Kigyalogol magából minden rosszat

Endrei Judit: nem csak a képernyőről lehetsz kedves ismerős!

Talán az újszülötteken kívül nincs az országnak olyan lakója, akinek, ha Endrei Judit neve kerül szóba, ne a televíziós munkái jutnának eszébe elsősorban. Ez rendben is lenne, ha nem telt volna el lassan tizenöt év a népszerű televíziós személyiség távozása óta a képernyőről! Interjúnkból kiderül, hogy mennyivel lennénk szegényebbek, ha Endrei Judit pályája nem így alakul.

–Azt írja valahol, hogy gyerekkorában imádta élni egy falusi kislány életét!

–Egy falusi kislány életébe beletartozott sok minden, amitől a városi ember általában elhúzná a száját, például a disznóól-takarítás. A barátnőimmel játéknak fogtuk fel a hétköznapi, házkörüli munkákat. Olykor azzal leptem meg édesanyámat, hogy kimostam, mire hazaért. Akkor még a kútról kellett hozni a vizet. Szorgalmas kislány voltam.

–Tiszatenyőn, ahol élt a család, hatalmas esemény volt a disznóvágás, különösen a Kurdics portán…

–Még most is belesajdul a szívem, ha arra gondolok! A mi disznóvágásaink mindig apukám születésnapjához, december 17.-éhez kötődtek. A húgommal nagyon élveztük a nagy sürgés-forgást a házban.

–A falusi idill után elég hamar, gimnáziumi éveitől kezdve majdhogynem önálló életet kellett élnie: Törökszentmiklóson lakott albérletben. Később volt egy érdekes kísérlete is Szolnokon, nagymamájával beállított a Szolnok megyei Néplap szerkesztőségébe, hogy újságíró szeretne lenni.

– Gimnázium után könyvelő lettem, szükségmegoldásként. Két évig, míg fel nem vettek a szegedi főiskola magyar-orosz szakára, nagymamámnál laktam, Szolnokon. Egyszer gondoltam egyet, és be akartam menni a Néplaphoz, de csak a portásig jutottam el… Nem erőltettem a dolgot.

–Amilyen lehetetlennek látszó dolog volt az újságíró pálya, olyan könnyedén vette az akadályokat a Magyar Televízió felé!

–Szeged maga volt a földi paradicsom számomra! Szerettem ott élni, tanulni, diákoskodni. Manapság is, ha leesik az első hó, a szegedi Széchenyi tér jut eszembe, ahogy diáktársaimmal gyönyörködtünk a hóesésben. A tavasz pedig még mindig a szegedi tulipánfa nekem. És a televízió is. Harmadéves főiskolás voltam, amikor a körzeti stúdiókat szervezték a Magyar Televízióban. A szegedi stúdió vezetője bemondót keresett, és öt fiatal lányt választott ki, akiknek „fel” kellett utazniuk a budapesti Szabadság térre, hogy egy bizottság megnézze őket. Nagyon örültem, hogy köztük lehettem, mert a szüleim már Szentendrén építkeztek, és azt gondoltam, hogy a televíziónál keresett pénzemmel majd segíteni tudom őket. Fischer tanár úr, aki a Televízió képernyőn szereplő munkatársainak a beszédét volt hivatott megfelelő színvonalra emelni, azt mondta rólam, hogy igaz, hogy csúnya, csúnyán beszél, de van benne valami.

–Ez hogyan történhetett? Láttam a régebbi fényképeit, hát csúnyának akkor sem volt mondható, beszédével és egyéniségével pedig kifejezetten nyugalmat árasztott a televízió képernyőjéről, és most ebben a cukrászdában is, ahol az interjú készül.

–Tényleg nyávogósan magas volt a hangom, de a tanár úrnak az sem tetszett, hogy az átlagosnál sokkal lassabban beszélek. Kemény munka kezdődött, majd fél év múlva megjelentem a Magyar Televízió Szegedi Stúdiójának képernyőjén. Sőt a nevemet is Fischer tanár úrnak köszönhetem. Mikor a tévés vezetőim javasolták a névváltoztatást, a Kurdics mellé a Szentendrei-t akartam választani, hiszen imádtam ezt a várost ideköltözésünk első pillanatától.

„Szentendrei? Ez így hosszú, legyen maga Endrei!”

