Óbudától az Újvilágig

Bódy Magdi előbb-utóbb újra tanítani fog

Közel öt évtized a színpadon még a férfiak közül sem adatik meg mindenkinek, Bódy Magdi apró, törékeny nő létére mégis ugyanezzel a hatalmas teljesítménnyel büszkélkedhet. Igaz, pályafutása még kisiskolás korában indult a Magyar Rádió gyerekkórusában, ám az akkor elkezdődött nagy utazások folyamatosan végigkísérték az életét, sőt még ma sem fejeződtek be.

–Teljesen egyértelmű, hogy ez a nagyívű pálya talán el sem indult volna a Botka Valéria és Csányi László vezette MRT gyerekkórusa nélkül!

–Bár anyu mindig énekelt és zongorázott, sőt azt is tudta, hogy én is imádok énekelni, amolyan gyerekkori hancúrozásnak tartotta, amikor a munkahelyén hagytam magam megénekeltetni a kollégáival. Mivel anyám operettekből énekelt, én elég korán elhatároztam, hogy szubrett akarok lenni. Boldogan csaptam le a lehetőségre, amikor elhangzott a kérdés anyuék irodájában, hogy: mit tud a kislány? Természetesen énekelni akartam.

–Hogy tudott is, arra mégsem az édesanyja, hanem egy kollégája hívta fel a figyelmet!

–És milyen jól tette! Azt mondta, annyira tehetséges vagyok, hogy nekem a Rádió gyerekkórusában a helyem, felvételizzek a Somogyi Béla utcai általános iskolába, ahová a kórus tagjai járnak. Kis rábeszélés után anyu belement, hogy a Lajos utcai suliból, ahol már három évet elvégeztem, átmenjek a Somogyiba. Hideg téli nap volt, de nekem eszembe sem jutott ezzel foglalkozni: felvettek a „z” osztályba! Úgy éreztem, elindult az életem, és most már semmi sem akadályozhat meg abban, hogy énekesnő legyek. Negyvenes létszám, rengeteg tanulás, zongora, szolfézs, és amikor mások nyargaltak haza, mi indultunk próbálni a Rádióba. Élveztem, hogy a legjobbak közé kerültem: Herczku Mari, Várszegi Éva és én minden turnéba bekerültünk, beutaztuk a nagyvilágot. Amerikába és Japánba például csak húszan mehettünk. Meg kellett tanulnunk a „kiskórus” és a „nagykórus” teljes műsorát, de boldogan vállaltuk.

–Ilyenkor szokták azt mondani, hogy szegény lány, elveszik tőle a gyerekkorát…

–Egyáltalán nem éreztem így, minden pillanatát élveztem csinálni! Szívtam magamba a tudást. Bartók és Kodály olyan fantasztikus alapjait teremtették meg a korszerű és igen magas színvonalú zeneoktatásnak, hogy úgy tapasztaltam, minden egyes nap közelebb visz a célom megvalósulásához. Kórusban énekelni csodálatos dolog, ha jól együtt van a csapat, lejön a Mennyország a földre. Isteni feladataink közben és után rengeteget bújócskáztunk a Múzeumkertben, szóval éltük a gyerekek szokásos életét is. A kórusnak köszönhetem, hogy soha nem egyedül, hanem mind a mai napig zenésztársaimmal együtt érzem igazán jól magam a színpadon.

–Az előbb említett isteni feladatok után hogy került a Vas utcai Közgazdasági Technikumba?

–Anyu nem hitt igazán az énekesi karrieremben, és azt szerette volna látni, ha gondosan megteremtem az alapjait annak, hogy legalább olyan remek titkárnő legyen belőlem, mint ő. Gyors- és gépírást például nem engedett tanulni, nehogy túl alacsonyra tegyem a mércét. Pedig most milyen jó hasznát venném a gépírásnak a számítógép előtt! Kodály harca a zene és az egyetemes kultúra elfogadtatásáért akkor még a közgáz technikumban is éreztette hatását: énekeltünk, tánccsoportunk volt, nagyszerűen éreztük magunkat. Eggyel felettem járt a suliba Oszvald Marika, szóval nem is volt olyan rossz társaság.

