Elmaradt beszélgetés Turcsány Péterrel
Még a nap is kisütött azon a borongósan indult napon, amikor Elmer Istvánnal volt találkozóm a könyv ünnepén a Vörösmarty téren a Kráter Műhely Egyesület pavilonjánál. Az apropó az volt, hogy regénye jelent meg Turcsány Péter kiadója gondozásában. Péter készségesen rendelkezésemre bocsátott egy recenziós példányt István legújabb alkotásából, s ahogy szó szót követett, kiderült, felfogásunk az életről és az irodalomról annyira hasonló, hogy ettől kezdve nem engedhetjük el egymás kezét, bokros teendőink közepette időt kell szakítanunk egymásra egy kis szellemi feltöltődés erejéig. Eldicsekedtem, hogy hol jelentek már meg verseim. Beszélgetésünk végén megkaptam Pétertől Tusa az életért című verseskötetét is. A két műről Könyvek, könnyek, mosolyok címmel az amdala.hu hírportálon írtam. Cikkem alábbiakban olvasható részletéből kiderül, miért nem kerülhetett sor kétszeresen is eltervezett találkozásomra Turcsány Péterrel…
Amitől tartottam, bekövetkezett. Bár a polcomon szépen egymás mellé állított, feltétlenül olvasásra szánt, nekem dedikált könyvek időnként jelezték elégedetlenségüket: miért nem olvasom már el őket és ajánlom jó szívvel az irodalomkedvelők figyelmébe. Kezdetben csak porosodásukkal, később a szűkös hely miatt szükséges folyamatos polcracionalizálás közepette tettek meg mindent, hogy el ne feledkezzem róluk. Egyik-másik szerző néha rá is kérdezett, sikerült-e belelapoznom a könyvébe. Most megtörtént a legdurvább, ami megtörténhetett: hatvannégy éves korában váratlanul, tüdőembóliában elhunyt a jeles író, költő, műfordító, szerkesztő, a Kráter Műhely Egyesület és Könyvkiadó vezetője, hat gyermekes édesapa, négyszeres nagypapa, Turcsány Péter.
Legújabb, Tusa az életért című verseskötetével alaposan meggyűlt a bajom. Olyan pesszimista, kiábrándult, végtelenül elkeseredett sorokat vetett papírra némelyik költeményében, hogy elhatároztam, kicsit elbeszélgetek vele még, mielőtt bármit is írok az elmúlt néhány évben született alkotásairól. Soltész Márton irodalomtörténésznek, szellemi társának 2013 karácsonyán mondta el telefonon a következő négysorosát: „Ne olvassátok versemet,/ ki beletekint, belehalhat,/ az Úrra gondoljatok, ő ad/ a jóságnak minden hatalmat.”
Megrendülten olvasom a fülszövegben írt mondatait, mintha az összes kérdésemre válaszolna: „…aki otthon van fenn, az legyen otthon lenn is. Küzdjön az árnnyal. És ha az is növekvő, mint az égig érő fák, akkor a poklokig süllyedő gyökerek sötétje is a társunk… Az öt ciklus: három évnyi mélyrepülésem története. …Sokan a szellem kalandorai, én inkább a tapasztalat kalandjáról szólok.”
Eddig az idézett cikk. A tapasztalat kalandjáról szóló verseket olvasva határozottan az az érzésem: Péter az életét áldozta fel azért, hogy szembesítsen, s ezzel igyekezzen megóvni bennünket a poklokig süllyedő gyökereink sötétjétől.