Szomorú ünnep Révkomáromban
Esterházy János passió
Gróf Esterházy János halálának 50. évfordulójára gyűltek össze emlékezni a révkomáromi Magyar Kultúra és Duna Mente Múzeuma dísztermében március utolsó vasárnapján. A leggonoszabb rendező, a sors úgy intézte, hogy a szomorú évfordulóra összegyűltek egyúttal a felvidéki magyarság egyik mai büszkeségéről, a néhány nappal az Esterházy János életéről írt passiójáték ősbemutatója előtt elhunyt Kaszás Attila színművészről is megemlékezzenek.
A termet megtöltő közönség az előadást megelőzően egy percig állt megrendülten és értetlenül, hisz valóban nincs magyarázat rá, hogy a helyi gimnázium egykori diákjának, az ereje teljében lévő, népszerű színésznek miért kellett negyvenhét évesen meghalnia.
A bemutató előadás fővédnöke, Duray Miklós parlamenti képviselő előszavában azt hangsúlyozta, hogy Siposhegyi Péter Hantjával sem takar című egyfelvonásos monodrámájának hősében, Esterházy Jánosban olyan politikust tisztelhetünk, aki életével és munkájával a legnehezebb időszakokban is bizonyította, erkölcs és politika nem összeegyeztethetetlen, nem zárja ki, sőt elengedhetetlenül feltételezi egymást. Ezt kellene jól eszébe vésnie minden politikusnak. Esterházy törekvéseit, hitét, emberi tisztaságát ismerve joggal merül fel a kérdés, hogy miért nincs mind a mai napig rehabilitálva Szlovákiában? Miért nem lehet eltemetni tisztességesen, hogy legalább az utókor megköszönhesse néhány szál virággal azt, amit a zsidók, csehek, szlovákok, lengyelek százaiért tett a Gestapo őrült tombolása idején?
Az 1901-ben Nyitraújlakon született Esterházy János 1932-ben az Országos Keresztény Szocialista Párt, 1936-ban pedig az Egyesült Magyar Párt elnöke lett. Az első bécsi döntést követően Szlovákiában maradt. Jelentős érdemei voltak abban, hogy a magyar lakosság nem hódolt be a nemzetiszocialista eszméknek. Többször tárgyalt Tisoval, Benessel és Husákkal a magyar nemzeti közösség jogairól. Három évvel a második világháború vége előtt Hitler felszólította Tisot, hogy deportáltassa Szlovákiából az összes zsidót a német koncentrációs táborokba. A megrémült szlovák kormány azonnal törvénytervezetet dolgozott ki, és megszavaztatta a nemzetgyűléssel. A törvényjavaslatot egyedül Esterházy János ellenezte. „Keresztény és demokrata lelkiismeretem kategorikusan ellenzi a zsidók deportálását” – jelentette ki, és elhagyta a termet.
Esterházyt 1945 nyarán tartóztatták le Pozsonyban, és a titkosszolgálat pincebörtönében kínozták. A pozsonyi Nemzeti Bíróság szenátusa 1947. szeptember 16-án kötél általi halálra ítélte, mint fasisztákkal együttműködő politikust. A halálos ítélet kimondása idején egy szibériai munkatáborban dolgozott. A halálos ítéletet a Csehszlovák Köztársaság elnöke életfogytig tartó fegyházbüntetésre változtatta. 1949 tavaszától csehszlovákiai börtönökben raboskodott. 1957. március 8-án halt meg a morvaországi Mírov fegyintézetében.
Szomorú ünnep volt tehát március utolsó vasárnapján Révkomáromban. Szomorú, de ünnep. Ünnep, mert a súlyos betegségével heroikus küzdelmet folytató szerzőnek torokszorító „János passiót” sikerült írnia. A felvidéki magyar színjátszás jeles képviselője, Boráros Imre pedig úgy játszotta Esterházyt, és úgy állította színre a tragikus sorsú politikus életét, hogy nemcsak a politikai háttér tárult fel teljesen világosan mindannyiunk számára, hanem megsejthettünk valamit egy vértanúvá lett államférfi angyalian tiszta és érzékeny lelkének apró rezdüléseiből is.