Indulat, harag, gyűlölet, agresszió az iskolában (is)

Adrigán Erzsébet szerint tudomásul kellene venni végre, hogy senki sem tökéletes

Sajnos világjelenségnek mondható, hogy egyre több felháborító, sőt tragikus eseményről értesülhetünk a legkülönbözőbb oktatási intézmények háza tájáról. Jeles szakértők arra hívják fel a figyelmet, hogy ma már azoknak az embereknek a gyermekei is középiskolába járnak, akiket évtizedekkel ezelőtt még az utca nevelt, nincs tehát csodálkozni való rajta, hogy a társadalmi, szociális problémák jóval nagyobb számban jelennek meg az oktatási intézményekben, mint korábban. A médiumok elképesztő technikai fejlődésének köszönhetően pedig lassan a világ legeldugottabb településén elcsattant pofonról is szinte mindenhol azonnal tudni lehet. Elkeseredett szülők és pedagógusok ellenben azt bizonygatják, hogy soha nem látott méreteket öltött az iskolákban tapasztalható agresszivitás hazánkban.

– Statisztikai adatokat nem tudok – kezdi a beszélgetést Adrigán Erzsébet pszichológus, az EGO Klinika vezetője. – Sok helyről sokfélét hallhatunk. Mindenki tudja azt is, hogy úgy hetven éve még senki sem lepődött meg azon, hogy pálcával vagy vonalzóval verték a gyerekek körmét az iskolákban. Ma már a diákok nem is tudják, mi az, hogy körmös. Annak idején meg se fordult egyetlen szülő fejében sem, hogy kikérje magának a gyereke nevében ezt a fájdalmas büntetést, mert meggyőződése volt, hogy a tanár jogosan alkalmazta ezt a fenyítési módszert. Általában a diák sem említette otthon a dolgot, mert akkor azt is el kellett volna mondania, hogy bizony rossz fát tett a tűzre. A társadalom változásával a nevelési szellem is változott, a családok túlnyomó része sokkal liberálisabb módszerekre esküszik a gyereknevelésben. Hasonló elveket szem előtt tartó iskolákba viszi gyerekét, sőt igyekszik figyelemmel kísérni a diáktársaival és a tanárokkal kialakult kapcsolatait is. Egészséges személyiségű felnőttek kisgyermekei az általános iskolák alsó tagozatában csodálattal nézik a tanító nénit, érdekesnek, fontosnak tartják a véleményét, végtelen örömöt jelent számukra a dicsérete, tisztelik, minden gondjukat megbeszélik vele, sőt ha még mosolygós is, odabújnak hozzá, és második anyjukként szeretik.

– Felső tagozatban aztán alaposan megváltozik a helyzet: rengeteg szaktanár állítja, hogy az ő tantárgya a legfontosabb, az osztályfőnökkel szinte alig találkoznak, a megbeszélnivalókat százszor elfelejtik, mire mód nyílna rá elmondani…

– A felső tagozatban megszűnik a korábban tapasztalt családias légkör, igaz, ebben szerepet játszik az is, hogy a gyerekek lassan, úgy hetedikes koruk tájékán elég erőteljesen és ellentmondást nem tűrően maguk is igyekeznek leválni a felnőttekről. A serdülőkorban az a kérdés foglalkoztatja őket leginkább, hogy: ki vagyok én? Nem vagyok az apám, anyám, tanárom, a szomszéd, de akkor ki vagyok én? Egyre fontosabbnak tartják egy-két hangadó kortársuk véleményét, mert az markánsan különbözik az általuk ismert felnőttekétől. Ilyenkor hatalmas konfliktusok keletkeznek a „különben rendes” diákok és tanárok, gyerekek és szülők között. Érthetetlen módon sok szülő és tanár nem érti, hogy mi történik a gyerekkel. Pedig a személyiségfejlődése kötelezően előírja számára, hogy kialakítsa a saját véleményét mindenről, próbálja megkülönböztetni magát mindenkitől. Teljesen természetes, hogy kritikus kezd lenni a felnőttekkel szemben. Nem a hasonlóságokat, hanem éppen a különbözőségeket hangsúlyozza. Teljesen más akar lenni, mint amilyen példákat maga előtt látott. Ezt a magatartást sokan összetévesztik az agresszióval, mert valóban elég határozottan elindul a maga útján. A harag, a kemény tiltás, az agresszió nem hoz megoldást. A megértés, a megegyezésre való törekvés segít. Sajnos a félelem a rossztól indulatossá teszi a szülőket, tanárokat, ami csak olaj a tűzre. Az indulat elsodor mindent, alkalmatlanná teszi a helyzetet arra, hogy tisztázó, elemző beszélgetés induljon el, amely helyére tudja tenni a dolgokat. Az indulatos ember riasztó, mert azt is támadásnak veszi, ami nem az. Mindenen megsértődik, és mindent agressziónak minősít. Az agressziónak pedig van egy pozitív oldala is, az aktivitás, az önérvényesítés, az önmegmutatás.

