A teljesítmény nem a személyiség és a szeretet fokmérője

Beszélgetés Adrigán Erzsébettel, az EGO Klinika vezetőjével

Ma már nem az „első nap az iskolában”, hanem az „első nap az óvodában” jelenti a kisgyerekes családok számára a legnagyobb fejtörést, nemcsak azért, mert kevés az óvodai férőhely, hanem azért, mert annyi, egymásnak gyakran ellentmondó információkat, javaslatokat, ajánlásokat lehet hallani arról, hogyan kell felkészülnie szülőnek, gyereknek az új élethelyzetre, hogy ember legyen a talpán, aki képes eligazodni köztük. Adrigán Erzsébet, a ferencvárosi EGO Klinika, az ország egyetlen pszichoanalitikus rendelőjének a vezetője az analitikus gyerek-pszichoterapeuta képzés mellett évek óta a gyerekek és fiatalok pszichés ok miatt kialakult testi- és viselkedési gondjaival foglalkozik.

– Hogy tapasztalja, általában reális-e a szülők értékelése a gyerekükről?

– Nagyon nagy baj, ha a szülőnek nem az a legfontosabb szempontja, hogy érezze jól magát a gyereke, és a teljesítménye csak másodlagos, mintegy mellékterméke az életének. Ha egy szülőnek csak elvárásai vannak a gyerekével kapcsolatban, ha a teljesítményét tekinti a személyisége, szeretete fokmérőjének, ez betegítő tényező. A gyereknek elfogadó közegre van szüksége, arra, hogy a személyisége egészét értékeljék. Néhány szülő a saját minősítéseként éli meg, ha a gyerekét dicsérik vagy szidják. Beszéltem olyan anyukával, aki a világ legtermészetesebb dolgának gondolta, hogy a gyereke bizonyítványát a sajátjának tartja.

– És személyes sértésnek veszi, ha egy-egy rosszabb keveredik az „érdemjegyei” közé?

– Sőt, tragédiaként éli meg! A szülők mostanában jobban félnek a rosszabb osztályzatoktól, mint korábban. Megcsappant a bizalom a gyerekekkel szemben, pedig számukra rendkívül fontos lenne, hogy ne azt a visszajelzést kapják folyamatosan, hogy megint nem jók valamiben. Az élet sikerek és kudarcok sorozata, képtelenség hibátlanul végigcsinálni. Ám a hibákat van lehetőség kijavítani! Bíznunk kell a gyerekeinkben, hogy helyre tudják hozni a hibáikat, ügyetlenségeiket. Sajnos ebből a szempontból a szülők sem mutatnak jó példát, mert a saját munkahelyi vagy magánéleti kudarcaikat sem tudják megfelelően kezelni. Érthetetlen, hogy azt az egyszerű tényt, hogy a gyerek fáradt tavasszal, már kevésbé terhelhető, kevésbé bírja a tempót, pihenésre van szüksége, sok szülő egyszerűen nem hajlandó tudomásul venni. Pedig lehet, hogy csak egy-két napig kellene otthon maradni vele, egy kis kikapcsolódásra van szüksége, és mehetne tovább a verkli.

– Ez nem abból a társadalmi nyomásból fakad, hogy mindenkinek a lehető legjobban kell teljesítenie, két-három ember helyett kell dolgoznia, mert különben kirúgják a nehezen megszerzett állásából?

