Szemben a közönséggel

A színpadon két ember ül egy asztalnál, és egymás szavába vágva mesélik történetüket. A közönség feszeng: itt most valóban az lesz, hogy két pasi jópofa emlékeket idézget valamirevaló díszlet, látvány, színházi effektek nélkül, akár egy lepukkant kocsmában?

A történetmesélés azonban hamarosan vád- és védőbeszéddé, pokolian izgalmas nyilvános gyónássá válik: minden apró részletre kiterjedően elemezni kezdik a megtörtént eseményeket, olyan erővel megjelenítve a torokszorító pillanatokat, hogy a néző gyakran levegő után kapkod. Denny és Joey együtt járőröztek Chicagóban, és nagy céljuk, hogy a példaképeikhez hasonló karriert fussanak be, már soha nem valósulhat meg. A két rendőr a bűnüldözés során jóvátehetetlenül közeli kapcsolatba keveredett a bűnnel. Hiába igyekeznek tisztára mosni lelkiismeretüket, nem sikerülhet, büntetésüket nem kerülhetik el.

Keith Huff remekül megírt, a Centrál Színházban Jó zsaru – rossz zsaru címmel játszott bűnügyi drámája szétfeszíti a műfaj kereteit. Fordulatokban gazdag történetével a fiatal szerző elsősorban arra hívja fel a figyelmet, hogy ha nem vigyázunk, ha nem látjuk, vagy nem akarjuk látni pengeélesen a határokat, nagyon könnyen elmerülhetünk a bűn mocsarában. Vétkesek közt lehetséges-e ártatlannak maradni?

Az előadás két szempontból is rendkívüli: elsőként azért, mert az amerikai ősbemutató után először Budapesten látható, másodszor pedig azért, mert a magának mindent megengedő, hibát hibára halmozó Dennyt Stohl András játssza. A hitelesség kedvéért meg kell említenünk, hogy a rendező, Puskás Tamás még a karambolja előtt a Nemzeti Színház művészére osztotta a szerepet. Partnere Szabó Győző.