– Ez a fajta agresszió a serdülőkor velejárója?

– Igen. Hozzá kell tenni azonban, hogy csak jó pszichés állapotú, érett személyiségű ember képes helyén kezelni az őt, illetve a tevékenységét ért kritikát. Egy tapasztalt pedagógus azt is érzékeli tanítványa megváltozott viselkedéséből, ha valami komoly baja van. Ilyenkor szükséges igazán, hogy az indulatait szabályozni tudja, a diák pökhendiségére, szemtelenségére ne támadással reagáljon, mert abból soha sem lesz konszenzus, és nem derül ki, mi okozza a problémát, amit ugye meg kellene oldani. Talán egy példával könnyebb lesz megérteni, hogy mire gondolok. Egy okos, jól tanuló gyerek anyukája halálos beteg lett, amiről nem tudtak sem az osztálytársai, sem a tanárai. Nem érdekelte a tanulás, állandóan azt hangoztatta, hogy nincs értelme az iskolának, sőt semmi értelme az egész életnek. Nagyképű, iskolakerülő lett. Éppen az édesanyja halálakor akartak neki fegyelmit adni, és a diáktársai sem álltak mellé. Édesapja bement az iskolába, és elmondta a tragédiát. Az igazgató megértette a helyzetet. Arra kérte a tantestületet és az osztálytársait, hogy legyenek egy kicsit toleránsabbak ezzel a tizenhárom éves társukkal. Ahogy be lettek avatva a tanulók és a tanárok, szépen lassan megváltozott minden. A rémült gyerek visszatalált a közösségbe. Ilyen az ember működése, megértésre, toleranciára vágyunk. A szörnyű sorsú emberek gyakran agresszívabbak. A tehetetlenség óriási indulatokat válthat ki belőlük.

– Beszélgetésünk során nem győzi hangsúlyozni az egészséges, érett személyiséget, a jó pszichés állapotot. Ilyen nagy a baj ezen a téren?

– Az emberek közötti feszültségeket közösen kellene megbeszélni otthon, iskolában, munkahelyen, mert különben elfajulnak a dolgok. Megint egy példa: egy gimnáziumban nemrég osztálykiránduláson gyújtogatás történt. Mindenkiből rémületet váltott ki, s amíg nem sikerült megbeszélni, nem történt megnyugvás, mindenki úgy érezte, hogy valami rettenetes, helyrehozhatatlan dolog történt a közösségben. A beszélgetések során kiderült, hogy destrukcióról volt szó, amelynek a lényege, hogy pusztítsunk, tűnjön el, szűnjön meg minden. Az őszinte, feltáró beszélgetés, hiszen mindenki szerette volna tudni, hogy mi volt a gyújtogatás kiváltó oka, végül megnyugtatta a felkavarodott érzelmeket. Az a tantestület, amelynek tíz százaléka életveszélyes betegségben szenved – sajnos ilyenre is tudok példát mondani – vajon mennyire reakcióképes, megértő? Mennyire képes figyelni apró mozzanatokra ésszel, érzelemmel? A pedagógusok fokozott érzelmi igénybevétele, és mindenkié, aki közvetlenül emberekkel foglalkozik, gyakran kiégést, érdektelenséget okozhat, s ha ez még egzisztenciális nehézségekkel is társul, súlyos krízisről beszélhetünk. Nem véletlen, hogy több országban hét évenként egy év alkotói szabadságot kapnak a pedagógusok, amelyet pihenéssel, utazással, feltöltődéssel kötelesek eltölteni. Magyarországon nagy áldozat pedagógusnak lenni. Mert az sem mindegy, hogy nap mint nap milyen állapotú emberekkel találkoznak. Hány olyan embert ismerünk a környezetünkben, akik szinte nem is képesek szóban kifejezni véleményüket, kifogásaikat? Velük vajon milyen módon lehet megbeszélni a dolgokat, ha még azt sem értjük pontosan, hogy mit szeretnének? Bizonyos szülők a saját kudarcukként élik meg, ha a gyerekükkel szemben valamilyen kifogás merül fel, személyes sértésnek veszik a tanárok észrevételeit, tulajdonképpen nem akarják rábízni a gyereküket a pedagógusokra, nem is akarják megérteni a tanár mondanivalóját.