– Az a baj, hogy a szülő a saját fáradtságával sem tud megbékélni. A szervezetnek pihenésre van szüksége, ez alól senki sem kivétel. Tudom, hogy a környezeti feltételek szörnyűek, de rá kellene döbbennie minden szülőnek, hogy az nagyon nagy érték, amit a gyereke boldogulása érdekében tesz. Önbizalom és bizalom kérdése, hogy egy dolgozó anya meg tudja beszélni a főnökével, hogy néha otthon kell maradnia a gyereke miatt. Egy stresszes, feszült anya, aki nem mer otthon maradni a gyerekével, holott tudja, hogy ezt kellene tennie, vajon milyen munkát tud végezni aznap? Ha elfogadja ezt az ember-ellenes helyzetet, előbb-utóbb ő is így kezd viselkedni másokkal, beleértve a gyerekét is, és egyszer olyan főnök lesz, aki valóban nem foglalkozik a beosztottjai gondjával. Pedig elképzelhető, hogy ha őszintén elmondaná gondjait a főnökének, találnának rá megoldást. Nehézségei, megoldandó problémai mindenkinek vannak, és a legjobb megoldást a munkahelyen is, a családban is közösen kell megtalálni. Nem biztos, hogy igazunk van akkor, amikor a külső világról a legrosszabbat gondoljuk, próbáljunk meg mást gondolni róla, és máris kiugrottunk a mókuskerékből! Előfordult, hogy valaki annyi túlórát vállalt, hogy szabályosan belebetegedett, de nem mert egyezkedni a főnökével, nem keresett kompromisszumot, mert azt gyengeségnek tartotta. Számára mindennél fontosabb volt, hogy a gyengeségét eltitkolja. Ha elfáradunk, kedvetlenek vagyunk, nem a szokásos módon jár az agyunk, el kell mondanunk a kollégáinknak, főnökeinknek, hogy közösen megtalálhassuk a legjobb megoldást. A legkisebbeknek ebben a problémakörben a szüleiken kívül senki sem segíthet, s ha rájuk nem számíthatnak, nagyon egyedül maradnak. A teljesítmény, a versengés, az „én vagyok a legjobb” a maguk természetes módján, a vágyak szintjén úgyis kezd szerepet játszani az életükben. Az óvodás korban az azonos neműek közötti versengés zajlik: „olyan vagyok, mint apa” – mondja a gyerek, és az apjától ellesett dolgokat utánozza. Versenyt fut vele, és később jön rá, hogy csak azért győzhetett egyszer-egyszer, mert az apja kellő játékossággal fogta fel a „küzdelmet”. A tapasztalatai aztán helyére teszik a dolgokat.

– Egyre több szülő tekinti úgy az óvodát, mintha iskola lenne, és a legkülönbözőbb feladatokkal bombázza gyerekét a közös játék rovására azzal a címszóval, hogy „ma már az óvodában is komolyan kell teljesíteni, nehogy lemaradj, fiam”…

– Sajnos az élettel vívott kemény csatában sok szülőt elhagyja az önbizalma. Úgy érzi, nem fogadják el őt, tehát ki kell találnia valamit, hogy legalább csillogó szemmel bámulják a gyerekét. Ezért van annyi „szerepeltetős” szülő, akit nem lehet lebeszélni arról, hogy egy dalra, egy versre vagy egy röpke zongoradarab eljátszására ne ugrassza gyerekét, ha vendégek érkeznek hozzájuk. Nemrég beszéltem egy harminc éves fiatalemberrel, aki úgy fogalmazott: „nem vagyok más, mint anyám vágyai”. Sajnos jó néhány szülő úgy gondolja, hogy a gyereke az ő „meghosszabbítása”, tehát ami neki nem sikerült, azt a gyerekével szeretné elérni attól függetlenül, hogy szegényt érdekli-e egyáltalán az, amire ösztönzi, kéri, kényszeríti, hogy talál-e benne a maga számára valami fantáziát, örömet. Kevesen fogadják el, hogy akkor teszik a legjobban, ha afelé terelgetik a gyereküket, amiben ügyes, amiben tehetséges, amiben sikerélményt talál. A teljesítmény mindenek elé helyezésének könnyen az lehet az ára, hogy a gyereket egyszer csak nem érdekli semmi, és tökéletesen üresnek érzi az életét. Muszáj elfogadnunk, hogy nem vagyunk tökéletesek, és a gyerekünktől sem várhatunk tökéletességet, csak azt, ami a személyiségéből fakad. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne beszéljük meg vele, hogy melyek azok az alapvető feladatai, amelyeket akkor is meg kell csinálnia, ha a háta közepére sem kívánja. Mindezeket figyelembe véve lehet esélyünk arra, hogy életerős, tetterős, kiegyensúlyozott és vidám ember váljék belőle. A szorongó szülő, aki maga sem képes végigvinni a dolgait, folyamatosan attól tart, hogy a gyereke nem fog megfelelően teljesíteni, megvásárolja a piacon található foglalkoztató füzetek nagy részét, és már a fecskefark és hullámvonalak maszatolására igyekszik rábírni jóval iskolakezdés előtt a gyerekét. Nem az a baj, hogy próbálja rendszerességre szoktatni a gyereket, hogy kötött napirend szerint bizonyos feladatok elvégzését kéri tőle, hogy elmagyarázza neki, hogy az élet nem csak kedvteléseink sorozatából áll, hanem az, hogy nem tud róla: egy óvodás korú gyerek mindössze tizenöt-húsz percig tud koncentrálni valamire, és utána élni kívánja a maga életét. Nem jó ez a megfordított világ a gyerek számára, amikor nem az ő természetes igényeit elégítik ki a szülei, hanem ő kezdi kielégíteni a szüleiét. Ilyenkor könnyen előfordulhat, hogy a terhelés bizony nem az életkorának megfelelően alakul. A túlterhelt gyerek hamarosan testi tünetekkel is jelzi, hogy valami nincs rendben. A gyerekek lételeme az aktivitás, örömmel csinálja azt, ami érdekli, jó érzései vannak. Minden egyes embernek veleszületetten adottságai vannak, ezt kell észrevenni és támogatni szülőnek, nevelőnek, pedagógusnak egyaránt, mindig a gyerek érzelmi állapotából kiindulva.

