Történeteim

Udvaros Dorottya élete, túlzás nélkül lehet mondani, nyitott könyv, hiszen színpadi, televíziós és filmes megjelenése óta szívébe zárta a közönség, mindenki mindent tudni akart róla. A vele kapcsolatos eseményeket szinte családtagként figyelte az egész ország. Kedvenc történetei tehát valószínűleg sokak számára ismerősek lesznek, de ki merészelné állítani, hogy nem fantasztikus élmény felidézni ismét a rég elmúlt dolgokat, amikor végre valahára összefut a nagycsalád…

Gyerekszáj

Volt egy történet, amit évtizedekig emlegetett az Udvaros família. Nem is igazán történet, csak a hat éves kicsi Dorka édesanyjához való viszonyát kifejező pár szó, amolyan gyerekszájféle vallomás. Rajongásig imádtam gyönyörűséges anyukámat, a kecskeméti színház ünnepelt művésznőjét, Dévai Kamillát. A kölnije illata még ma is az orromban van. De nemcsak én voltam ilyen anyás. Három sarkot nem voltunk képesek úgy végigmenni a városban, hogy az útba eső boltok előtt ne teljen el egy-egy negyedóra üdvözléssel, beszélgetéssel, gratulációkkal az ismerősök részéről. Na, ettől megőrültem. Mit volt mit tennem, feldúltan tébláboltam ilyenkor, mert halálra untam magam. Egy nyáron Baján, ahol anyámék minden évben lejátszották az egész repertoárt, körömcipőben lejtett a főutcán csodálói között. Hirtelen átkaroltam a lábát, szorítottam, szorítottam, ahogy csak bírtam, megigézetten bámultam föl rá, és közben ezt mondtam: „Kicsi akarok lenni mindig, hogy te ilyen fiatal és szép maradjál!”

Lánghajú lány

Elég izgalmasan alakult számomra a Rosszemberek, életem első filmjének a forgatása. A legendás Ferdinándy Gazsi lovascsapata hihetetlen kunsztokat mutatott be, olyan színészek játszották a főszerepeket, mint Derzsi János, Dörner György, Újlaki Dénes. A film csúcspontján, a betyárok és a csendőrök végső összecsapása alatt engem is találat ért, de utolsó erőmmel még letéptem a ruhám övéről egy lőporos zacskót, és felrobbantottam a rám törő kakastollasokat. Ezerrel játszottam, törtek-zúztak a telepített lövések fölöttem, nagyon jónak éreztem a jelenetet, amikor a kamera mellől egyenesen a fejemre vetette magát az asszisztens. Nem győztem kiabálni vele, hogy én eljátszottam mindent, amit ember el tud játszani, és ő tönkretette az egészet, csinálhatjuk újra, ki tudja, sikerül-e még egyszer ilyen jól. Szegény, amikor percek múlva szóhoz tudott jutni, azt mondta: „Ne haragudj, Dorka, de kigyulladt a hajad. Vártunk egy kicsit, de aztán nagyon veszélyes lett a helyzet.” Én a felfokozott izgalmamban természetesen nem vettem észre semmit, pedig valóban égett a hajam.

Művészszínház

Nagyon nagy szeretettel emlékszem vissza mestereimre, Jurij Petrovics Ljubimovra és Major Tamásra. Most. A közös munka során azonban rettenetesen szenvedtem. Majortól már a főiskolán leckét kaptam abból, hogy mi is az a művészszínház. Perdita virágmonológjával küzdöttem harmadévesen. Egyik nap végre dicséretet kaptam a tanár úrtól, s a következő próbán nagy elánnal igyekeztem ugyanúgy csinálni, mire hatalmas letolást kaptam. Teljesen megzavarodtam, nem értettem, hogy ha valami már egyszer jó volt, akkor miért nem jó még egyszer. „Figyelj – mondta Major – amit szerdán csináltál, az pénteken már nem érdekel. Minden nap máshogy, frissen kell játszani, mindig újat teremteni.”

