Kartontollú kiskakasból színésznő

Erdélyi Timea remek tanároktól tanulta a mesterséget

A Madách Színház Diploma előtt című előadása után rengetegen böngészik a szereposztást a kijáratnál: vajon ki játszotta ma Udvaros Dorottya lányát, aki nemcsak a főszereplő fiú szívét hódította meg angyali tisztaságával, hanem színpadra lépésének pillanatától elnyerte a közönség rokonszenvét, szeretetét, elismerését, sőt, mint a tapsrendnél kiderül, rajongását is. A Szegedi Nemzeti Színház fiatal színésznőjét, Erdélyi Timeát vendégként hívta meg Elaine szerepére a Madách, de játékát látva nem kell különösebb jóstehetség hozzá, hogy azt mondjuk, előbb-utóbb biztos helye lesz valamelyik fővárosi társulatban.

–A családi legendák szerint már óvodás korától színésznő akart lenni! Mi lehetett ennyire vonzó egy kislány számára ezen a pályán?

–Örökké iceregtem-ficeregtem, nagyon mozgékony kisgyerek voltam. Szüleim a szertornával igyekeztek kielégíteni a mozgásigényemet, de bármennyire jól ment, nem akartam sportoló lenni. A televízió színházi közvetítései érdekeltek, a tv-játékok, versműsorok, amelyek gyerekkoromban még szép számmal láthatóak voltak. Szerettem a régi filmeket is. Rengeteget vittek színházba a szüleink, szinte minden gyerekeknek szóló előadást megnéztünk.

–Óvodásként aztán, gondolom, lehetőséget kapott a bizonyításra!

–Érdekes, hogy akkoriban nem volt túlzottan nagy a szereplésvágy bennem. Egy anyáknapi műsorra emlékszem, ahol a „címszereplőnek” választott fiú olyan gyámoltalan volt A kiskakas gyémánt félkrajcárja című meséből, hogy végül is az óvónő úgy döntött, hogy én játsszam el a Kiskakast. Megkaptam a takaros kis kartontollait a fenekemre, a taraját pedig felcsatolhattam a fejemre. Nagyon élveztem! Kilenc éves korom körül Édesapám kezdte komolyan venni az érdeklődésemet a színház iránt, és elvitt a Lakner Színiiskolába. Karácsonykor és húsvétkor testvéreimmel szép műsorokkal leptük meg szüleinket, nagy gonddal zenét, versrészleteket és bibliai idézeteket válogattunk.

–Az általános iskolában természetesen oszlopos tagja lett a színjátszó körnek.

–A környezetismeret, biológia és technika tanárom, Donáthné Éles Ildikó fantasztikus színdarabokat rendezett több alkalommal is egy tanévben. Ötödikes koromtól aztán hetente kétszer-háromszor jártam próbára a színjátszó körbe, a többi napon meg edzésre. Tiszta szívemből szerettem mind a kettőt.

–Nem is akarta abbahagyni!

–Nyolcadikban aztán kerestük a számomra legmegfelelőbb iskolát. Jókat hallottam a Vörösmarty Gimnázium drámatagozatáról, de a nyílt napjuk nem volt szimpatikus nekem. Az angyalföldi Szabó Ervin Gimnáziumot választottam végül, amely szerződésben állt Földessy Margit privát iskolájával. És milyen szerencse! A drámatagozat közben megszűnt a gimnáziumban, de a tanulmányaimat folytathattam Földessy Margitnál. Sokat tanultam tőle. Ő elsősorban nem színészeket nevel, hanem képességet fejleszt, kreatívvá tudja alakítani a diákjait. El lehet sajátítani tőle a megnyerő fellépést, a jó beszédkészséget, a profi kommunikációt. Óvodás kortól kezdve akár a harmincas éveikben járó tanulókig mennek hozzá emberek, akik szeretnek szerepelni, énekelni, táncolni, verseket mondani, de nem feltétlenül szeretnének színésznek állni. A megszerzett ismeretek jól hasznosíthatóak az élet minden területén.

–Például a Színház és Filmművészeti Egyetemen is!