– Miért?

– Szorongás, félelem is okozhatja ezt a fajta agresszivitást: sok szülő megijed, ha baj van a gyerekével. Mi lesz vele az életben, ha már az iskolában sem tud megfelelően teljesíteni? Nem lesz állása, a hajléktalanok között fog vegetálni, stb. Egyszerűbbnek tűnik ilyenkor a szülő számára a pedagógust hibáztatni, mint foglalkozni a gyerekkel, megtapasztalni, hogy mi várható el tőle, és kicsit önkritikusan megvizsgálni, vajon annyira jó szülő-e valóban, mint amilyennek tartja magát? Nem biztos, hogy a tanár hibája, ha egy diákot nem érdekli a tantárgya. Tanárnak, szülőnek, gyereknek tisztában kell lennie azzal, hogy nem vagyunk tökéletesek, csak egymás jobb megismerésével és megértésével tudjuk a problémákat megoldani.

– Agresszivitás általában agresszivitást szül. Milyen módon tudjuk elkerülni?

– Receptek sajnos nincsenek. Mióta ember él a földön, nagy nehézséget okoz az indulatok szabályozása. Félünk az agressziótól: másfél, két éves korában úgy bámulunk a dackorszakba jutott tündibündi gyerekünkre, mintha vele nem történhetne meg, hogy dühös valamiért. Való igaz, hogy az agresszióval nehéz bánni, mégis, már kicsi korában tudatosítsuk a gyerekünkben, hogy meg kell tanulnia az indulatait szabályozni. Már otthon meg kell tanulnia, hogy az agresszió nem eltüntetendő, hiszen, amint arról már szó esett, pozitív oldala is van, de nem nyers formában kiélendő! Egészséges családban élő kisiskolás már nem üti meg a másikat, és együttérzés van benne az iránt, akit bántanak. Pszichés probléma, ha valaki nem tudja indulatait, agresszivitását szabályozni. A pszichoterápia sajnos csak akkor tud segíteni az agresszív gyerekeken, ha van a családjukban legalább egy felnőtt, akire számíthatnak. Súlyos szociális helyzetben vergődő családokban rettenetesen nehéz pszichológiai módszerekkel próbálkozni. Gondoljunk bele, elmebeteg anya, börtönben ülő apa, gyámnak kinevezett nagypapa, aki alkalmatlan a feladatra, harminc éves, igen rossz állapotban lévő nagynéni jelenti valakinek a családot. Persze, hogy a szó szoros és átvitt értelmében is csapkod a kardjával! Csoda, hogy egyáltalán életjelenséget mutat ez a kivetettje a világnak. Nagyobb baj volna, ha rezzenéstelenül ülne naphosszat az iskolapadban. És mit tehetünk azokkal a szülőkkel, akik azzal védekeznek: nem tudták, hogy ártanak a gyereküknek, ha állandóan verik őt?

– Ilyenkor érthetetlen számomra, hogy időnként még a gyerek igényeit maximálisan figyelembe vevő családok is pszichológiai segítségre szorulnak…

– Egy kisiskolás fiú állandóan verte a lányosztálytársait. Kiderült, hogy a valóban támogató felnőtt környezetben élő fiúnak lánytestvére született. Otthon semmi gond sem volt ebből, de az, hogy nem beszélték meg vele a szülei, mit is jelent a kistestvér, hogy bizony az jó is meg rossz is, indulatot váltott ki belőle, és a rossz érzéseitől így próbált megszabadulni. Olyan szülők is, akik a gyerekük szempontjait igyekeznek figyelembe venni, időnként abba a hibába esnek, hogy tökéletességet várnak el tőle. Ez szorongást, félelmet okozhat nála, ami bizony az agresszió melegágya.