A zene öröm, önkifejezés, gyógyulás!

Kárászy Szilvia zongoraművész számára elég korán elkezdődnek a karácsonyi előkészületek, mert össze kell állítania ünnepi koncertjének műsorát. Hagyományos karácsonyi harangjáték hangversenye idén december 12-én lesz a Belvárosi Színházban St. Martin és a Váci Szimfonikus Zenekar közreműködésével. A művek válogatása, a koncert minden évben jóleső érzéssel tölti el, fokozza benne a karácsonyi hangulatot. Beszélgetésünkből kiderül, hogy az éneklés, a zene gyerekkorától kezdve hasonló szerepet töltött be az életében, mint a lélekgyógyító karácsony.

–Valamikor réges-régen senki sem hitte volna, hogy Sziszikéből zeneművész lehet!

–Drága édesanyám szörnyen hamisan énekelt. Csecsemőkoromban állítólag mosolyogni kezdtem, amikor abbahagyta a dalolást. Rólam viszont elég hamar elhíresült a szomszédságban, hogy valami közöm lehet egyszer a zenéhez. Három-négy évesen már a balatonszéplaki nyaralónk kútkáváján énekeltem a rádióban hallott slágereket. Számomra ez igazi terápiás foglalkozás volt, dúlt bennem az önkifejezési vágy, mindenképpen meg akartam mutatni magamat. Nagy örömet szerzett nekem, amikor találkozásunkkor a szomszédok megjegyezték, hogy milyen szépen énekeltem. Aztán folyamatosan a családnak is bemutattam a tudományomat. Egyértelműnek tűnt, hogy zeneiskolába íratnak, de nagy kérdés, hogy jót tettek-e velem.

–Az iskolában nem értékelték kellőképpen a kútkávás dalokat?

–Betonmerev tanárokat fogtam ki. Boldogan szárnyaltam volna, de rettenetesen szűk keretek közé akartak szorítani. Az ilyen típusú pedagógusok iszonyú kárt okoznak a diákokban, az őszinte, egyéni, tehetséges dolgokat lefaragják róluk, teljesen elbizonytalanítva őket. Marad a száraz tudomány, a szolfézs, a bigottan követelt Kodály-módszer. Annak, akiben a szabadságvágy olyan rettenetesen erős, mint bennem, csak kínszenvedést jelentenek ezek a didaktikus órák.

–Ehhez képest aztán elég simán két diplomát is szerzett a Zeneakadémián…

–Mindezek ellenére éreztem, hogy számomra a zene az igazi örömforrás, az önkifejezés lehetősége, a gyógyulás. A sport sokat segített abban, hogy rendbe tegyem magamban a dolgokat. Tornáztam, úsztam, teniszeztem, kézilabdáztam, a ritmikus sportgimnasztika pedig olyan jól ment, hogy Budapest bajnok lettem. A sport megtanítja az embert a leglényegesebb dolgokra az élethez: a küzdelemre, a célokra, a győzelemre. Négy éves koromtól úgy indultam edzésre otthonról, mintha ünnepelni mennék. Művész-tanári diplomám megszerzése után nem készültem arra, hogy koncertező zongoraművész legyek, mert a klasszikus zenészektől eltérően én mindig valami speciális, különleges dolgon törtem a fejem. Valami módon be akartam építeni a pillanatnyi hangulatomat, a közönséget, a helyszínt az alkotás folyamatába.

–Mondják, rablóból lesz a legjobb pandúr. Nem akar tanítani?

–A tanítás szerintem élet-halál kérdés, mert soha be nem gyógyuló sebeket okozhatunk valakinek, ha nem vigyázunk. A pedagógus ilyen értelemben felelős a tanítványai életéért! Eszméletlen mennyiségű energiát követel, hogy képesek legyünk jól csinálni. Enélkül pedig nem lehetséges minden egyes diáknak személyre szólóan elmondani a lényeget. A jó pedagógus meg tudja találni tanítványaiban azt a szikrát, ami továbblendíti őket a holtpontokon. Nyugodt háttér kell hozzá, hogy a tanár megfelelő mértékben oda tudjon figyelni a növendékeire. A tanár-diák viszony nem barátság, nem szülő-gyerek kapcsolat, mégis hasonlóan intim, igen érzékeny játék. Hol vannak a határai? Meddig játszik szerepet a tisztelet, hol kezdődik a partnerség? Aki nem hajlandó teljes energiával, figyelemmel, felelősséggel, lelkiismerettel csinálni, inkább hagyja el a pedagógus pályát, ha nem akar helyrehozhatatlan hibákat elkövetni. Én nem akarok még egy elefánt lenni a porcelánboltban. Később elképzelhetőnek tartom, hogy tanítani fogok, de most még a saját dolgaim izgatnak jobban.

–Ősztől a nagyközönség számára is megnyílt a magát az összművészet otthonaként meghatározó Kárászy Szalon, a Kárászy család régi fészke, egy újlipótvárosi lakás a negyedik emeleten, a Szent István park sarkán. Mivel csalogatják ide vendégeiket?

–A Kárászy Szalon egy sajátos Multi Art Gallery, kínálatában koncertekkel, mesterkurzusokkal, előadóestekkel, kiállításokkal, performancekkel, ismeretterjesztő előadásokkal, könyvbemutatókkal, társasági összejövetelekkel. Ahogy újabb és újabb művészeti ágak kezdtek komolyabban érdekelni, fontosnak tartottam létrehozni egy helyet, ahol – ahogy a filmesek mondják – szuperközeliben lehet találkozni a művészettel. Az automatizmusokat nem szeretem. A különleges pillanatokat keresem. Ahhoz a titokzatos valamihez akarok közelebb jutni, amely lehetővé teszi az alkotást az emberben. Honnan származik az alkotáshoz szükséges erő, energia? Mi van a háttérben? Ihlet? Múzsa csókja? Másállapot? Kegyelmi állapot? Isteni sugallat?

–Újra énekel!

–Újra énekelek, és a zongorajátékomban egyre több az improvizáció. Egyre közelebb érzem magamhoz a dzsesszt. A Szalon lehetővé teszi, hogy teszteljem a magam és mások produkcióját, hogyan reagálnak, mire fogékonyak az emberek. Végigmenni ezen az úton nem csak elhatározás kérdése, hanem a hihetetlenül erős belső kényszer követelése. Ennek az útnak el kell vinnie valahová. A művészetek élvezete elrepíthet az élvezetek művészetéhez, amellyel az egész életünket széppé tehetjük. Így válhat az élet művészetté, s így sikerülhet életet lehelni a művészetbe. Vegyük észre, hogy élünk! Ne hagyjuk, hogy élvezhetetlen legyen az életünk!