Az újságíró Krúdy

Újságíró az a személy, aki foglalkozásszerűen egy sajtótermék számára információkat gyűjt, azokból szerkeszt, írását, hang- vagy képanyagát a sajtótermék olvasóinak, nézőinek, hallgatóinak szánja. Az újságíró feladatai tájékoztatási és publicisztikai jellegűek. Célja a közvélemény tájékoztatása, saját gondolatainak, meggyőződésének közkinccsé tétele.

A tájékoztatás alapja a hír, illetve a hírműfajok valamelyikében való anyag készítése. A publicisztika a szabadabb véleményalkotás lehetősége, nem ritkán szépirodalmi rangú alkotás.

Lehet valaki tudósító, riporter, publicista, tárcaíró, kritikus, kommentátor, hírolvasó, műsorvezető, szerkesztő-rendező, stb.

A sajtószabadság a sajtójognak az az alapelve, amely szerint a sajtó útján mindenki szabadon, előzetes hatósági vizsgálat és engedély nélkül közölheti gondolatait, eszméit, hirdetheti meggyőződését. A rendszerváltozás előtt egyszerű volt a helyzet: csak az az írott-, képi- vagy hanganyag kaphatott nyilvánosságot, amely a fennálló politikai rendszer alapvető törekvéseit, irányvonalát nem vitatta. Politikailag megbízhatónak tartott írók, újságírók időnként, deklaráltan jobbító szándékkal, kritikát is megfogalmazhattak a nyilvánvalóan nem tökéletesen működő hivatalokkal szemben, emberi kapcsolatokban tapasztalható visszásságokat tehettek szóvá, sőt egyesek által rosszul értelmezett elvi, eszmei, esztétikai kérdéseket érintő megnyilvánulásokkal vitatkozhattak, művészeti alkotásokat elemezhettek.

A Kossuth díjas művésszel, íróval, költővel, drámaszerzővel, a Magyar Televízió egykori művészeti vezetőjével, ex-miniszterrel, Görgey Gáborral, több, vele készített interjúmban sokat beszélgettem erről. Őt idézem: „A politizálást a magam részéről mindig kicsit nevetséges emberi tevékenységnek éreztem. Húsba vágó, véres mozzanatai, a politikusok magabiztossága és nagyképűsége végtelenül dühít. Így esett, hogy a politika elég nagy szerephez jutott mégis az írásaimban és az életemben. Egy írónak a diktatúra keményebb szakaszát felváltó, lágyabb korszakában is tudnia kellett, hogy a társadalmat, embert eltorzító tendenciák hol erősebben, hol lazábban, de továbbra is érvényre jutottak. A nagy gonddal adagolt szabadságban kell a legjobban észnél maradni. Annak a módját kellett megtalálnunk, hogy miként maradhatunk morálisan érintetlenek és jó művekben éles szemű krónikásai korunknak. Ezt tartom az írók feladatának ma is. Már a közelmúltra is igaz volt, hogy a Szovjetunió és a kommunizmus kritikáján kívül minden taburól szó eshetett.”

Akkor még sem ő, sem én nem tudtuk, hogy később két évig irányítani fogja a kulturális tárcát. Utolsó találkozásunk alkalmával így foglalta össze az író, újságíró feladatait: „Az író igazmondással megátkozott ember. Nem új keletű dolog a magyar irodalomban, hogy egy író újságcikkeket is ír. Mikszáth Kálmán „Tisztelt Ház!” sorozata, Ady Endre, Kosztolányi Dezső tárcái már a XIX. század végén, XX. század elején frissen reagáltak a társadalmi jelenségekre. Pontosan ez a lényege, hogy az író a pillanatnyi reagálásait, mérgeit, düheit, élményeit ne raktározza el, hanem akár egy napilapban frissen, ropogósan írja ki magából! Ezért irtotta ki Rákosi a tárcát az újságokból, mert alkalmas az író saját véleményének, meggyőződésének, személyes tapasztalatainak a közzétételére. Ezt követték a lazuló korszakok, amelyek során egyre elviselhetőbb lett az élet, publicisztikát is írhattunk, nyugatra utazhattunk.”

Ma a közösségi médiában bárki elmondhatja a véleményét, aminek a hátránya az, hogy tanulatlan, felkészületlen emberek gyakran kifejezetten rosszindulatú, gyűlöletkeltő, nagyrészt minden valóságalapot nélkülöző, tárgyi tévedésektől, hibás adatoktól, helyesírási hibáktól hemzsegő írásokkal, hang- és képanyagokkal árasztják el az olvasókat, hallgatókat, nézőket. Sajnos az online hírportálok jó része – anyagi források híján – csapnivaló, szakmai szempontból minősíthetetlen anyagokkal igyekszik részt venni az egyre áldatlanabb hírversenyben. Az egykor a legkiválóbb írók, többek között Krúdy Gyula nevével fémjelzett újságíró hivatás egyesek szerint már nem is létezik.

Krúdy tizenöt éves korában jelent meg első novellája a Szabolcsi Szabadsajtóban. Érettségijéig már több mint kétszáz novellája volt olvasható, közben diákújságokat adott ki, diáktársaival megszervezte a Nyíregyházi Sajtóirodát, hogy hírekkel lássa el a fővárosi lapokat. 17 éves volt, amikor a tuzséri hipnózistragédiáról szóló, a Pesti Naplóban publikált riportsorozatát – Tuzséron egy amatőr hipnotizőr médiuma hipnotizálás közben összeesett és meghalt – átvette a kor európai sajtója.

