Mi lesz veled, muzsika?

Talán azzal kezdődött mindaz, ami az életem során egyre több szállal és egyre szorosabban a komolyzenéhez fűzött, hogy édesanyám tíz éves koromban fogta szépen a kezemet, és elbandukolt velem a Magyar Tudományos Akadémiához. Beálltunk a végeláthatatlan, hosszú sorba mi is leróni tiszteletünket és kegyeletünket Kodály Zoltán ravatalánál.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy pontosan tudtam, mit jelentett Kodály Zoltán a magyar zeneoktatásban, és milyen elképesztő magasságokba emelkedett műveivel nemzetközi mércével mérve is. Abban viszont egészen biztos voltam, hogy sok mindent meg kell tudnom róla, ha anyám csapot-papot otthon hagyott, és képes volt több ezer emberrel együtt órákig sorban állni csak azért, hogy elbúcsúzzon tőle.

Ahogy annyian akkortájt, hétköznap úttörődalokat fújtam az általános iskola énekkarában (megjegyzem rengeteg Kodály és Weöres Sándor szerzeményt), vasárnap pedig úgy bámultam a templomi énekkarunk díszvendégeire, Bárdos Lajos zeneszerzőre vagy Kistétényi Melinda orgonaművésznőre, mintha egyenesen a Marsról érkeztek volna az eldugott kis józsefvárosi közösségbe. Keresztapám, aki az egyházi és világi kórusairól, valamint az orgona- és zongoraművészeiről messze földön híres Vácon lakott, nem sokat várt vele, hogy megmutassa nekem is, milyen hangszert álmodott Pécsi Sebestyén, az orgonatanszak köztiszteletben álló vezetője a Zeneakadémia nagytermébe. Felejthetetlen esten élvezhettem az orgonajátékát. Ezen az ünnepi estén szerepelt még hatalmas sikerrel (micsoda nevek voltak ők is valamikor!) Margittay Sándor és Gergely Ferenc.

Középiskolás koromban, a Zenés szombatok című hangversenysorozatnak köszönhetően érintett meg annyira a zene, hogy arról kezdtem álmodozni: valamilyen módon közel kell kerülnöm a zeneszerzők és a zenészek csodás világához. Szüleim pénzéből csak arra futotta, hogy a nővérem tanuljon zongorázni, így ez az út járhatatlan volt számomra. Pályázatot adtam hát be a Zenés szombatok vetélkedőjére. Gershwin Egy amerikai Párizsban című művéről kellett megírnom, hogy hallgatása közben mi járt a fejemben. A Zenés szombatok népszerű műsorvezetője, Antal Imre adta át a harmadik helyezésemért járó jutalmat a Zeneakadémia szentélyében, ahová csak a legnagyobb zenészek léphetnek, az orgonasípok előtti emelvényen, a színpadon.

A színházi színpad csavarta el a fejemet egy kis időre, de nyilván csak azért, hogy a Nemzeti Színház akkori zenei vezetőjének, Simon Zoltánnak a tanácsára aztán annál nagyobb elánnal vessem bele magam az éneklés rejtelmeibe. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola gyakorló zeneiskolájában Csurja Tamásnál tanultam, Simándy Józsefnél vizsgáztam, és részt vettem a nagy Muszorgszkij énekes, Jevgenyij Nyesztyerenko mindkét magyarországi mesterkurzusán.

Annak ellenére, hogy nem lett belőlem operaénekes, az újságírói feladataim sem engedtek, engednek elszakadni a zenétől. Különböző újságok hasábjain beszélgettem már Marton Évával, Varnus Xavérral, Sebő Ferenccel, Sass Sylviával, Szentpéteri Csillával, Bogányi Gergellyel, hogy csak a legfrissebb interjúimat említsem. Tudom tehát, hogy mekkora bajban van ismét a zeneoktatás, hogy mélyrepülésben van a zenei kultúránk, a zenei műveltségünk. Talán nagyobb a baj, mint Kodály idején.

Sebő Ferencet idézem: „Kodály az ötvenes években mindent megpróbált, hogy az akkori kormányzattól a zeneoktatáshoz, a népzene megismertetéséhez pénzügyi forrásokat préseljen ki. Az ő keze is benne volt abban, hogy füzetek jelentek meg népdalokkal. Kodály állandó bögöly volt a hátukon, nem hagyta, hogy kivegyék az énekórákat az iskolákból, hogy a gyerekek ne tanuljanak meg énekelni. Folyamatosan levelekkel ostromolta az illetékeseket. Olyan tekintélye volt, hogy figyelembe kellett venniük a véleményét. Akkoriban még nagyon képzett, sokoldalú emberek voltak a tanárok. A háború után ideológiai szempontból hosszú évtizedekig lenézett műfaj volt a pedagógia. A kontraszelekció során a felkészült tanárokat kiselejtezték. A mai pedagógusok ráadásul lehetetlen feltételek mellett kénytelenek dolgozni.”