–Nem néztem utána, de a nagy tv-bemondó generáció tagjai közül valószínűleg a legtöbb műsorban lett műsorvezető-szerkesztő, hogy csak a legismertebbeket soroljam: Hétvége, Tízórai, Napközi, Leporelló, Kincsestár…

–1989-ben még létezett az a státus, hogy bemondó, de én váltottam, és lettem műsorvezető-szerkesztő. Valóban sokféle műsorban szerepeltem, leggyakrabban élő adásokban, így elmondhatom, hogy amit a televízió nyújthatott számomra, azt megkaptam. Aztán 1997 körül elfogytak a munkáim, egyre inkább úgy éreztem, hogy jobb, ha magam döntök, és időben elmegyek. Búcsúlevelet írtam a TV elnökének, amolyan szívhez szólót, mint Tatjána Anyeginnek. Nem tartóztattak. Úgy jöttem el onnan, hogy nem tudtam, mi lesz a jövőm. Most pedig ott tartok, hogy tíz élet sem lenne elég az ötleteim megvalósításához! Akkor el kellett döntenem, mi fontosabb, szaladni egy szekér után, és siránkozni, hogy nem vesz fel, vagy megtalálni magam másban, máshol. Nem feltétlenül csak az a siker, ha valakit ország-világ ismer. Édesanyám nem volt országosan ismert ember, Tiszatenyőn iskolaigazgató, majd Szentendrén tanítónő lett, de még ma is gyakran megállítanak, hogy „Irénke nénit mennyire szerettük”. Hát nem ez a legfontosabb, hogy élünk, tevékenykedünk, és az emberek számára hasznos dolgokat csinálunk?

–Szinte követhetetlen, hogy mennyi mindennel foglalkozik! Könyvet ír, könyveket ad ki, rendezvényeket szervez, az Első Gasztronómiai Fesztivál ötletgazdája, a Kor-határtalanul Egyesület létrehozója, vezetője, coach, mediátor, hálózatépítő… Kihagytam valamit?

–Vegyük sorra! Én nem tartom magam írónak, annál inkább jó könyvcsinálónak. Mindörökké nő, Mindörökké férfi, Női bölcsességek… Minden könyvem kedves a számomra. De most Kemény Dénes fantasztikus emberi és szakmai teljesítményéről megjelent legutóbbi könyvem a kedvencem. Amikor az első, általam szerkesztett könyv megjelent, elhatároztam, hogy a tapasztalataim alapján a következőt már én adom ki. Ettől kezdve a kockázat is, de a siker is az enyém. Bele lehet tanulni. A legnagyobb és legnehezebb feladat előteremteni a kiadáshoz szükséges pénzt. Húgommal, Kurdics Erikával öt éven keresztül szerveztük a Skanzen Amfiteátrum programjait, ahol az ország élvonalbeli művészei léptek fel. Először mi rendeztünk a városban gasztronómiai fesztivált nagy sztárok közreműködésével. Négy évvel ezelőtt indítottuk el a Kor-határtalanul programot, már 36 városban jártunk, és mindenhol nagy szeretettel fogadnak bennünket. Terveink szerint idén 12 városba jutunk el. Ennek a korosztálynak nagyon nagy szüksége van arra, hogy megtanulja, elhiggye, igenis lehet ötvenen túl is derűsen, hittel, egészségesen élni az életet. Nemrég újabb mesterséget tanultam: egy pénzügyi szolgáltatónál mediátor vagyok. Szép munka: itt az a feladatom, hogy az ügyfél és a szolgáltató között kialakult vitás helyzetek egyeztetéssel, beszélgetéssel oldódjanak meg, az én közreműködésemmel. Hálózatépítői munkám régóta egy egészséges életvitelre ösztönző, környezettudatos vállalkozáshoz köt.

–Hallgatni is sok a feladatait, nem még csinálni! És otthon, bár már lassan a maguk útját járják, a két lánya, Nóra és Laura várja.

–Csodálatos két lányom van. Büszke vagyok rájuk! Eszesek, szorgalmasak, nyitottak a világra, komolyabbak a kortársaiknál. A város szélén lakunk, közvetlenül a mező és a hegyek közelében. Ha „zizegek”, zaklatott vagyok, gyalogolok egy jót. Kiviszem a mezőre a rossz kedvemet. Alig telik el egy kis idő, és már a tájban, a növényekben, a felhőkben gyönyörködöm. Csak azt veszem észre, elfújták a rossz kedvemet. A természet minden pillanatban megajándékoz valami gyönyörűséggel. Most éljük Nóra és Laura felnőtté válásának mindhármunk számára izgalmas, nem mindig könnyű időszakát. De már a lányok is tudják, hogy a természet egyet jelent a legnagyobb lelki békével.