Mindent ellesett mindenkitől, amit lehetett
Domahidy László nehezen tudja megszámolni, hány diplomája van
Ifjabb Domahidy Lászlót már négy éves korában felhozta Debrecenből édesapja az Operaházba, had szívjon, úgymond, a gyerek magába egy kis színházi levegőt. Hat évesen már közelebbi ismeretséget kötött a zongorával. Fel is vették később a Zeneakadémiára, mégsem úgy ismerjük őt, mint a fehér és fekete billentyűk mágusát, hanem mint énekest.
–Elfogultság nélkül lehet mondani, hogy ma a világon egyedülálló mélybasszus hanggal rendelkezik, amit Olaszországtól Oroszországon át Indonéziáig értékel a – stílusosan szólva – mélyen tisztelt hallgatóság. Miért kellett mégis olyan nagy utat bejárnia ahhoz, hogy végül pontosan ugyanazt tegye, mint amit annak idején édesapja csinált?
–Van egy hete arra, hogy lelkiismeretesen válaszoljak? Igyekszem röviden összefoglalni. Nos, gyerekkoromtól, beleértve édesapámat is, aki hatalmas szerepeket énekelt, olyan magyar és külföldi csillagok tökéletes alakításait csodálhattam meg az Operában, hogy eszembe sem jutott utánozni őket. Úgy éreztem, nekem ez ilyen szinten sosem sikerülhet, akkor pedig mindek erőltessem a dolgot. A zene persze megfogott. Debrecenben, ahol éltünk, éppen akkortájt indult be Kodály zeneóvodája, amikor ovis lettem. Kodályék folyamatosan figyelték a munkát. Nagy örömük lehetett benne, mert megszállottak tanítottak az óvodában és később a szintén Kodály-módszerrel oktató általános iskolában is. Fantasztikus alapokat kaptam ezektől a tanároktól. Anyai nagyszüleim halála után, akiknek ma is működő hordóüzeme volt Debrecenben, Óbudára költöztünk. Apámnak végre nem kellett ingáznia Budapest és Debrecen között. Automatikusan az itteni zenei általánosban folytattam a tanulmányaimat. Na, néztek is rám, mintha a Marsról csöppentem volna közéjük, hiszen ez a híres beat-korszak ideje volt, amikor kevesen akartak túl nagy barátságban lenni a szolfézzsal, az összhangzattannal, a zeneirodalommal, egyáltalán az úgynevezett komolyzenével. Még az oroszt is másképp tanították Debrecenben! Ottani pedagógusaink népdalokon, jópofa párbeszédeken keresztül el tudták fogadtatni velünk a nyelvet. Véletlen szerencsének köszönhetően aztán Kodályék budapesti általános iskolájának a gimnáziumában, a Móriczban kötöttem ki ének-olasz szakon. KISZ-gyűlésen, kiránduláson, ahol zongorát láttunk, zongoráztunk. Jó kis társaság jött össze, az osztálytársam volt Katona Klári, Vass Valéria, Dés László, a párhuzamos osztályba pedig Udvaros Dorottya járt. Érettségi táján már biztos voltam benne, hogy zongorista leszek, nagy elánnal jelentkeztem is a Ki mit tud?-ra. Amikor kitettek a tévészereplés előtt, Antal Imréék azzal biztattak, hogy a Rottenbiller utcai Fiatal Művészek Fórumán folytassam a munkát. Többek között Simon Zsuzsa, Petrovics Emil, Major Tamás, Rodolfo segítette kibontakozni itt az ifjú titánokat. Boros Lajos, Eperjes Károly is az FMF-ben bontogatta szárnyait. Nemcsak próbák és előadások voltak, hanem felejthetetlen kirándulások, bulik is, a művészet szinte minden területéről összeverődött fiatalok között máig tartó barátságok, szerelmek szövődtek. Meghallgattuk, figyeltük a másikat, minden és mindenki érdekelt bennünket, sőt markánsan meg is fogalmaztuk a véleményünket. Amikor felvételiztem a Zeneakadémia zongora szakára, én már javában szerepeltem az Országos Filharmónia ifjúsági koncertjein.
–Czinege aztán befütyült ebbe a csodálatos karrierbe!