Sass Sylvia beszélgetésünk során így fogalmazott: „Az egykori József Attila Gimnáziumban eltöltött éveimet édesapám varázsolta széppé, sikeressé. Kisoperákat adtunk elő kétszáz tagú kórussal, ötven fős zenekarral. Ezek a fantasztikus produkciók fogták össze igazán a diákokat. Sass tanár úr és az iskola csodájára jártak a világ minden tájáról. Szomorú szívvel gondolok arra, hogy mindaz, amit Bartók, Kodály, vagy éppen az édesapámhoz hasonló, csodálatos énektanárok felépítettek, porrá hullottak szét. Kinek jutnak eszébe manapság a jövő generáció operalátogatói? Vajon van-e még általános iskola vagy gimnázium az országban, ahol felelősen ki lehet jelenteni, hogy zeneoktatás folyik? Hogyan szeressék meg a komolyzenét a gyerekek, ha nem is hallanak róla? Pedig az alapműveltséghez a zenetörténet is hozzátartozik. Éppen most, amikor már világszínvonalú operaelőadásokat, hangversenyeket lehet cd-n, videón, dvd-n élvezni, a diákoknak megmutatni, a zenét megszerettetni, éppen most nincs helye az énekórának, a zenehallgatásnak a tantárgyak között.”

Eddig az idézet. Szerencsére ellenpéldákkal is tudok szolgálni. A minap Kodály Zoltán születésének 125. és halálának 40. évfordulója alkalmából szervezett kórustalálkozóra voltam hivatalos a budapesti Regnum Marianum templomban. Zugló oktatási intézményeinek énekkarai és kórusai szerepeltek, kiegészülve a díszvendégként meghívott felvidéki Kolon gyermek énekkarával. Az alsó tagozatos tanulóktól kezdve az érettségire készülő diákokig kivétel nélkül mindenki olyan fegyelmezetten vett részt a több órás rendezvényen, és olyan színvonalas produkciókat hallhattunk, hogy Kodály könnyes szemmel nézte volna az eseményt a Mennyből, ha történhetne ott ilyesmi. Mintha megvalósulni láttuk volna mindazt, amit A zene mindenkié című könyvében írt. Idézem: „Egy tárgy sem szolgálhatja úgy a gyermek testi-lelki javát, mint az ének. A ritmus idegfegyelmező ereje, a gége és tüdő tréningje közvetlenül a testnevelés mellé kapcsolja az éneket. Mind a kettő naponkint szükséges, nem kevésbé, mint az étel. Van-e jobb szemléltető eszköze a társadalmi szolidaritásnak, mint az énekkar? Sokan egyesülnek valaminek a megvalósítására, amit egyes ember, ha mégoly tehetséges is, egymaga nem tud megvalósítani. Ahol mindenkinek a munkája egyaránt fontos, s ahol egyetlen ember hibája mindent elronthat. A zene célja nem az, hogy ítéletet mondjunk róla, hanem, hogy táplálkozzunk vele. A zene lelki táplálék és semmi mással nem pótolható. Aki nem él vele: lelki vérszegénységben él és hal. Teljes lelki élet zene nélkül nincs. Vannak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világít be. A zene rendeltetése: belső világunk jobb megismerése, felvirágozása és kiteljesedése.”

Mintha Kodály idézett soraira rímelne: egy amatőr operarajongót, Winkler Gábor doktor urat addig nem hagyta nyugodni az operák iránti szeretete és lelkesedése, amíg négy kötetbe nem gyűjtötte kedvenc zeneszerzői életét és munkásságát, hozzájuk téve minden érdekes és hasznos információt, amelyhez az évek hosszú során át tartó kutatásainak köszönhetően jutott. Ám ahhoz, hogy mindez a kezünkbe kerülhetett, egy lehetetlent nem ismerő, zeneszerető kiadó támogatására is szükség volt. Köszönet a Tudomány Kiadónak!

Csodálatos dallamok kavarogtak bennem, fantasztikus emberek és nagyszerű művészek jutottak eszembe, amikor egykori kollégám és barátom, Gáspár Imre frissen megjelent könyvecskéjét lapozgattam, amely ötven híres operaszerző nagy műgonddal megrajzolt portréját tartalmazza. Harminc közülük ezen a kiállításon is látható. Közel százharminc a doktor úr operalexikonjaiban szerepel.

A komolyzene nem lehet halott, ha ilyen sok rajongója van a legkülönbözőbb korosztályból és érdeklődési körből, sőt minden művészeti ág képviselői között. Nagyon vigyázzunk rá, óvjuk, védjük, szeressük együtt, mert – ahogy Kodály mondta -, a zene lelki táplálék, és semmi mással nem pótolható.