Lónyay: méltó régi nagy híréhez

Madarász Imréné szelíd harca az újra indított iskoláért

Rovatunk ezúttal kettős főhajtás: emlékezés a Lónyay Utcai Református Gimnázium és Kollégium igazgatójának, Madarász Imréné Ágnesnek a lelki-szellemi atyjára, dr. Domján Jánosra, de egyúttal főhajtás az igazgatónő előtt is, aki tudományos karrierjét feláldozva töretlen hittel járta végig az 1952-ben államosított gimnázium visszaszerzéséért a sors által rámért kálváriát.

Felemelő ünnepség színhelye volt a Lónyay Utcai Református Gimnázium és Kollégium: megalapításának 150 éves évfordulójára emlékeztek az impozáns Kinizsi utcai épületben. A Budapesti Református Öregdiákok Török Pál Egyesülete és a Magyar Örökség-díjas gimnázium együttműködésével megvalósuló rendezvénysorozaton sor került a XX. századi háborúk és diktatúrák halottainak nevét megörökítő emléktábla leleplezésére, az alapító magániskola igazgató, Gönczy Pál és az egykori diák, Szent-Györgyi Albert emléktáblájának avatására. A világ minden tájáról érkezett vendégsereg dr. Tőkéczki László egyetemi tanár, a Duna-melléki Egyházkerület főgondnoka, dr. Ritoók Zsigmond akadémikus, tiszteletbeli főgondnok és az intézmény igazgatója, Madarász Imréné dr., a nyelvtudomány kandidátusa alapításról, növekedésről és az újrakezdésről tartott előadásait hallgathatta meg. A megemlékezések után a MÁV Szimfonikus Zenekar adott ünnepi hangversenyt. A jubileumra elkészült a gimnázium történetét feldolgozó kiadvány, s négy alkalmi kiállítás is várta a fotókat, mozaikmásolatokat, valamint az egyéb képző- és iparművészeti alkotások kedvelőit.

A gimnázium igazgatónője, Madarász Imréné, Ágnes ünnepi beszédében arról szólt, hogy hogyan válhatott az iskola sötét történelmi időkben is fénnyé, hogy kerülhetett ki a gimnáziumból oly sok csillagként fénylő tanár és tanítvány. Úgy, hogy visszatükrözték a rájuk sugárzó mennyei fényt. „A százötven év alatt ezrével kerültek ki gimnáziumunkból az ezeket a fényeket visszatükröző emberek ­– mondta az igazgatónő – lelkészek, tudósok, tanárok, orvosok, művészek, sportemberek, és a hasonlóan gazdag lelkű Anonymusok, akik békességet, szeretetet árasztottak, jót cselekedtek, vigasztaltak. Nem neveztek el róluk utcát, nem lettek világbajnokok, nem kaptak Nobel-díjat, Herder-díjat, Kossuth-díjat, nem lettek híressé, csak tették, ami a küldetésük volt.”

A Kinizsi utcai épület visszaszerzése hét évig tartó, rengeteg időt és energiát felemésztő folyamat volt. Nehéz körülmények között zajlott az oktatás, az első három tanévben a Reviczky utcába, majd a Jázmin utcába jártak a diákok. „Igazgatóságom első éve még a Reviczky utcai albérlethez kötődik. Láttam, hogy eredeti épületünk visszakapásáért milyen politikai és egyházpolitikai harcot folytat dr. Hegedűs Loránt püspök úr, és emberi szemmel nézve mennyire kilátástalan a küzdelem a Közgazdasági Egyetem nagybefolyású vezetőivel szemben. Férjem és néhány testvér a médiához fordult, és húsznál több cikkben, riportban tárta nyilvánosság elé a Lónyay épületproblémáját. Én pedig a szülőkkel, kollégákkal megbeszélve az utcára vittem a diákokat. Két méltóságteljes, zsoltáros tüntetés során petíciót adtunk át az oktatási miniszternek, majd a miniszterelnökhöz fordultunk segítségért. Egy pártpolitikailag civil szervezet, a Közép- és Kelet-európai Rutherford Intézet kezdeményezésére Németh Zsolt és Gyimóthy Géza képviselők önálló képviselői indítványt nyújtottak be. Az előterjesztésnek mind a hét parlamenti pártból voltak aláírói, támogatói. Hegedűs püspök úr pedig éhségsztrájkot jelentett be, ha nem történik előrelépés a Lónyay épületének visszaadása ügyében. 1996. július 4-ei dátumú az a levél, amelyben püspök urat értesíti a hivatal, hogy a kormány az ingatlan tulajdonjogát harminc napon belül átírja a Duna-melléki Egyházkerület javára. Az ingatlan birtokba adásának végső határideje pedig 2000. július 31-e.”

És csodák csodája, 2000 őszén megkezdődhetett az oktatás a Kinizsi utcai épületben!