–Az akkori honvédelmi miniszter, Czinege Lajos vezérezredesből hadseregtábornokká lépett elő, s ez, mint kiderült, azt jelentette, hogy fel kellett emelni a hadsereg létszámát. Az akadémistáknak sem volt menekvés! Kocsis Zoltán, Ránki Dezső és Cseh Tamás is kárát látta Czinege kinevezésének. Gyorsan próbát énekeltem a Honvéd Együttes férfikarába, hogy megússzam valahogy a dolgot. Az együttes egyébként a férfi operaénekesek 98 százalékát termelte ki, Palcsó Sándor, Gregor József, Gulyás Dénes, Sárkány Kázmér is itt kezdte. Amikor Kadosa Pál, a zongoraszak vezetője a Zeneakadémián azt mondta, hogy annyi a jó zongorista az én korosztályomban, hogy évente két szólóestnél többet nem kaphatok, megpróbáltunk valami más utat keresni. Tizenöt év zongoratanulás és hangversenyeken szerzett rutin után hátat fordítottam kedvenc hangszeremnek. Folytattam a családi tradíciót: énekszakra jelentkeztem át. Itt ért életem legnagyobb csalódása! A lányoknál sikert sikerre halmozó énektanárnőm négy évig annyira rosszul tanított engem, hogy a duplájáig tartott, míg helyre lehetett hozni a hangom. Tanárnőm nem értett a férfihanghoz, állandóan üvöltetett. Légzéstechnikáról, rezonanciáról szó sem volt.
–Miért nem tanult az édesapjánál?
–Ugyanezt kérdezte Szabó Miklós is apámtól, aki, mint jó barátja és kollégája, elképedve hallgatta minősíthetetlen vizsgáimat. „Te tudod, mit művel a fiad?” – kérdezte apámtól. Édesapám igazából orvost vagy diplomatát szeretett volna faragni belőlem, de én sem ragaszkodtam foggal-körömmel ahhoz, hogy a tanítványa legyek. Amikor Radnay, Melis vagy apám-kaliberű énekeseket hallottam, kisebbségi érzésem, pszichés zavaraim támadtak. Szabó nyolc évébe telt, míg sikerült a hibáimat kijavítania. Folyamatosan viaskodott bennem a rossz és a jó. Onnan indultunk, hogy előfordult egy-egy házikoncertemen, hogy csak két hangot sikerült énekelnem egészségesen, a többi csapnivaló volt. Sokáig abban a tévhitben éltem, hogy amit a tanárnőm mond, az biztosan úgy is van. De ha már ott voltam, jó pár diplomát (énekesi, énektanári, iskolai énektanári, magánénekesi és karvezetési) is szereztem.
–A kezdeti nehézségek után most már ott tart, hogy édesapjához hasonlóan, szerepeket írnak hangjára a zeneszerzők!
–Sok hasonlóság van valóban apám pályája és az enyém között. Mélybasszus hanggal, és jó játékkészséggel megáldott énekesek vagyunk. Ránki György apámnak írta a Pomádé király szerepét, Szokolay Sándor a Vérnászban az Apát, Farkas Ferenc a Csínom Palkóban a Tyukodi pajtást. És felsorolhatatlanul sok rádiójátékban, rádióoperában (mert akkor még ilyenek is voltak!) kérték fel a zeneszerzők egy-egy szerepre. Tolcsvay László és Kocsák Tibor pedig az én szereplésemhez ragaszkodik bizonyos figurák esetében. Tolcsvay Bella István háborús verseire írt Testamentumát kifejezetten az én hangomra írta, Huszti Zoltán pedig a Nemzeti Táncszínházban bemutatott Jónás könyve című művének Ninive királya szerepét. Nemrég volt a bemutatója egy különleges operának, Faragó Béla művének a Sanyi és Aranka Színházban. Jól kell tudni kottát olvasni, annyi szent! De ha már az utóbbi zeneszerzők neve szóba került, meg kell említenem azt a műfaji sokszínűséget, ami apámra és rám is jellemző. Irigyei haknikirálynak csúfolták, mert bejárta az országot-világot népdalokkal, magyar nótákkal, sőt Neményi Lilivel és Melis Györggyel rock and rollt is énekeltek egy szilveszteri műsorban. Apám úgy tartotta, hogy a