–A dzsessz tanszakon aztán kifogott egy izgalmas tanáregyéniséget, Vukán Györgyöt…

–Kínzott állandóan! Fél évig ki sem nyithattam a számat éneklés céljából, csak a szolfézst gyúrtuk. Amikor aztán a Szikrázó lányok című Bacsó-film dalait kellett felénekelnem, amelynek a zenéjét Vukán írta, elárulta, hogy a leghíresebb énekesnőkbe tört bele a bicskája: ők nem tudták elénekelni a szerzeményeit. A dzsessz tanszak vezetője, Gonda János pedig mindig azt kérdezte, hogy mikor döntöm már el végre, hogy dzsesszt vagy beatzenét akarok énekelni. Akkoriban szerepeltem már a Korong együttes, majd a Generál, sőt a Syrius koncertjein is.

–A nagy sikerek után viszonylag elég hamar tanításra adta a fejét!

–Nagyon szeretek tanítani. Kanadában és Amerikában is kifejezetten élveztem a tanítást, Ottawában és New Yorkban magániskolám is volt. Ha lesz annyi időm, előbb-utóbb ráállok újra a tanításra. Sokat dolgoztam, voltak időszakaim, amikor, ahogy mondják, nagyon hajtottam a melót. Ma legjobban az ürömi házam kertjében szeretek ücsörögni. Felfedeztem a természet szépségeit. Órákig el tudom nézegetni a virágzó petúniáimat. Nagyon szeretek játszani Lililivel, a kutyámmal is. Ma már rájöttem, hogy nem kell mindenhol ott lenni. Sajnos ma a leggyakrabban csak úgy lehetséges bejutni valahová, ha sokkal butábbnak és tehetségtelenebbnek mutatja magát az ember, mint amilyen. Nekem az a fontos, hogy még ma is remek zenekarom van, több helyen játszunk, és nemrég jelent meg az új lemezem, amelyen csak igazán a szívem legmélyéből feltörő számokat énekelek. Több mint egy évig dolgoztunk a dalokon. Most egy könnyedebb funky-s, bossa-nová-s hangulatú CD-t készítettünk négy amerikai és nyolc magyar barátommal, köztük Csepregi Gyula, Rátonyi Róbert, Szakcsi Lakatos Béla.

–Mit mondana egy tehetséges tanítványának, ha ő is külföldre akarna menni?

–Nem mondanám, hogy ne menjen! Jólesik kitörni ebből a nem igazán segítőkész magyar közegből. Amerikában még mindig mindenkinek a szívében élénken él az úgynevezett amerikai álom, hogy szebb lesz, jobb lesz minden, ha odateszi magát az ember. A másik elnyomása, eltiprása, cikizése, hátba szúrása nem vezet sehová. Magyarországon nem divat tisztelni a másikat, odafigyelni rá, őszintén érdeklődni, hogy mit tud, mit csinál, mi a véleménye. Amerikában még véletlenül sem mond rosszat két ember a harmadikról, hiszen ki tudhatja, hogy kiből mi lesz. Nálunk sajnos semmit nem lehet tisztán megcsinálni, és persze minden mögött valami egészen mást sejtenek. Az ország értékrendszerében van valami hiba, és jó néhány ember értékrendje is eldeformálódott az idők során. Ennek ellenére azt mondom, hogy meg kell szervezni a külföldi tartózkodást, mert anélkül csak csalódás lehet a kaland vége. Hol lakik az ember, miből tud megélni, ezek a kiutazás feltétlenül szükséges alapjai. „Majd biztos történik valami!” – mondják sokan, pedig csoda Amerikában sincs. A kemény munka viszont meghozza gyümölcsét, mert a jó teljesítmény ott még megkapja az elismerést és a tiszteletet.