– Tanítsuk vagy inkább ne tanítsuk tehát otthon az óvodás korú gyerekünket?

– Ügyelve arra, hogy a terhelése megfelelő legyen, ha figyelembe vesszük, hogy mi jó neki, természetesen foglalkozhatunk vele. Ha gondot észlelünk, részképesség-zavarokat, fejlesztő pedagógusra kell bíznunk a dolgot. Ha kudarc éri, szeretettel mellé kell állnunk. Az élet szerencsére nem kitűnő tanulókkal van tele. Tény, hogy jóval gyakrabban, mint gondolnánk: nem az osztályelsők teljesítenek legjobban az életben. Tudnunk kell, hogy egy óvodás korú gyereknek nem fontos a teljesítmény: ami nem megy, azt nem csinálja. Akkor tesszük jól, ha nem szigorú, ijesztgetős hozzáállással igyekszünk megismertetni a kötelesség fogalmával, ha nem félelemből, hanem kedvtelésből csinálja azt, amit csinál. Egy nagycsoportos fiút éppen az előbb említett foglalkoztató füzetekkel gyötörték a szülei: minden nap egy oldallal kellett egyedül megbirkóznia. A bosszúja az volt, hogy egy-egy flakont mindig kiöntött a fürdőszobában található csodaszerek közül, nyilván valamit nem érzett kereknek a világban.

– Van egy szörnyű szó, a beszoktatás. Ennél csak az a lelki gyötrelem szörnyűbb, amit az anyának és gyermekének kell kiállnia akkor, amikor elválnak egymástól az oviban. Lehet-e tenni valamit azért, hogy egy kicsit könnyebb legyen átvészelniük ezt az emberpróbáló időszakot?

– Meg kell tenni mindent azért, hogy jól érezze magát a gyerek az óvodában. Nagyon fontos a tárgyállandóság, hogy akkor is tudjon valaminek a segítségével az édesanyjára gondolni, amikor már nincs ott. Kiegyensúlyozott anya-gyerek kapcsolat esetén, bármennyire kellemetlen az anyja nélkül, nem fordul elő, hogy a gyerek olyan rosszul érzi magát, hogy nem akar kommunikálni senkivel. Ez nagy problémát jelez, bár általában a csendes gyerek baja nem tűnik fel. Az egészséges gyerekek sem örülnek annak, hogy az anyjuk nélkül kell eltölteniük a napjuk jó részét, de szépen lassan felfedezik, hogy annyi minden van az óvodában, rengeteg játék, és hogy együtt is lehet játszani a többiekkel, sőt egy felnőtt nénivel, az óvónővel is. A szülő úgy tud segíteni ezen a nehéz helyzeten, hogy elfogadja, hogy a gyereke először nem örül ennek az újdonságnak, sőt néha később is dühös, és nincs kedve óvodába menni, mert időnként kellemetlen dolgok történnek vele: általában apró-cseprő ügyek, amiket gyakran még az ügy szereplői, néhány egymásnak feszülő gyerek sem tud pontosan megfogalmazni. Ha nagyobb a gond, az óvónő segít. A beszoktatás idején különösen fontos, hogy az anya a saját érzéseit ne terhelje rá a gyerekére a reggeli búcsúzásnál. A gyerekeket nagyon megviseli, ha az édesanyjukat sírni látják. Ha a gyereknél egy-másfél hónapon túl is magatartási, viselkedési zavarok figyelhetők meg, súlyos esetekben dadogás, bevizelés, pszichológushoz kell fordulni.