vidéki embereknek, akik szívesebben hallgatják a népzenét, más műsort kell összeállítani, ha elmegy hozzájuk, mint az Operaházban. Ez nem jelentette azt, hogy azokat a dalokat, amiket a vidéki művelődési házakban énekelt, félvállról vette volna. Párizs leghíresebb színpadán is magyar népzenei esttel szerepelt Járóka Sándor zenekarával, óriási sikerrel. A musical, az operett sem alacsonyabb rendű az operánál vagy az oratóriumnál. Attól függ, ki írta, és ki adja elő. Fantasztikusan éreztem magam, amikor Mozart Requiem-jének basszus szólamát énekeltem Fellini 70. születésnapján a velencei Szent Márk Bazilikában, de nem kevésbé volt felemelő, amikor dalt énekeltem a Macskák című musical-ből Genfben egy világsztárokkal teletűzdelt gálaesten. Ötven év után újra egy Domahidy László nevű mélybasszus szerepelt Indonéziában Kodály, Bartók és Liszt műveiben. Döbbenetes volt, amikor több idős úr azzal lépett hozzám, hogy mi már találkoztunk 1956-ban! Kiderült, hogy apámat is hallották énekelni náluk egy koncertkörútjuk alkalmával. Egyszer Londonban éppen abban a szállodában kaptam szobát, ahol apám is lakott.
–Öt éve, amikor uniós csatlakozásunkat köszöntöttük, volt egy érdekes bemutató a budapesti Szent István Bazilikában. Sikerült azóta máshol is előadni a művet?
–Németországba keveredett gimnáziumi osztálytársam, Rácz Tibor Béke oratóriumáról van szó. A terv az volt, hogy Európa több országából hívott zenészekkel az öreg kontinens irodalmi és zenei örökségét mutatjuk be ezzel a művel. Szimfonikus zenekar és a nép- és popzenében használatos hangszerek segítségével a gregoriántól a rap-ig szerettünk volna mindent megmutatni ebben az oratóriumban, nagy filmrendezők különböző országokban készített klipjeit vetítve a háttérben. A tételeket Európa különböző székesegyházainak harangkondulásai választják el egymástól. Peter Ustinov nem sokkal halála előtt szalagra mondta Szent Pál apostol szeretethimnuszát. Kálloy Molnár Péter latin nyelven rappel. Sajnos a bemutatón csak felvett zenére énekeltünk, és a filmek sem készültek el. Még mindig reménykedünk abban, hogy ennek a hatalmas vállalkozásnak a híre egyszer eljut olyan emberekhez is, akik segíteni tudnak a megvalósításában.
–Elképesztő sikere van viszont a Szent Efrém férfikarnak, amelynek oszlopos tagja!
–Ez szinte mesébe illő történet. Kocsis Zoltán, aki Amerikában járt Rahmaninovnál, elhozta tőle a Vesperás című művét a Tomkins Együttesnek, amelynek én is tagja voltam. Ez sokáig tiltott zene volt, mert a népi orosz ortodox pravoszláv egyházzenére épült. A Szovjetunióban sajnos több ilyen templomot is a földdel egyenlővé tettek. Budapesti bemutatója után bejártuk vele az országot, sőt Japánba és Finnországba is meghívást kaptunk. Lemezre vettük Rahmaninov Liturgia sorozatát. Ez az egyházzene, ez az énekesi kultúra az, amelynek a legfontosabb eleme a mélybasszus. Az öt éve alakult, Bubnó Tamás vezette Szent Efrém férfikar tizenhárom operaénekesből áll, és kizárólag a népi orosz ortodox pravoszláv egyházzenei művekből válogat. Francia menedzsernőnk nem győzi szervezni a koncertjeinket Európa-szerte. Nemrég voltunk Párizsban, és most utazunk Lengyelországba a pravoszláv egyházzenei fesztiváljukra. Nem akármilyen emléket őrzünk erről a fesztiválról: három éve a jubileumi, 25. rendezvényükről, amikor első alkalommal nem csak orosz, ukrán, belorusz, szerb és bolgár kórusok szerepelhettek, elhoztuk az első díjat. Idén is megpróbáljuk.