–Harmadik nekifutásra vettek fel, de érdemes volt kivárni, mert az életem legjobb négy évét köszönhetem ennek a különleges intézménynek. Szép szerepeket játszom Szegeden és a Madáchban, de még gyakran jut eszembe, hogy egyszer csak visszahívnak, és folytatódik az a semmivel össze nem hasonlítható tanulási folyamat, amit annyira szerettem. Ha azt mondanák, hogy helló Timi, holnaptól folytatódik ugyanúgy minden, bármikor boldogan visszamennék! Én egyébként is nehezen szakadok el attól, amit megszeretek. Erről a négy évről kizárólag jót tudok mondani. A kis létszámú osztály lehetőséget teremt arra, hogy összekovácsolódjon a csapat. Ám ebben az egymásrautaltságban furcsa módon számomra semmi negatívum nem volt, sőt éppen ellenkezőleg, segít, bátorít, ösztönöz, biztat, megerősít bennünket, hogy mindig együtt vagyunk, mindent együtt kell csinálnunk. Ha bizonytalanok voltunk valamiben, vagy egyszerűen csak nem jutottunk a munkánk végére, akár éjjel kettőkor is bent voltunk még az iskolában és próbáltunk. Nem jelentett különösebb gondot, mert együtt laktunk a kollégiumban is.

–Az osztálytársak tehát szenzációsak voltak. Hasonlóak voltak a tanárok is?

–Osztályfőnökeink Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor voltak. Tanáraink kivétel nélkül professzionális szakemberek, csodálatos művészek, akiktől rengeteg mindent meg lehetett tanulni. Feltétlenül meg kell említenem Kerényi Ferencet, a magyar színház és drámatörténet tanárunkat. Igazi kötött kardigános, szemüveges, barna szövetnadrágos tudós volt, a Színházi Intézet igazgatója, nagyon szerettem. Kefe bácsinak hívtuk. Tavalyelőtt gondban voltam egy színháztörténeti témával kapcsolatban, és segítséget akartam kérni tőle telefonon. Akkor tudtam meg, hogy pár nappal a hívásom előtt meghalt.

–Voltak-e emlékezetes pillanatai, katartikus élményt adó órái az említett művész-tanároknak?

–Persze, hogy voltak, de úgy hiszem, a Jóisten észrevétlenül intézi az igazán fontos dolgokat. Ezek csöndben érkeznek az életünkbe, lelkünkbe, hogy aztán örökre ott maradjanak. Velem legalábbis így szokott történni.

–A tanulási folyamat nem ér véget egy színész számára a diploma átvételével, hiszen új környezetben, gyakran hátborzongatóan híres kollégákkal kell felvenniük a versenyt…

–Híres kollégával találkozni számomra mindenképpen tanulságos élmény. Örülök a lehetőségnek, de a lényeg a közös munkával kezdődik. Például lehet valaki zseniális színész vidéken, de nem ismeri az ország, és lehet valaki számtalan kitüntetés birtokosa, de nem kapok tőle annyit, mint amennyit vártam.

–Tisztes őszes halántékú színészektől hallottam, hogy a tanulási folyamat sohasem ér véget ezen a pályán! Erdélyi Timea már egész biztos, hogy nem a „kislány a sorozatból”, hanem valami egészen más. Meg tudja fogalmazni, hogy kicsoda?

–Ha meg akarnám úszni a kérdést, azt mondanám, hogy a Csárdáskirálynő Stázi grófnője vagy A makrancos hölgy Biancája Szegeden, Elaine a Madách Diploma előtt című előadásában és sorolhatnám az eddigi és a rám váró szerepeimet. Mélyebben átgondolva a dolgot úgy tapasztalom, hogy felnőttem. Hiszek valamiben, megyek valami felé. Álmaim, céljaim, elképzeléseim vannak. Elindultam az élet igazi értékei felé vezető utamon. Ahogy egy csecsemő értelme nyílik napról napra, úgy változik a világról alkotott véleményünk is. Néha csak árnyalatnyi különbségek vannak utak és utak között. Nem könnyű megtalálni azt az utat, ami igazán az enyém. Sok dolog van, ami felülírhatja a korábbi elképzeléseimet, például a szerelem. De nem kell semmitől megijedni. Ha ezeket a felülírásokat felismerések előzik meg, csak pozitív lehet minden változás!