Ljubimov a Háromgarasos operát rendezte a Nemzeti Színházban 1981-ben. Ez az az előadás, amit máig csak úgy emlegetnek, hogy ja, igen, egy londoni emeletes busz volt a színpadon, és a tetején Szabadi Vilmos hegedült. Óriási sikerrel ment. Ám ahogy készült! Reggel-este próba, a koreográfus német, a rendező orosz, két tolmács tömte egyszerre a fejem instrukciókkal. Már a délelőtti próba után négykézláb másztam ki a színpadról, olyan hullafáradt voltam. A főszerepekben Garas, Törőcsik, Ronyecz Mária, Moór Marianna, Gelley Kornél, és az egészen apró szerepekben is olyan nevek, mint Helyey László, Hollósi Frici, Bubik Pista, Eperjes Károly… Hatalmas stressz volt, minden próbán sírtam. Két próba között megpróbáltam aludni egy-két órát az albérletemben. Az egyik jelmezes próbán összezuhanva ültem a buszban, ahová minden színésznek vissza kellett mennie a jelenete után. Egyszer csak Jurij Petrovics fejét láttam meg közvetlenül mellettem: „Nem jól ülsz!” – mondta felháborodva. Felháborodása jogos volt, mert kiszúrta, hogy nem Pollyként, hanem civilként, fáradtan, unatkozva ültem a buszon. Nagyon tanulságos pillanat volt egy fiatal színész számára, meg is jegyeztem magamnak örökre, hogy a néző, bárhol is van a színpadon a színész, azonnal oda néz, ha kiesik a szerepéből. A színházcsinálás magasiskolája volt ez az előadás. Ilyen morzsányi dolgokból bizonyosodhattunk meg róla, hogy Ljubimov nevét nem véletlenül ismerik az egész világon.

Terhestorna

Négy-öt hónapos terhes voltam, amikor érdeklődtem a szülészorvosomtól, Ungár Lászlótól, hogy mitévő legyek, mindent a legjobban akarok csinálni, járjak-e terhestornára például. Az én álmodozó tekintetű orvosom a szokásos stílusában és hanghordozásával azt válaszolta: „Ne menjél, szerintem nem kell.” Megnyugodtam, nem mentem terhestornára. Hanem a Dés Lacival éppen akkor készültünk a nagylemezemre. Két énektanárral, a dzsessz és a klasszikus zene nagyágyúival nyűttem a dalokat. Egy óra éneklés után rekeszizomlázam lett, olyan lelkesen és energikusan énekeltem. És egyre közeledett a szülés időpontja. Augusztusra voltam kiírva, és június-júliusban voltak a felvételek. Tíz napon keresztül reggeltől estig bent izzadtunk a stúdióban. Kiderült, hogy az éneklésnél jobb terhestorna nincs. Mély levegőt kell venni, és nyomni, akár a szüléskor. Nem is történt baj sem a lemez, sem a fiam születésénél.

Mellesleg

Ahogy kijöttem a főiskoláról, mindjárt az első szerepem elég nehéz feladat elé állított, Alát játszottam Mrozek Tangójában a Szolnoki Szigligeti Színházban. Nem volt elég, hogy maga a szerep teljes erőbedobást követelt, a rendező, Paál Isti azt is kérte tőlem, hogy az egyik jelenetben vegyem le a hálóingem. A próbák alatt végigrágtuk magunkat rajta, hogy miért fontos ez a mozzanat ebben a szituációban, mégsem mertem levenni magamról sokáig az ominózus ruhadarabot. Fontos volt, hogy Istiben vakon megbíztam. Annyira jól gondolkodott a darabról, hogy tudtam, ez is hozzátartozik ehhez az előadáshoz. A közönség persze teljesen másképp fogta fel a dolgot. Amikor a legvégső pillanatban, a főpróbán levettem a hálóingem, a helyi lap fotósa azonnal képet csinált rólam a másnapi újságba. Akkor ez még szenzációnak számított egy magyar színházban. Előadás előtt és után gondolhat rá a színész, hogy mit szólnak az emberek, mit mond esetleg az apukája arról, hogy levetkőzik a színpadon, de közben nem. Szégyellős vagyok, de nem vagyok prűd. Színésznő vagyok. A mesterségemben a testem és a lelkem is ugyanolyan súllyal nyom a latba.