlerakóhely is van a közelben! Én szégyellem magam, amikor külföldi vendégeim számára nem tudok olyan útvonalat választani, hogy ne ütközzünk szeméthegyekbe, ha kimegyünk lovagolni. Szemétgyűjtést is szerveztünk már, de néhány nap múlva megint olyan lett a környék, mintha nem csináltunk volna semmit. Borzasztó helyzet, mert ez a sok szemét nemcsak ronda, de balesetveszélyes is a kirándulók, a kerékpárosok és a lovasok számára. Nincs rend a fejekben, ezért olyan a környezetünk, amilyennek tapasztaljuk. Sokan még a saját portájukat sem tartják rendben. Kár, hogy nincs ideje senkinek arra, hogy tetten érje a szemetelőket. Iszonyatos károkat okoz a felelőtlenség és a nemtörődömség az emberiségnek.

–Lát esélyt a változásra?

–Mindenkinek a maga területén, az adottságait, lehetőségeit figyelembe véve kellene hozzátennie valamit ahhoz, hogy jó irányba induljanak el a dolgok. Meggyőződésem, hogy a gyerekeknek a tanulmányaik során közelebbről meg kellene ismerkedniük az állatokkal, a természettel. A lovaglás azért nagyszerű dolog, mert a fizikai mozgáson kívül automatikusan megszeretteti az emberrel a természetet, megismeri a törvényeit, tisztelni kezdi az állatokat, figyel és vigyáz rájuk, ügyel a környezetük rendjére, tisztaságára.

–Máris itt vagyunk a környezetvédelemnél, környezettudatosságra nevelésnél. Sasvári tanár úr órákat is ad a gyerekeknek ezekről a dolgokról?

–Én a lányaimmal már óvodás koruktól lovagoltam. Elhívtam az ovis csoportjukat is, hogy legalább ismerkedjenek meg a nálunk élő állatokkal, a kutyákkal, macskákkal, lovakkal. Nem vagyok pedagógus, nem tartok fejtágítókat. Elég az, amivel találkoznak. Az a tapasztalatom, hogy az élő állatok látványa a gyerekek 90 százalékát megbabonázza, némelyikük számára egész életre szóló élményt jelent. Később ismeretterjesztő filmeket is néztünk és beszélgettünk az éghajlatváltozásról, a globális felmelegedésről, igyekeztem gondolkodásra serkenteni őket, tudatos, az összefüggéseket felismerni képes emberekké nevelni valamennyijüket. Jó érzés tudni, hogy ezeknek a gyerekeknek az egyénisége nagyon jó irányba fejlődik. Nincs olyan ember azok között, akik hozzám járnak lovagolni, pedig óvodás kortól ötven éves korig jönnek, akikre rá kellene szólni a viselkedésük miatt. Pedig én nem teszek lakatot a számra. Rádudálok a BMW-sre az úton, ha lazán kicsúsztatja a napfénytetőn a mekis szendvicszacskót meg a papírpoharat előttem. Bekopogok az ablakán, ha ledobja a félig szívott cigarettáját a parkolóban. Lehet, hogy magukban sokan a pokolba kívánnak, de némelyik elszégyelli magát, és talán máskor nem tesz ilyet. Ne mi jöjjünk zavarba, akik tisztességesen, emberhez méltó körülmények között akarunk élni, hanem azok szálljanak magukba, akik miatt leégnek a szántók meg az erdők! Erdő már úgyis alig van. A kilencvenes évek elején, amikor megvásároltam a telket a lovastanyámnak, körülöttünk mindenhol hatalmas fák voltak. Most a környező erdőkben elképesztő méreteket öltött a fakitermelés. Sok helyen csak a bokrok maradtak. Ezek megvásárolt területek, nem lehet beleszólása senkinek, ha a tulajdonosok új telepítést vállalnak. Csak hát mikor lesz abból megint erdő?

–Be kellene tehát építeni a közoktatásba a lovaglást?

–Meg lehetne oldani! Óvodás korban előttem ültek a lovon a porontyok, heti rendszerességgel hozta őket az óvónéni. Később futószáron lovagoltattuk őket. Érdemben nyolc-tíz évesen érdemes elkezdeni a gyerekekkel a lovaglást, addig ismerkedhetnek a körülményekkel, megbarátkozhatnak az állatokkal. Nagy öröm számomra, hogy szülői segítséggel néhányuknak már saját lova van azok közül, akik nálam ismerkedtek meg a lovaglással. Nem tud elszakadni tőle soha, aki igazán megszerette a lovaglást. Ez egy életforma. Egészségesebb, ember- és természetközelibb, mint más sportágak, testedzési lehetőségek. A feleségem ráadásul vegetáriánus, így a családunk a mesterséges anyagokat is biztos szemmel kiszűri az étkezéseiből. Gyorséttermi láncokat ritkán látogatunk. Úgy vásárolunk, hogy bizony gondosan elolvassuk az elolvasni valót az élelmiszereken. Figyelünk a vitaminbevitelre. Tény, hogy egész jól bírjuk a strapát. A nagyobbik lányom teniszezik, vív és természetesen lovagol, nemsokára akár próbálkozhat az öttusával is. A kisebbik nyolc évesen már ötszörös bajnok édesanyja sportágában, a ritmikus gimnasztikában. A feleségem minden nap főz. Suli és edzés között gyakran én szállítom a meleg ételt a nagyobbik lányomnak, ez a biztos megoldás. Sokan elfelejtik, mert úgy kényelmesebb, hogy az oktatás, nevelés a családban, a szülők példájával kezdődik. Gyerekkorban még meg lehet fogni őket. Nekem szerencsém volt, intelligens, művelt polgári családba érkeztem, tisztességes nevelést kaptam. Szegények voltunk, de a szüleim figyeltek ránk, és igyekeztek mindent megadni nekünk. Amikor négy éves koromban kiderült, hogy van valami affinitásom a zenéhez, zenei általánosba írattak, gitárt, később zongorát vásároltak, sőt az első basszusgitáromat is a hozzá való erősítővel a szüleimtől kaptam. Ebből a nagy-nagy szeretetből és odafigyelésből akarok a lehetőségeim szerint visszaadni valamit elsősorban a lányaimnak, de rajtuk keresztül és az ismeretségeim alapján mindenkinek, aki igényt tart rá.