Érettségi vizsgái idején Debrecenben újságíró. „Apám azt hitte, hogy majd követ leszek Párizsban. Az anyám szolgabírót szeretett volna nevelni belőlem. Egy napon aztán megszöktem a háztól. Beálltam hírlapírónak Debrecenbe. Öreg tanárom, Porubszky Pál egy hét múlva értem jött: legalább az érettségi vizsgát tegyem le elébb. Hírlapírónak szöktem el a szülői háztól, vidéki színésznőbe bolondultam, boldog voltam, művész voltam, ittam, mulattam, szerettem, nem is tudom, hogy mi történt velem…” – írta életének erről a bohém időszakáról.

Munkatársa lett számos folyóiratnak, szerkesztője volt a Nyugatnak is. 1895-ben a Debreceni Ellenőr, majd a nagyváradi Szabadság munkatársa lett, riporter és korrektor. A millenniumi ünnepségekre Pestre utazott, bekapcsolódott a századforduló pezsgő irodalmi életébe. 1896 szeptemberében a Képes Családi Lapok novellapályázatán első díjat nyert. 1897-ben havonta 7-8 novellája jelent meg. Az Egyetértésbe és a Fővárosi Lapokba dolgozott. Megjelent első novelláskötete, az Üres a fészek.

Huszonkét éves koráig csaknem félezer elbeszélést írt, hét kisregénye jelent meg különböző lapokban, könyv alakban került az olvasók elé egy novelláskötete és egy regénye.

Az 1919-es forradalom idején ismét közírói szerepet vállalt, Móricz Zsigmonddal és Gárdonyi Gézával a Néplapot szerkesztette, riportot írt a kápolnai földosztásról.

A jellegzetes krúdys stílussal a legnagyobb sikert arató művében, az 1913-ban megjelent A vörös postakocsiban találkozhatunk. Az író személyes szándéka szerint a még megmaradt vidéki élet üzen vele, a nagy és boldog XIX. század, amelyben ép és teljes volt az, ami az 1910-es években már csak töredékeiben vegetál. A mű egyik hőse, Rezeda Kázmér, az egykori vidéki publicista, az író alakmása, tapasztalja az eszményei és a valóság közti szakadékot. Képzeletben Puskin világában él, valójában egy szánni való, kisszerű újságíró: „Kis zuglapomban számon tartom a színésznők kedveseit, kitartóit, a hold járását és kereszt- és vezetéknevet adok a gyermekeknek…” – olvashatjuk. Ady Endre írja a regényről: „A vörös postakocsi nemcsak a tegnapnak, az emlékezésnek szimbóluma, de a Krúdy-regény nagy társadalomtalanságáé. Azokról és úgy, akikről és ahogy Krúdy ír, csak az írhat, akinek társadalmi rangja tisztázhatatlan s állandóan a napidíjas és az úristen között lebegő. Csak ez látja meg és kedveli a társadalom leghívebb reprezentálóit, azokat tudniillik, akik a társadalmon kívül bitangolnak.”

1919 utáni, pesti regényeiben már nem gazdagodik sok új színnel sejtelmes világa, de módosul műveinek közege: városi kocsmák, borozók, csarnokok népe elevenedik meg. Ennek a világnak a legteljesebb bemutatása az 1930-ban megjelent Boldogult úrfikoromban. Míg Kacskovics háztulajdonos, Vilmosi Vilmos és Podolini Lajos megrendeli reggelijét, benépesül a kocsma. Rónay Lászlót idézem: „Egy társaság az átmulatott éjszaka macskajaját igyekszik sörökkel enyhíteni, de van itt báró, rejtélyes olasz, természetesen szerkesztő, s folyvást nő a társaság, míg végül táncra perdülnek, s elbúcsúztatják a béke e furcsa, de teljesen valóságos szigetét, amelyet másnap elad tulajdonosa Vilma kisasszonynak, s vele Podolini Lajosnak, aki bőséges tapasztalatokkal rendelkezik, hogy egy effajta intézményt üzemeltetni tudjon. Ez volna a boldogság? A jelek szerint igen. A köznapok boldogsága ez, mint ahogy a történet is azt bizonyítja, hogy a hétköznapokat is meg lehet tölteni ünnepi érzésekkel, szertartásokkal. Ezek a szertartásos borivások, nekikészülések, kézcsókok Krúdy regényvilágának fontos kellékei. Gavallérok emelik meg kalapjukat utolérhetetlen grandezzával, pincérek várnak türelmesen a rendelésre, mert tudják, hogy a rendelő ismeri még a békebeli szokásokat, s közben megáll az idő, átváltozik hangulattá, melynek éppoly fontos eleme a temetési menet, mint a párolgó húsleves illata.”

Krúdy Gyula a magyar irodalom legtermékenyebb alkotója. Többet írt, mint Jókai Mór vagy Mikszáth Kálmán, s hatalmas életművének jelentős részét máig vidéki újságok oldalain kereshetjük.

Ismertebb álnevei: Ábrándi, Alföldi remete, Balatoni remete, Fráter Julius, Gyula bácsi, Jó barát, Kuruc levente, Mélacsai, Mézeskalácsi, Nők öreg híve, Óbudai remete, Pletykási, Régi ablakok alatt sétáló, Rezeda úr, Rezeda Marcell, Szigeti harkály, Szigeti remete, Szigeti sétáló, Szindbád, Templárius, Török Gedeon.

„Vastag, kerek tollszárral, hegyes tollal, diósgyőri árkusokra rótta apró gyöngybetűit. Napi 16 oldalt, Jókai teljesítményét szabta ki magának. Hosszú, gyötrelmes órákig tartó munkája közben csak néha állt meg. Ekkor karjait, ujjait tornásztatta, ropogtatta, s rágyújtott ki tudja hányadik Stambul-cigarettájára” – emlékezett édesapjára Krúdy Zsuzsa.