Láczai Szabó Tibor, a Kálvin téri Egyházközség főgondnoka, állami díjas öregdiák az ünnepségen e szavakkal köszöntötte az iskola igazgatónőjét: „Köszönetet mondunk azért a hallatlan sok munkáért, kemény küzdelemért, amelyet igazgatóként az újra indított iskolánk sikeres működéséért kifejtettél, és amellyel megőrizted azt a szellemet, amelyben tanáraink minket neveltek. Ez a szellem adott erőt, hogy emberek tudjunk maradni egy elembertelenedő világban. Szomorúan láttuk, hogy elismerés mellett meg nem értésben, méltánytalan elbánásban is volt részed.”

A méltánytalanságot és a meg nem értést nem kívánta részletezni Ágnes, ám szívesen beszélt arról, hogy milyen szellemiségről van szó, hogy milyen útravalóval a tarisznyájában vívta meg harcát, s tudta emelt fővel elviselni a nehézségeket.

„Két éves koromban elváltak a szüleim, apám nem ismertem. Hét-nyolc éves lehettem, amikor úgy kezdtem nézegetni a férfiakat az utcán, hogy valamelyik esetleg éppen az apám. Kilencven éves volt, amikor megismerkedhettem két féltestvéremmel a születésnapján. Egyik felesége pedagógus volt, és arra kérte, amikor tizenhárom éves voltam, hogy legalább kéthetente nézzen rá a lányára. Nem nagyon erőltettem a dolgot, mert ez éppen az a korszakom volt, amikor keresztyénné lettem, és apám le akart beszélni róla. A szó szoros értelmében egy hét nyelvet beszélő lelkipásztorral, dr. Domján Jánossal találkoztam a Külső-józsefvárosi református gyülekezetben. 1983-ban bekövetkezett haláláig ő volt a lelki-szellemi atyám. A legjobb pszichológiai írásokat és az olasz irodalmat rajta keresztül ismertem és szerettem meg. Az ifjúsági közösség tagjai rajongtak érte. A sportolást, a jó állóképességet, az egészséges fizikumot hasonlóan fontosnak tartotta, mint az elmélyült lelki életet. Naponta úszott, de ha tehette, teniszezett, korcsolyázni, túrázni vitt bennünket. Tőle tanultam meg pingpongozni nem akármilyen szinten: versenyző lettem. A solymári angol katonai temetőben mindig őt kérték meg a szertartás megtartására, amikor hivatalos küldöttség érkezett Angliából. Persze mindig minden mozdulatát figyelték, de a gyülekezetet nem robbantották szét. Gyermekeként szeretett, és úgy is követelt tőlem, mintha a saját lánya lennék. Mindig az volt az álmom, hogy az ő értékrendjét, szellemi színvonalát érjem el. Sajnos, ez nem sikerült, bár nagyon igyekeztem. Édesanyám egyedül nevelt, sok lemondással, nem is akart elengedni: sok konfliktusunk volt egymással az elszakadás időszakában. Minden tantárgyból jeles tanuló voltam, egyedül énekből kaptam kegyelemből ötöst. Ez borzasztóan zavart. Hallottam a Kodály módszerről, s azzal álltam édesanyám elé, hogy zenét szeretnék tanulni, mert akkor kiderül, hogy mégis van hallásom, és a hangom is fejlődni fog. Három család bérelt zongorát közösen, de végre énekből is képezhettem magam.

Nyolc évesen már egészen biztos voltam benne, hogy tanár leszek. Rengeteget foglalkoztam a többi gyerekkel, mindenben próbáltam segíteni nekik, korrepetáltam a gyengébb tanulókat. A gyülekezetben is vállaltam szolgálatot: évente látogattuk a nálunk keresztelteket, ami azt jelentette, hogy hetente családlátogatásra mentem. Nem hagytuk szétszéledni a társaságot. Szolgálat volt számomra a vasárnap kilenc órai gyerek-istentisztelet is, amit akkor vasárnapi iskolának hívtak, tizennégy évesen már egy első osztályosokból álló csoportot gondoztam, akiket fél kilenctől kilencig összeszedtem, és a templomba kísértem. Tizenhat-tizenhét évesen már az ifjúsági közösség egyik vezetője voltam. Soha nem éreztem terhesnek a szolgálatot, ma sem érzem annak. Isten munkatársai vagyunk valamennyien itt a Lónyayban.”

Ágnes egy szobrot, egy imára kulcsolt kezet kapott az iskola tanáraitól, melyen az alábbi felirat olvasható: „Kérünk, imádkozzatok Madarász Ágnesért, a Budapesti Lónyay Utcai Református Gimnázium és Kollégium igazgatójáért, hogy áldozatos, szolgáló életén, munkája megmaradó gyümölcsén mindenkor áldás legyen, s majdan a hű szolga bérét elnyerni méltónak találtassék Mennyei Ura előtt. A szolgatársak, a Lónyay tantestülete és az öregdiákok.”